bélyegkép|250px|Herrad von Landsberg Hortus deliciarum című művének miniatúrája a hét szabad művészet rendszeréről. A trivium és a quadrivium a középkori iskolai képzés alapját alkotta. A középkori filozófia az 5. és a 15. század közötti filozófiai gondolkodás összefoglaló neve. A fogalom nemcsak a latin nyelvű nyugat-európai skolasztikát jelöli, hanem tágabb értelemben a bizánci görög, az arab nyelvű iszlám, valamint a középkori zsidó filozófiai hagyományokat is. A korszak gondolkodói az ókori filozófia örökségét, különösen Platón, Arisztotelész, a neoplatonizmus és a sztoikus hagyomány elemeit, a kereszténység, az iszlám és a zsidó vallás tanításaival, valamint az iskolai és egyetemi vita módszereivel kapcsolták össze.John Marenbon: „Medieval Philosophy”, Stanford Encyclopedia of Philosophy, első megjelenés: 2022; átdolgozva: 2024.
A középkori filozófia központi kérdései közé tartozott a hit és az ész viszonya, Isten létezése és tulajdonságai, a teremtés, a lélek és az értelem természete, az univerzálék problémája, a szabad akarat és az isteni előretudás kapcsolata, a metafizika, a logika, a természetfilozófia, az etika és a politikai filozófia számos kérdése. A korszak nem pusztán az antik filozófia megőrzésének vagy a reneszánsz előkészítésének időszaka volt: önálló fogalmi, módszertani és intézményi újításokat hozott létre, különösen az egyetemek, a kommentár-irodalom, a viták és a szisztematikus összefoglaló művek révén.Jorge J. E. Gracia – Timothy B. Noone szerk.: A Companion to Philosophy in the Middle Ages. Blackwell, Oxford, 2003.Turay Alfréd: A filozófia története II. A középkori bölcselet. E-könyv, 2023.
A középkori filozófiát sokáig elsősorban a nyugat-európai latin keresztény gondolkodással azonosították. A mai medievisztika azonban egyre inkább többnyelvű és többközpontú hagyományként tárgyalja: a görög, arab, héber és latin filozófiai művek fordításai, kommentárjai és vitái egymást is befolyásolták. Emiatt a középkori filozófia története nem írható le kielégítően sem kizárólag egyháztörténetként, sem egyszerű antik örökségként, sem a modern filozófia előzményeként: saját intézményei, vitái és módszerei alapján is értelmezendő.
Elnevezés és időhatárok A „középkori filozófia” időhatárai nem teljesen egységesek. A legtöbb áttekintés hozzávetőlegesen az 5. századtól, a késő antik és patrisztikus filozófia utolsó nagy alakjaitól indul, és a 14–15. század fordulójáig, illetve a reneszánsz és a kora újkori filozófia kibontakozásáig tárgyalja a korszakot. Más szerzők a kezdőpontot korábbra, a keresztény ókorba, vagy későbbre, a latin skolasztika kialakulásához teszik; a korszak végét pedig egyesek a 15. századhoz, mások a 16–17. századi második skolasztikához kapcsolják.
A magyar szakirodalomban gyakran szerepel a „középkori bölcselet” megnevezés is. Turay Alfréd szerint filozófiatörténeti szempontból e korszak egyik fő jellemzője a keresztény vallás és a filozófia, vagyis a latin fides és ratio, a hit és az értelem párbeszéde volt. Ez a meghatározás különösen a latin keresztény középkorra igaz, de a tágabb középkori filozófia esetében a párbeszéd nemcsak a kereszténység és a görög filozófia, hanem az iszlám, a zsidó és a bizánci hagyományok között is zajlott.
Forrásai és közvetítő közegei A középkori filozófia egyik alapvető sajátossága a szövegekhez és kommentárokhoz kötődő gondolkodás. A filozófiai vizsgálódás gyakran tekintélyesnek tartott művek magyarázatából indult ki, de a kommentár nem puszta ismertetés volt: az értelmezés közben új problémák, fogalmi megkülönböztetések és önálló megoldások születtek. A bizánci szerzők közvetlenül görögül olvasták az antik forrásokat; a latin Nyugat hosszú ideig főként Cicero, Seneca, Ágoston és Boethius közvetítésével ismerte az antik filozófiát; az arab nyelvű filozófia görög–szír–arab fordítási láncokon keresztül jutott Arisztotelész, Platón és a neoplatonikusok műveihez; a zsidó gondolkodók pedig részben arab, részben héber közvetítésben dolgozták fel ugyanezeket a hagyományokat.
Boethius különösen fontos közvetítő volt a latin Nyugat számára. Célja az volt, hogy Platón és Arisztotelész műveit latinra fordítsa és összeegyeztesse, bár ezt a tervet csak részben tudta megvalósítani. Arisztotelész logikai műveinek egy része, valamint Porphüriosz Isagógé című műve Boethius fordításain és kommentárjain keresztül vált a középkori logikai képzés alapjává.Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Szent István Társulat, Budapest, 1973.
A 12. század fordításmozgalmai döntő szerepet játszottak. Toledo, Szicília és Dél-Itália közvetítő központjaiban görög és arab műveket fordítottak latinra. A fordítások révén a latin Nyugat megismerte Arisztotelész korábban hiányzó műveit, valamint Avicenna, Averroës, al-Fárábí, Maimonidész és más szerzők írásait. Moerbeke Vilmos 13. századi görög–latin fordításai fontos szerepet játszottak abban, hogy a latin skolasztika pontosabb Arisztotelész-szövegekhez jusson.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 14. kötet, Gale / The Catholic University of America, 2003, „Thomas Aquinas, St.”, 14–35.
Intézményi háttér A középkori filozófia intézményi közegei a kolostori iskolák, a székesegyházi és káptalani iskolák, az udvari iskolák, majd a 12–13. századtól az egyetemek voltak. Az oktatás alapját a hét szabad művészet alkotta. A trivium — grammatika, retorika és dialektika — a nyelvi és érvelési képzést biztosította; a quadrivium — aritmetika, geometria, zeneelmélet és csillagászat — a matematikai és kozmológiai műveltséget adta.
A 12–13. századi egyetemek, különösen Párizs, Oxford, Bologna és később Padova olyan intézményes keretet teremtettek, amelyben a filozófiai és teológiai viták rendszeres formát kaptak. Közép-Európában a Prágai Károly Egyetem (1348), a pécsi egyetem alapítása (1367), a Bécsi Egyetem (1365) és a krakkói egyetem megújítása (1400) mutatja a skolasztikus egyetemi modell terjedését.
A skolasztikus oktatásban a tanár, a magister, egy tekintélyes szöveget magyarázott, majd az abból fakadó kérdéseket vitára bocsátotta. A módszer ezért egyszerre volt hagyományőrző és kritikai: a tekintélyek tisztelete mellett a tanulók és mesterek ellenérveket gyűjtöttek, fogalmakat pontosítottak és következtetéseket vizsgáltak.New Catholic Encyclopedia, 2. kiadás, 5. kötet, Gale / The Catholic University of America, 2003, „Education, Scholastic”, 94–96.
Korszakolása A középkori filozófia korszakolása szerzőnként eltér, de az alábbi felosztás jól áttekinti a főbb fejlődési szakaszokat:
Korszak Időhatár Fő jellemzők Jelentős szerzők és irányzatok Kései patrisztikus kor 4–6. század A keresztény tanítás és az antik filozófia viszonyának kidolgozása; platonikus és újplatonikus hatások Hippói Szent Ágoston, Boethius, Pszeudo-Dionüsziosz Korai középkor és Karoling-reneszánsz 7–10. század Iskolai és enciklopédikus műveltség, logikai hagyomány, teológiai-filozófiai összefoglalások Sevillai Szent Izidor, Alkuin, Hrabanus Maurus, Johannes Scotus Eriugena Korai skolasztika és 12. századi reneszánsz 11–12. század Dialektikai viták, egyházi iskolák fejlődése, univerzálé-vita, fordításmozgalmak Canterburyi Szent Anzelm, Pierre Abélard, Szentviktori iskola, Chartres-i iskola Iszlám és zsidó közvetítés 9–12. század Arisztotelész és a neoplatonizmus arab és héber nyelvű recepciója; orvosi, természettudományos és metafizikai művek közvetítése Al-Kindí, Al-Fárábi, Avicenna, Averroës, Ibn Gabirol, Maimonidész A skolasztika virágkora 13. század Egyetemek, koldulórendek, Arisztotelész teljesebb recepciója, nagy summák és kommentárok Albertus Magnus, Aquinói Szent Tamás, Szent Bonaventura, Duns Scotus Kései skolasztika 14–15. század Nominalizmus, fejlett logika és jelentéselmélet, természetfilozófiai újítások, politikai viták William Ockham, Jean Buridan, Nicole Oresme, Marsilius de Padua Bizánci és késő középkori humanista átmenetek 11–15. század Görög kommentárhagyomány, palamizmus, késő bizánci platonizmus, kapcsolat a reneszánsszal Mikhaél Pszellosz, Palamasz Szent Gergely, Gemisztosz Pléthón
Kései antik és patrisztikus alapok A középkori filozófia előzményei a késő antik filozófiában és az egyházatyák gondolkodásában kereshetők. A keresztény szerzők nem egyszerűen átvették az antik filozófiát, hanem válogatva és kritikusan használták fel azt a teremtés, a lélek, az isteni gondviselés, a rossz eredete és az üdvösség kérdéseinek megfogalmazásához.Paul Vincent Spade: A Survey of Mediaeval Philosophy, 1985, 2.0 verzió.
Hippói Szent Ágoston a középkori latin filozófia egyik legnagyobb hatású alakja. Gondolkodására hatott a platonizmus és a neoplatonizmus, de műveiben a keresztény tanítás sajátos filozófiai formát kapott. Ágoston fontos szerepet játszott a rossz problémája, a szabad akarat, az isteni előretudás, az idő, az emlékezet, a lélek és az igazság kérdésének középkori tárgyalásában. A hit és értelem kapcsolatát gyakran a hitből kiinduló megértés formájában értelmezte: az ember hisz, hogy megértsen, és értelmével mélyebben akarja belátni a hittartalmak értelmét.
Boethius a latin filozófiai terminológia és a logikai hagyomány kialakításában volt meghatározó. A De consolatione philosophiae a szenvedés, a gondviselés, a véletlen és a szabadság kérdéseit tárgyalja. Logikai fordításai és kommentárjai pedig évszázadokra meghatározták az univerzálékról és a kategóriákról folytatott vitákat.
Pszeudo-Dionüsziosz írásai a keresztény neoplatonizmus egyik legfontosabb forrását alkották. Az isteni megismerésről, az apofatikus teológiáról és a hierarchiákról szóló tanítása jelentős hatást gyakorolt a latin és bizánci misztikára, valamint a skolasztikus teológiára.
Korai középkor és Karoling-reneszánsz A 7–10. század latin filozófiai irodalmában sok volt az enciklopédikus, kommentáló és közvetítő jellegű mű. Sevillai Szent Izidor Etymologiae című munkája az antik és keresztény műveltség nagy összefoglalása volt. A Karoling-reneszánsz idején Nagy Károly udvari iskolája, Alcuin, Hrabanus Maurus és más szerzők a latin műveltség, a grammatika, a logika és a teológiai képzés megújításán dolgoztak.
Johannes Scotus Eriugena a korai középkor egyik legeredetibb gondolkodója volt. Görög patrisztikus és neoplatonikus forrásokat használt, és a természet négyes felosztásáról szóló tanával a teremtés, az isteni eredet és visszatérés problémáját tárgyalta. Művei azt mutatják, hogy a korai középkor gondolkodása nem merült ki az antik anyag puszta másolásában, hanem spekulatív rendszerek megalkotására is képes volt.
Iszlám és zsidó filozófia bélyegkép|balra|180px|Avicenna, az iszlám arisztotelizmus és neoplatonizmus egyik legnagyobb hatású alakja. A középkori filozófia tágabb történetéhez szervesen hozzátartozik az arab nyelvű iszlám filozófia, a falszafa, valamint a kalám teológiai vitahagyománya. A görög filozófiai és természettudományos művek jelentős része arab fordításokban maradt fenn vagy vált hozzáférhetővé. A fordításokban szír keresztény tudósok is fontos szerepet játszottak, akik a görög örökséget szír és arab nyelven közvetítették.
Al-Kindí és Al-Fárábi a görög filozófia, különösen Arisztotelész és a neoplatonizmus arab nyelvű értelmezésében játszottak szerepet. Avicenna metafizikája, különösen a lényeg és lét megkülönböztetése, a szükségszerű létező tana és a lélekfilozófia, nagy hatással volt a latin skolasztikára. Averroës Arisztotelész-kommentárjai a 13. századi egyetemeken váltak meghatározóvá, és a latin averroizmus vitáinak hátterét alkották.
A zsidó filozófia szintén közvetítő és önálló alkotó szerepet játszott. Ibn Gabirol neoplatonikus eredetű anyag-forma tanai a latin szerzőkre is hatottak. Maimonidész A tévelygők útmutatója című művében az arisztotelészi filozófia és a zsidó teológia viszonyát vizsgálta, különös tekintettel Isten tulajdonságaira, a teremtésre és a kinyilatkoztatás értelmezésére.
A 11–12. századi skolasztika kialakulása