Borgia Lukrécia (olaszul Lucrezia Borgia, latinul Lucretia Borgia, katalánul Lucrècia de Borja; Subiaco, 1480. április 18. – Ferrara, 1519. június 24.) valenciai eredetű Borgia-házból származó itáliai nemesasszony, Ferrara, Modena és Reggio hercegnéje. Apja Rodrigo Borgia, a későbbi VI. Sándor pápa, anyja Vannozza dei Cattanei volt. Testvérei közé tartozott Cesare Borgia, Giovanni vagy Juan Borgia és Goffredo Borgia. Rodrigo Borgia korábbi kapcsolataiból több féltestvére is volt, köztük Pedro Luis de Borja, Gandía hercege.
Lucrezia életét apja és bátyja, Cesare Borgia dinasztikus és diplomáciai politikája erősen meghatározta. Első házassága Giovanni Sforzával a milánói Sforza-kapcsolatot, második házassága Alfonso d’Aragonával a nápolyi orientációt, harmadik házassága Alfonso I d’Estével pedig az Este-házzal kötött szövetséget szolgálta. A Borgia-udvar botrányos hírneve miatt már kortársai körében is pletykák tárgyává vált, de a későbbi mérgezőként, vérfertőzőként és gyilkosként való ábrázolását a legtöbb modern történész megalapozatlannak vagy erősen túlzónak tartja.Josep Palau i Orta: „Lucrezia Borgia, Predator or Pawn?”, National Geographic History, 2017. január–február.
Ferrarai éveiben Lucrezia udvari, kulturális, vallási, gazdasági és időnként kormányzati szerepet töltött be. Kapcsolatban állt humanistákkal és költőkkel, támogatta a ferrarai udvari kultúrát, és újabb kutatások szerint birtokigazgatási, mezőgazdasági és vallási tevékenysége is jelentős volt. Halála után alakja a Borgia-fekete legenda, majd a romantikus irodalom, opera és film egyik legismertebb reneszánsz nőalakjává vált.
Élete
Származása és neveltetése Lucrezia 1480. április 18-án született Subiacóban. Apja Rodrigo Borgia bíboros, Valencia érseke és a római kúria egyik legbefolyásosabb tisztségviselője volt; 1492-ben VI. Sándor néven pápává választották. Anyja Vannozza dei Cattanei volt, akitől Rodrigónak négy ismert gyermeke született: Cesare, Giovanni, Lucrezia és Goffredo.
Gyermekkorának első éveit valószínűleg anyja római háztartásában töltötte. Később Rodrigo Borgia rokoni köréhez tartozó Adriana de Mila gondjaira bízták, aki a korabeli főnemesi leányoknak megfelelő nevelést biztosított számára. Lucrezia nyelveket, zenét, táncot, irodalmi és udvari műveltséget, valamint vallási gyakorlatokat tanult. A Borgia-körben a kasztíliai és az olasz nyelvet egyaránt használták.
Neveltetése és fiatal évei a reneszánsz Itália dinasztikus politikájának világába illeszkedtek. A Pápai Állam, a Milánói Hercegség, a Nápolyi Királyság, Ferrara és más itáliai hatalmi központok közötti szövetségeket gyakran házasságokkal, eljegyzésekkel és családi kapcsolatokkal erősítették meg. Lucrezia már gyermekkorától ilyen házassági tervek része lett.
A kortárs és későbbi leírások gyakran emelték ki szépségét, hosszú szőke haját, világos arcszínét, udvari fellépését és műveltségét. Ezeket a leírásokat ugyanakkor forráskritikával kell kezelni, mert Lucrezia alakja már életében diplomáciai, családi és irodalmi reprezentáció tárgya lett. A neki tulajdonított portrék hitelessége szintén sokszor vitatott; biztosabb ikonográfiai támpontot inkább az érmek és néhány korabeli művészeti utalás jelentenek.
jobbra|bélyegkép|240px|Pinturicchio vatikáni Borgia-lakosztályának egyik nőalakja Alexandriai Szent Katalin szerepében; a hagyomány Lucrezia Borgiával is azonosította.
Első eljegyzések és Giovanni Sforza Lucrezia házassági tervei már gyermekkorában a Borgia-család politikai stratégiájának részévé váltak. Tizenegy éves korában, 1491-ben Cherubino Juan de Centelles valenciai nemessel kötöttek számára házassági szerződést, majd 1492-ben Gaspare d’Aversával, Procida grófjával jegyezték el. Rodrigo Borgia pápává választása után azonban a korábbi valenciai és nápolyi irányú tervek háttérbe szorultak, mert az új pápa számára a milánói Sforza-házzal való kapcsolat vált fontosabbá.
1493. június 12-én Lucrezia feleségül ment Giovanni Sforzához, Pesaro urához és Cotignola grófjához. A házasság a Borgia- és a Sforza-család közötti politikai szövetséget erősítette, különösen Ascanio Sforza bíboros és Ludovico il Moro milánói herceg érdekeihez kapcsolódva. Lucrezia ekkor tizenhárom éves volt, ezért a házasság kezdeti időszakában a személyes együttélés és a politikai reprezentáció elvált egymástól.
A francia itáliai beavatkozás és a Sforza-politika változása hamarosan megrendítette a házasság diplomáciai alapját. Giovanni Sforza a francia invázió idején kettős helyzetbe került: egyfelől a pápa veje és egyházi condottiere volt, másfelől rokoni és politikai kötelékek fűzték Milánóhoz. A Borgia-udvarban bizalmatlanság alakult ki vele szemben, és 1497-ben megindult a házasság érvénytelenítésének folyamata.
A kánonjogi eljárás nem modern értelemben vett válás volt, hanem a házasság semmisségének megállapítása. A pápai megbízottak eredetileg két lehetséges kánonjogi indokot kínáltak fel: a házasság el nem hálását, illetve Lucrezia korábbi, Gaspare d’Aversával kötött jegyességének rendezetlenségét. Sforza végül az előbbi változatot fogadta el, bár később vitatta az impotenciára vonatkozó állítást.
Az eljárás 1497 decemberében a házasság semmissé nyilvánításával zárult. A döntés politikai háttere nyilvánvaló volt, de a formális jogi keret a házasság érvénytelenségének megállapítása maradt.
A vérfertőzési vádak egyik fontos kiindulópontja Giovanni Sforza sértett reakciója volt. Az érvénytelenítési eljárás után Sforza azt híresztelte, hogy a pápa valójában azért akarja felbontani a házasságot, mert saját maga kívánja birtokolni lányát. A vád később Lucrezia és Cesare állítólagos viszonyára is kiterjedt. A modern történetírás ezeket az állításokat általában politikailag és személyesen motivált rágalomként, nem bizonyított történeti tényként kezeli.
Alfonso d’Aragona és a nápolyi kapcsolat 1498-ban Lucrezia második férje Alfonso d’Aragona, Bisceglie hercege lett, II. Alfonz nápolyi király törvénytelen fia. Ez a házasság a Borgia-család nápolyi orientációjához kapcsolódott, és a pápai udvar, valamint az Aragóniai-ház közötti kapcsolatot erősítette. Alfonso fiatal, előkelő származású és Lucreziához korban közelebb álló férj volt; a források szerint Lucrezia kötődése hozzá erősebb és személyesebb volt, mint első férjéhez.
1499-ben, amikor VI. Sándor és Cesare Borgia politikája egyre inkább a francia szövetség irányába fordult, Alfonso d’Aragona helyzete bizonytalanná vált. Nápolyi kötődése és a Borgia-politika új iránya miatt politikai teherré lett. Rövid időre elhagyta Rómát, majd visszatért Lucreziához; 1499 novemberében megszületett fiuk, Rodrigo d’Aragona.
1500. július 15-én Alfonsót Rómában megtámadták és súlyosan megsebesítették. Lucrezia és Alfonso nővére, Sancia d’Aragona ápolták a sebesültet, aki kezdetben felépülni látszott. 1500. augusztus 18-án azonban a Vatikánban megfojtották. A kortárs beszámolók és a későbbi történetírás a gyilkosság felelősségét többnyire Cesare Borgia környezetéhez, különösen Michelotto Corellához köti, de Lucrezia közvetlen részvételére nincs bizonyíték.
De Roo apologetikus értelmezése a kortárs hírek ellentmondásaira, Burchard óvatos megfogalmazására és Paolo Capello beszámolóinak problémáira hivatkozva vitatta Cesare közvetlen bizonyítottságát. Ezt a felmentő álláspontot a modern szakirodalom általában nem követi, de Lucrezia közvetlen részvételének hiányát jól alátámasztja.
Alfonso halála súlyosan érintette Lucreziát. A gyilkosság után Nepibe vonult vissza, amely ekkor már Borgia-birtokként kapcsolódott hozzá. A gyász időszaka azonban nem tartott sokáig politikai következmények nélkül: apja és Cesare hamarosan új házassági tervet készített számára, ezúttal az Este-házzal.
Spoleto, Nepi és római kormányzati szerepei Lucrezia nem csupán házassági szövetségek tárgya volt: már római éveiben is kapott korlátozott, de jelzésértékű politikai és kormányzati megbízatásokat. 1499-ben VI. Sándor Spoleto kormányzásával és Nepi várának irányításával bízta meg. A megbízatás politikai jelentősége abban állt, hogy egy fiatal nemesasszonyt pápai tekintély alapján közigazgatási feladattal ruháztak fel.
Nepi és Sermoneta birtokai szintén fontos szerepet játszottak a Borgia-dinasztikus politikában. Ezek a javak részben a pápai hatalom és a római nemesi családok közötti konfliktusok során kerültek a Borgia-körbe. Lucrezia birtokosi szerepe ezért egyszerre volt családi reprezentáció, anyagi biztosíték és politikai eszköz.
1501-ben, amikor VI. Sándor hadjáratra indult, Lucreziát Rómában tényleges helytartói jogkörrel ruházta fel: felhatalmazta a levelezés felnyitására és a folyó ügyek intézésére. Ez a mozzanat gyakran szerepel a modern életrajzokban annak jeleként, hogy a pápai udvar nem pusztán passzív házassági eszközként kezelte őt, hanem korlátozott adminisztratív bizalmat is kapott.
Alfonso d’Este és Ferrara Lucrezia harmadik házasságát Alfonso I d’Estével, Ercole I d’Este ferrarai herceg fiával kötötte. A házassági szerződést 1501-ben írták alá, Lucrezia pedig 1502 januárjában hagyta el Rómát, és februárban érkezett Ferrarába. A házasság célja az volt, hogy a Borgiák erős, legitim és tekintélyes észak-itáliai dinasztiával kapcsolódjanak össze, miközben Cesare Borgia romagnai terveihez is diplomáciai hátteret biztosítottak.
Az Este-udvar kezdetben bizalmatlanul fogadta a Borgia-házból érkező menyasszonyt. A Borgia-család hírneve, Alfonso d’Aragona meggyilkolása és a római pletykák miatt Ercole d’Este és udvara tartózkodóan viszonyultak a házassági tervhez. Az Este-ház beleegyezése kemény alkufolyamat eredménye volt: a magas hozomány, Cento és Pieve átengedése, valamint a Ferrarára vonatkozó pápai census jelentős csökkentése is része volt a megállapodásnak.
Ferrarába érkezése után Lucrezia fokozatosan beilleszkedett az Este-udvarba. A város a reneszánsz Itália egyik jelentős kulturális központja volt, ahol humanisták, költők, zenészek és művészek működtek. Lucrezia környezetében megfordult többek között Pietro Bembo, Ludovico Ariosto, Tito Vespasiano Strozzi és Ercole Strozzi.
Apja 1503-as halála és Cesare Borgia későbbi bukása nem sodorta magával Lucreziát. Ferrarai helyzete ekkor már az Este-házhoz kötötte. Bár továbbra is figyelemmel kísérte fia, Rodrigo d’Aragona sorsát és időnként Cesare érdekében is közbenjárt, politikai jövőjét ettől kezdve döntően ferrarai szerepe határozta meg.
Udvari, politikai és gazdasági szerepe Ferrarában Ferrarai évei Lucrezia történeti megítélésének egyik legfontosabb ellenpontját jelentik. A későbbi feketelegendás hagyomány mérgezőként, cselszövőként és romlott nőként ábrázolta, a ferrarai dokumentumok azonban inkább udvari patrónusként, hercegnéként, birtokigazgatóként és vallásos alapítóként mutatják be.
Alfonso d’Este távolléteiben Lucrezia reprezentációs és kormányzati feladatokat is ellátott. A hercegi udvarban hozzá kerültek kérelmek, közbenjárások és udvari ügyek; a források szerint ezeket értelemmel és jóindulattal intézte. Bár Alfonso fontos döntésekben gyakran férfi rokonaira, különösen Ippolito d’Este bíborosra támaszkodott, Lucrezia szerepe nem merült ki a puszta udvari jelenlétben.
Diane Yvonne Ghirardo kutatásai különösen Lucrezia gazdasági tevékenységére hívták fel a figyelmet. A szerző szerint Lucrezia Ferrara környéki mocsaras vagy kevésbé hasznosított földek megszerzésével, lecsapolásával, bérbeadásával, állattartással és mezőgazdasági vállalkozásokkal jelentős jövedelmet tudott kialakítani. Ez a kép árnyalja azt a régebbi felfogást, amely Lucreziát kizárólag családi-politikai eszközként vagy botrányhősnőként kezelte.
Kulturális szerepe szintén jelentős volt. Pietro Bembo és Lucrezia kapcsolata a fennmaradt levelezés és Bembo Gli Asolani című művének ajánlása miatt különösen ismert. A kapcsolat természetéről a történészek eltérően fogalmaznak: a levelezés udvari, irodalmi és érzelmi nyelvet használ, de intimitásának pontos foka nem állapítható meg biztosan. Lucrezia emellett részt vett a ferrarai zenei és költői udvari kultúra patronálásában is.