bélyegkép|A Szent Péter-bazilika Rómában, a katolikus egyház egyik legfontosabb szentélye bélyegkép|A debreceni református nagytemplom, a magyar református egyházi élet egyik jelképes épülete Az egyház vallási közösséget, intézményes vallási szervezetet, keresztény teológiai értelemben pedig a Krisztushoz tartozó hívők látható és lelki közösségét jelölő fogalom. A szó a magyar köznyelvben leggyakrabban keresztény közösségekre, felekezetekre, helyi gyülekezetekre, egyházi intézményrendszerekre vagy templomi közösségekre vonatkozik, de jogi nyelvben tágabban, vallási közösségek szervezeti formáira is használják.
A keresztény hagyományokban az Egyház nem csupán vallási egyesület vagy társadalmi szervezet, hanem teológiai valóság is: az Újszövetségben Isten népe, Krisztus teste, a Szentlélek temploma, Krisztus menyasszonya és a hívők közösségeként jelenik meg. A különböző keresztény felekezetek eltérően értelmezik az Egyház látható szervezetét, a szolgálati rendet, a szentségek szerepét, az apostoli folytonosságot, a püspöki vagy gyülekezeti kormányzatot, valamint az egyetlen Egyház és a történeti egyházak viszonyát.
Etimológia és szóhasználat
A magyar egyház összetett szó. Első eleme nem a mai egy számnévvel azonos, hanem egy régi, önállóan már nem használt, „szent” jelentésű szóelemre vezethető vissza; második eleme a ház. Eredeti jelentése ezért valószínűleg „szent ház”, „megszentelt ház”, vagyis templom lehetett. A templomra vonatkozó jelentés később metonimikusan kiterjedt a templomhoz tartozó vallási közösségre, majd az intézményes vallási szervezetre is.
A keresztény teológiai szóhasználatban a magyar egyház leggyakoribb megfelelője a görög ἐκκλησία (ekklészia) és a latin ecclesia. A klasszikus görögben az ekklészia összehívott népgyűlést vagy gyülekezetet jelentett. A görög Ószövetségben a héber qāhāl, vagyis Isten népének gyülekezete értelmében is szerepel. Az Újszövetségben a szó jelölhet helyi keresztény gyülekezetet, házi közösséget, egy város keresztényeit, illetve az egész Krisztushoz tartozó közösséget.
A latin ecclesia számos újlatin nyelv egyházra vonatkozó szavában él tovább, például a francia église, az olasz chiesa és a spanyol iglesia alakban. Más európai nyelvekben a görög κυριακόν („az Úrhoz tartozó”, „az Úr háza”) kifejezésből eredő szavak terjedtek el, például az angol church, a német Kirche és a holland kerk.
A magyar szóhasználatban az egyház több jelentésben fordul elő. Jelentheti a keresztény hívők egyetemes közösségét, valamely felekezet szervezetét, egy helyi gyülekezetet vagy egyházközséget, illetve jogi értelemben vallási közösséget. A templom inkább az istentiszteleti épületet jelöli, bár a történeti szófejlődésben az egyház eredetileg templomra is vonatkozott. A felekezet a vallási közösségek közötti megkülönböztetésre szolgáló általánosabb kifejezés, a gyülekezet pedig rendszerint helyi közösséget jelent.
Vallástörténeti és jogi használat
A vallástörténetben az egyház szó leginkább keresztény eredetű és keresztény környezetben kialakult fogalom. Más vallások intézményes szervezeteire a magyar nyelv gyakran más megnevezéseket használ, például hitközség, vallási közösség, felekezet, rend, gyülekezet vagy közösség. A modern jogi nyelvben azonban az egyház és a vallási közösség gyakran tágabb értelemben jelenik meg, és nem kizárólag keresztény szervezetekre alkalmazható.
Szociológiai szempontból az egyház a vallási élet intézményesült formája is lehet. A vallásszociológia klasszikus tipológiáiban az „egyház”, „felekezet”, „szekta” és „kultusz” kifejezések nem feltétlenül teológiai értékítéletek, hanem eltérő szervezeti formák, társadalmi viszonyok és vallási önértelmezések leírására szolgálnak. E tipológiákat a kortárs kutatás óvatosan kezeli, mert a fogalmak történetileg terheltek és felekezeti vagy társadalmi előítéleteket is hordozhatnak.
Az Egyház a kereszténységben
Bibliai alapok
A keresztény teológia az Egyház eredetét Jézus Krisztus személyéhez, az apostolok közösségéhez, a pünkösdi Szentlélek-kiáradáshoz és az apostoli igehirdetéshez kapcsolja. Az Újszövetség nem egyetlen elvont definícióban beszél az Egyházról, hanem képek és elnevezések sokaságával. Az Egyház Isten népe, Krisztus teste, a Szentlélek temploma, Isten háza népe, Krisztus menyasszonya, nyáj, szőlőskert és a hívők testvéri közössége.
A Máté evangéliumában Jézus Péter hitvallása után mondja: „erre a sziklára építem egyházamat” (Mt 16,18–19). A szöveg a katolikus hagyományban Péter primátusának és a pápai szolgálatnak egyik fő bibliai alapja, míg több protestáns értelmezés a „sziklát” Péter hitvallására, Krisztusra vagy az apostoli hitre vonatkoztatja. A János evangéliumának főpapi imája (Jn 17) az egység kérdése miatt lett jelentős, az Apostolok cselekedetei pünkösdi elbeszélése (ApCsel 2) pedig az apostoli közösség nyilvános küldetésének kezdeteként értelmezhető.
Pál apostol leveleiben az Egyház különösen Krisztus testeként jelenik meg. A hívők a keresztségben egy Lélek által egy testté lesznek (1Kor 12,13), az eucharisztikus közösség pedig „egy kenyér, egy test” (1Kor 10,17) képe alatt jelenik meg. Az Efezusiakhoz írt levél szerint Krisztus az Egyház feje, az Egyház pedig az ő teste (Ef 1,22–23), továbbá Krisztus és az Egyház kapcsolata a vőlegény és menyasszony képével is megjelenik (Ef 5,25–32).
Helyi és egyetemes egyház
Az Újszövetségben az ekklészia egyszerre jelöl helyi gyülekezetet és tágabb közösséget. Pál levelei beszélnek például a korintusi vagy thesszalonikai egyházról, de a Krisztusban egyesített teljes közösségre is vonatkoztatják az Egyház képét. E kettős jelentésből fejlődött ki a helyi egyház és az egyetemes Egyház viszonyának kérdése.
A katolikus és ortodox teológiában a helyi egyház nem pusztán adminisztratív rész, hanem a püspök és az eucharisztikus közösség körül valóságos egyházi közösség. Ugyanakkor a katolikus felfogás szerint a helyi egyházak az egyetemes Egyházzal és a római püspökkel való közösségben élnek teljesen. Az ortodox felfogás a helyi egyházak szinodális közösségét hangsúlyozza. A protestáns és szabadegyházi hagyományokban a helyi gyülekezet önállósága és az ige köré gyűlt hívő közösség szerepe gyakran erősebb hangsúlyt kap.
Látható és lelki közösség
A keresztény egyháztan egyik fő kérdése, hogy az Egyház miként látható történeti közösség és lelki valóság egyszerre. A katolikus tanítás szerint az Egyház „hierarchikus szervezettel ellátott társaság és Krisztus misztikus teste”, „látható gyülekezet és lelki közösség”, s e dimenziók egyetlen összetett, emberi és isteni elemekből álló valóságot alkotnak.
XIII. Leó Satis cognitum kezdetű körlevele szerint az Egyház szellemi a végső célja és a szentséget közlő okok szerint, de látható azok szerint a személyek és eszközök szerint, amelyek a szellemi javakhoz vezetnek. A körlevél ezért az Egyházat a test és lélek egységéhez hasonlítja: nem pusztán láthatatlan lelki közösség, és nem pusztán külső intézmény.
A protestáns teológiában a látható és láthatatlan egyház megkülönböztetése különösen Kálvin János rendszerében vált fontossá. A látható egyház a hitvalló közösség történeti és intézményes alakja, míg a láthatatlan egyház Isten előtt az üdvözülők teljes közössége. Egyes evangéliumi és szabadegyházi irányzatok az Egyházat elsősorban az újjászületett hívők közösségeként értelmezik, míg a katolikus és ortodox hagyomány a látható szentségi és apostoli folytonosságot az Egyház lényegi elemének tekinti.
Történeti fejlődés
Apostoli és ókeresztény kor
Az apostoli korban az Egyház szerkezete a tanítványi közösségből, az apostoli igehirdetésből, a keresztségből, a kenyértörésből, az imádságból és a karizmatikus szolgálatokból bontakozott ki. Az Apostolok cselekedetei szerint az első közösség kitartott az apostolok tanításában, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban (ApCsel 2,42). Az apostoli és posztapostoli iratokban fokozatosan megjelennek a püspökök, presbiterek és diakónusok szolgálatai.
Antiochiai Szent Ignác levelei a 2. század elején már erősen hangsúlyozzák a püspök köré gyűlt eucharisztikus közösséget. Ignác szerint az érvényes eucharisztia a püspökkel vagy az általa megbízott szolgálattevővel való közösségben áll. Irenaeus a gnosztikusokkal szemben az apostoli hagyományra és az apostoli utódlásra hivatkozott: szerinte a helyes tanítás az apostoloktól eredő egyházi folytonosságban ismerhető fel.
A 3. században Cyprianus karthágói püspök az egyház egységét, a püspöki szolgálatot és az Egyházon kívüli üdvösség kérdését állította előtérbe. A cyprianusi „az Egyházon kívül nincs üdvösség” tétel eredeti környezetében elsősorban a szakadás és a hamis tanítás ellen irányult, és az egyházi egység szükségességét hangsúlyozta.
Donatizmus és az Egyház szentsége
A 4–5. századi donatizmus az egyik legfontosabb ókeresztény egyháztani vita volt. A donatisták Észak-Afrikában azt állították, hogy azok a püspökök és papok, akik az üldöztetés idején súlyosan vétkeztek vagy átadták a szent könyveket, érvénytelenül szolgáltatják ki a szentségeket. Felfogásuk szerint az Egyház szentsége a tagok és szolgálattevők erkölcsi tisztaságához kötődik.
Szent Ágoston ezzel szemben azt tanította, hogy a szentségek ereje Krisztustól származik, nem a kiszolgáltató személyes erkölcsi állapotából. Az Egyház szent, mert Krisztushoz tartozik és a Szentlélek élteti, ugyanakkor földi állapotában bűnösöket is magában foglal. A donatista vita később alapvető jelentőségű lett a szentségek érvényességéről, a látható Egyházról, a bűnösök jelenlétéről és az egyházi fegyelemről szóló teológiai vitákban.
Középkor és nagy egyházszakadások
A középkorban az Egyház fogalma szorosan összefonódott a latin kereszténység intézményes rendjével, a pápasággal, a püspöki hierarchiával, a szerzetességgel, a kánonjoggal és a keresztény királyságok világával. A gregorián reform a 11. században megerősítette a pápaság függetlenségét a világi hatalomtól, és hozzájárult a római primátus jogi-teológiai kifejtéséhez.
Az 1054-es nagy egyházszakadás a keleti és nyugati kereszténység hosszabb eltávolodásának jelképes fordulópontja lett. A különbségek közé tartozott a római püspök primátusának értelmezése, a Filioque kérdése, liturgikus és fegyelmi eltérések, valamint a keleti egyházak szinodális önértelmezése. A nyugati egyháztan egyre inkább az egyetemes pápai joghatóságot hangsúlyozta, a keleti ortodox felfogás pedig a helyi egyházak és patriarchátusok szinodális közösségét.
A 14–15. századi nyugati egyházszakadás és a konciliarizmus kérdése újra felvetette, hogy milyen viszonyban áll a pápa, a püspökök kollégiuma és az egyetemes zsinat. A konciliarista nézetek bizonyos formái szerint az egyetemes zsinat válsághelyzetben a pápa fölött állhat. A katolikus tanfejlődés később a pápai primátust és az egyetemes zsinat pápával való egységét hangsúlyozta, de a zsinatiság és kollegialitás kérdése a későbbi egyháztanban is fontos maradt.
Reformáció és újkor
A reformáció az Egyház fogalmának új értelmezéseit hozta létre. Luther Márton szerint az Egyház ott van, ahol az evangéliumot tisztán hirdetik és a szentségeket Krisztus rendelése szerint szolgáltatják ki. A lutheránus hagyomány ezért az igehirdetést és a szentségek helyes kiszolgáltatását tartja az Egyház fő ismertetőjegyeinek.
A református hagyományban Kálvin a látható és láthatatlan egyház megkülönböztetését rendszeres formában dolgozta ki. A református egyházfelfogás sokszor három jegyet említ: az ige tiszta hirdetését, a szentségek helyes kiszolgáltatását és az egyházfegyelem gyakorlását. A radikális reformáció és az anabaptizmus az önkéntes, hitvalló, fegyelmezett gyülekezetet állította előtérbe, gyakran elutasítva az államegyházi modellt és a gyermekkeresztséget.