bélyegkép|200px|A hajdúdorogi görögkatolikus székesegyház II. János Pál pápa harangja A harang ütéssel megszólaltatott idiofon hangszer, legfontosabb szerepe az egyházban van. Anyaga leggyakrabban fém, elsősorban bronz, de lehet kerámia vagy üveg is, illetve a fémek közül az acél vagy keményvas, ritkábban alumínium. Öblös, üreges teste a mai európai változataiban leginkább felfordított kehelyre, tulipánra emlékeztet, más tájakon, más történelmi korokban lehet ettől eltérő, pl. cukorsüveg- vagy méhkasformájú. Mindig a zárt végénél függesztik fel, és a nyílása pereménél megütve szólaltatják meg. A megütés történhet a belsejében függő fémrúd („nyelv”) segítségével vagy kívülről kalapáccsal, Keleten gyakran vízszintesen felfüggesztett farúddal, megszólaltatási módjuk a harangozás.
A harangot legtöbbször hangjelzésre használják, de zenei célokra is alkalmas. A nagy méretű harangokat hagyományosan a templomok harangtornyaiban függesztik fel, vagy a templomkertben álló, külön e célra épített haranglábakban. A több behangolt harangból álló harangjátékon, a carillonon klaviatúra vagy automatikus dallamjátszó szerkezet segítségével játszanak.
A harangok mérete széles határok között lehet: a legkisebbek körüli átmérőjűek, a legnagyobbak 5-6 méteresek.The New Grove Dictionary of Music and Musicians – Bell A harang kis méretű változatait pergőnek, csengőnek, csengettyűnek, kolompnak nevezik.
Felépítése, megszólaltatása A harang és tartozékai A harang általános értelemben véve csésze alakú, köpenyformájú idiofon hangszer, amely egész testében rezeg. A gongtól abban különbözik, hogy rezgésekor leginkább a nyílása pereménél mozdul ki, legkevésbé a közepén, a csúcsánál. Ennek megfelelően a csúcsánál rögzítik, függesztik fel, és a pereménél ütik meg.
A harangszerű hangszerek formája emellett nagyon változatos. Legismertebb ezek közül a modern nyugati templomi harang a maga befelé ívelt, tulipánszerű köpenyformájával, ugyanakkor a kerékpárok vagy a régi ébresztőórák csengői, a hagyományos elektromos csöngő, de a tibeti hangtálak is akusztikai szempontból a harangok közé sorolhatóak annak ellenére, hogy jóval zömökebbek, szélesebbek. A telefonszerelők szintén harangnak nevezik a régebbi telefonkészülékek elektroakusztikus csengőinek hangzóelemeit is. A keleti, buddhista harangok hosszúkás henger- vagy hordóformájúak, a kora középkori európai harangok a gótika koráig cukorsüveg- vagy méhkasformában készültek. A harangok legtöbbször forgástestek, tehát kör keresztmetszetűek, de lehetnek ovális vagy téglalap keresztmetszetűek is.
A ma legelterjedtebb, kehelyformájú harangok főbb részei a függesztő szerkezet vagy korona, leggyakoribb formája a füleskorona (ezen kívül létezik a modernebb tárcsáskorona is, amely segítségével a harang elforgathatóvá válik. Ennek következtében a harangot nem mindig ugyanott üti a nyelve, így nehezebben reped meg); a hangot kisugárzó hangszertest, a köpeny vagy palást, melynek megvastagodó pereme az ütőgyűrű, ahol a harangot megütik – általában öntési eljárással készül harangbronzból; a harang belsejében, annak középvonalában felfüggesztett harangnyelv vagy ütő, ami rendszerint vasból készül. Az ütőgyűrű vonalában kiöblösödik, ez a kiöblösödés szólaltatja meg a harangot harangozás közben.
A harang tipikus megszólaltatási módja a harangozás, melynek során a hang úgy jön létre, hogy a harangnyelv ismétlődően összeütődik a harang testével az ütőgyűrűnél. A keleti keresztény egyházak templomi harangjainál az álló palástot kongatják meg a nyelv mozgatásával, Nyugat- és Közép-Európában viszont a harang szinte mindig egy lengőszerkezetre van felszerelve, így a palást hintaszerű mozgása közben ütődik a nyelvhez.
right|thumb|250px|A harang koronájának rögzítése a járomhoz A harang lengőszerkezetének elemei a fából vagy újabb korokban fémből készült járom, amely függesztő vasak segítségével csatlakozik a harang koronájához; a húzókar a kiegyenlítő súllyal, vagy a forgató kerék, a tengely a csapággyal, mely utóbbi a harangot tartó állványzatra, a harangszékre van rögzítve.
A templomi, vagy más óratornyokban az óraütés a harangozástól eltérő módon történik: ilyenkor egy külső kalapács, a kongató üti meg a nyugalomban lévő harangot. Ez halkabb, vékonyabb hangot ad, mint a harangozás. A kongató rendszerint a toronyórával áll kapcsolatban, annak vezérműve működteti, és általában negyed- vagy egész óránként jelzi az időt. Hasonló elven, kongatókkal működik a dallamjátszó carillon is, amely rendszerint klaviatúráról (például az orgona billentyűzetéről, de gyakrabban külsőleg, digitális úton csatlakoztatott, ún. MIDI-billentyűzet segítségével) is vezérelhető.
Harangozási módok A lengőszerkezet, a járom kialakításától függően kétféle fő harangozási mód létezik aszerint, hogy a harang kilengése közben az ütő a palástnak az éppen feljebb vagy lejjebb lévő részéhez csapódik-e.
A felülütős vagy repülő harangozási mód jellemzője, hogy a járom egyenes vonalú, így a harang tengelye, lengési középpontja valamivel a harangtest fölött van. A harang lendítésekor a nyelv felröppen a palást felső pozíciójáig, vagyis az ütőgyűrű felső szegmensén történik a hangkeltés, mikor a harang szinte vízszintes helyzetbe lendül. Ennek fontos feltétele, hogy a lengőszerkezet, illetve a nyelv lengésideje és fázisa jól egymáshoz legyen igazítva. A legerősebb, leggazdagabb hangzást, a leghatékonyabb sugárzást ez a megszólaltatási mód adja. Hátránya, hogy a harangozás nagy fizikai erőkifejtést igényel, a súlyos harang tömegközéppontjának ide-oda mozgása a haranglábat nagyon megterheli, az erős ütések miatt pedig a harang maga is károsodhat. Európa templomi harangjain ez a rendszer a leggyakoribb, Magyarországon is az 1860-as évekig ilyen rendszerben harangoztak, ekkortól kezdett elterjedni az alulütős harangozás. A magyar harangok -a szólal meg ilyen módon napjainkban, ez az arány Magyarországon a legkisebb.
Az alulütős rendszer esetén a kiemelt járom lefelé ívelt vagy megtört alakú, ezáltal a tengely a harang tömegközéppontjához közelebb, az ütő forgáspontja közelébe kerül. A harang kevésbé leng ki, mint a felülütős harangozás esetében, a nyelv pedig csak kis mértékben mozdul el függőleges helyzetéből. A hangképzés a palást alsó pozícióján történik, vagyis az ütőgyűrű éppen alacsonyabban lévő szegmensén. A létrejövő hang felhangokban szegényebb, „kongósabb”, fémesebb. Előnye, hogy a harangozáshoz a felülütős módhoz képest sokkal kisebb erőkifejtés szükséges, és a helyigénye is kisebb. Napjainkban Magyarországon a harangok -a alulütősen szólal meg, miután a régi harangok többségét is ebben a szellemben építették át a 20. század folyamán.Magyar Harangok Honlapja Ez a megszólaltatási mód magyar találmány, és leginkább a Kárpát-medencében alkalmazzák.
right|thumb|180px|Harang a harangkötelekkel (Angelo Rocca: De campanis commentarius, Roma, Guillelmo Facciotti, 1612.) Az alulütős harangozás úgy is megvalósítható, hogy bár a tengely a felülütős harangokra jellemzően a harangtest fölé esik, de a járom olyan tömegű és kialakítású, hogy jelentős ellensúlyt képez a harang túloldalán. Így is elérhető az, hogy a harang és a lengőszerkezet együttes tömegközéppontja a tengelyhez közelebb kerüljön. Ezt általában úgy valósítják meg, hogy az egyenes vonalú járomnak aláemelnek.
Magyar specialitás a nyelv rugóval, dróttal esetleg laza kötéllel való lekötése. Ezzel a megoldással az eredetileg felülütős rendszerben öntött harang is alulütősen szólaltatható meg, mert a nyelv nem tud felrepülni, ugyanakkor a harang villamosítása is könnyebbé válik. Ezt a megoldást szinte kizárólag Magyarország mai területén alkalmazzák. Ha a harang alulütős annak ellenére, hogy nincs lekötve a nyelve, ejtős nyelvűnek nevezik, amely szebb hangzást eredményez, mint a lekötött nyelv, ennek oka, hogy a harang magasabban tud lengeni, amit akadályoz a nyelvkötés.
Van egy olyan megoldás is, hogy a harang nyelve ellensúlyos. Ennek lényege, hogy a harang nyelve a forduláspontja fölött ellensúllyal van ellátva, így maga a harangtest ugyan nem leng ki nagyon, de ugyanakkor szintén a felső szgmensen történik ugyanúgy a hangkeltés mint felülütős esetben („álfelülütősen” szólal meg). Ezzel a móddal a harang kevésbé szól olyan szépen, mint repülő nyelvvel, viszont nem annyira fémes, mint alulütősen.
Meghajtási módok A lengetéssel működtetett harangok hagyományos megszólaltatási módja a kézi húzás, ami a lengőszerkezet húzókarjára, forgatókerekére szerelt egy vagy több harangkötél mozgatásával valósítható meg. Felülütős harangozásnál gyorsan, ütemesen kell a kötelet a megfelelő pillanatban megrántani, alulütős rendszernél a kötelet a lengés ütemét követve kell egyenletesen húzogatni. A kézi harangozás egy különleges esete a harang félreverése. Ennek során a harangozó nem engedi, hogy a harang a maga természetes, ingaszerű módján lengve szóljon, hanem sűrű, rángatásszerű mozdulatokkal a harangot arra kényszeríti, hogy az ütő a palástnak mindig egyazon oldalát verje, gyakorlatilag a harang egy irányba lengjen. Magyarországon vészhelyzet (például tűzvész, árvíz) esetén használták ezt a harangozási módot a lakosság figyelmeztetésére.Magyar Katolikus Lexikon – Harangozás
A kézi húzás napjainkban templomi harangoknál alig fordul elő. Az elektromosság elterjedésével megjelent a gépi harangozás, amely történhet villanymotorral vagy elektromos húzómágnessel. A harangozás időpontját gépi harangozás esetén legtöbbször előre beprogramozzák (például, hogy minden nap 12 órakor kezdődjön a déli harangszó), de a villamosított harangok általában külön villanykapcsolóval is indíthatók.
Hangzása A harang hangtani szempontból egy bonyolult térbeli formájú lemezként írható le, amely két dimenzióban rezeg. A rezgések hajlítási hullámok formájában terjednek a palást mentén. E hullámok kétféle csomóvonal-rendszert alakítanak ki: az egyik hosszanti „meridiánokként” osztja 4, 6, 8,... zónára a harang köpenyét, a másikat a köpeny keresztmetszeteinek megfelelő koncentrikus körök sora alkotja.
A legmélyebb hang a 4 hosszanti és nulla körcsomóvonalhoz tartozik. Ebben a rezgési módban a harang a hangvilla térbeli megfelelőjeként fogható fel, tehát a maximális kimozdulás a harang nyílásánál, a legkisebb a csúcsánál, a felfüggesztési helyénél tapasztalható. A hosszanti csomóvonalak szaporodásával, a körös csomóvonalakkal is kombinálódva emellett egyre több részhang alakulhat ki.
A harang hangja két, időben elkülönülő részből áll: az ütéshangból és a zúgóhangból.
Az ütéshang hallatszik először, ami egy rövid, fémes, határozott magasságú hang. Lecsengése nagyon gyors (hullámformája: impulzusfüggvény). Az ütéshang magassága fizikailag nem mutatható ki, az inkább egy felhangsornak a fülünk által érzékelni vélt szubjektív alaphangja, „reziduuma”.
A zúgóhang még az ütéshang teljes elhalása előtt megjelenik. Ez már a harangköpeny fizikailag is kimutatható különböző rezgési módjainak összességét tükrözi. Ez egy többhangú hangzat, melynek összetevői különböző intenzitásúak, különböző lecsengési idejűek. A harang zúgásának hangképe, hangszerkezete nagy mértékben függ a formájától. A korai középkor méhkas- és cukorsüveg-formájú, a Távol-Kelet hengeres vagy hordó alakú harangjai jobbára diszharmonikus hangszerkezetűek, a nyugati kehelyformájú harangok viszont többé-kevésbé konszonánsra hangolhatóak.
right|thumb|180px|E-re hangolt harang (a híres erfurti Gloriosa) tipikus hangképe A zúgóhang fő összetevői a kehelyformájú harangokban: alsóhang (francia: bourdon, német: Unteroktave) alaphang (francia: principal, német: Prime) terc kvint felső oktáv (francia: nominal, német: Oberoktave)