A Fiumei úti sírkert, a közbeszédben Kerepesi úti temető vagy Kerepesi temető, gyakran Fiumei úti temető, korábban Mező Imre úti temető, Budapest és egyben Magyarország egyik legfontosabb temetője. (A temetőt gyakran nevezik Nemzeti sírkertnek, azonban az egy virtuális temetőt takar, amelynek sírjait a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság határozza meg, és az ország területén bármely sírhely a része lehet.) Az 1849-ben megnyitott nagy méretű temetőben nyugszik a 19. század második felének és a 20. század első felének számos nevezetes magyar közéleti személyisége (politikusok, tudósok, művészek, egyházi személyek), illetve itt kaptak helyet a korabeli gazdag (gyakran német nemzetiségű) budapesti családok elhunytai is. A temetőt már az 1870-es években dísztemetővé nyilvánították, és nagyrészt ebben a funkciójában működött körülbelül 80 éven át. 1952-ben a kommunista politika az akkor már 100 éves temető felszámolásáról döntött, azonban ebből végül csak egyes falsírboltok elbontása valósult meg, mert 1956-ban zárt és védett temetővé nyilvánították a létesítményt. Az 1990-es évektől ismét zajlanak temetkezések benne. 2013-ban az Országgyűlés végleg védett hellyé nyilvánította, kezelését 2016 óta a Budapesti Temetkezési Intézet helyett a Nemzeti Örökség Intézete látja el. A temető értékét a benne nyugvó nagyságok mellett a 19. század második felének és a századfordulónak művészeti szempontból is különösen igényes – habár napjainkban nem ritkán erősen pusztulásnak indult – sírkövei, szobrai, és több nagy méretű családi mauzóleuma, mauzóleumszerű síremléke növeli. A Fiumei úti sírkert közvetlen szomszédságában helyezkedik el – és csak a Salgótarjáni út felől látogatható – a kissé később megnyitott, de ugyancsak híres halottak nyugvóhelyeként monumentális építészeti emlékekben gazdag Salgótarjáni utcai zsidó temető.
Fekvése A sírkert az egykori Kerepesi országút (a mai Kerepesi út nyomvonala) közelében, Budapest VIII. kerületében található, a Fiumei út 16-18. szám alatt. Nyugatról a Fiumei út, délről a Salgótarjáni utca, keletről az Asztalos Sándor utca, északról pedig a 2007-ben átadott Arena Mall határolja. Területe 56 hektár, ebből 25 hektár parkosított. A sírkert bejárata a Fiumei út mentén található, mértani középpontja pedig Antall József sírhelye közelében van. Megközelíthető a 24-es, a 28-as, a 28A, a 37-es, a 37A és a 62-es villamosokkal, továbbá mindenszentek környékén a 28B jelzésű rendkívüli villamosjárattal is. A temetőbe gépkocsival is be lehet hajtani, s kerékpárral a sírkert egész területén lehet közlekedni.
Térképe közép|bélyegkép|700px|A temető térképe a bejáratnál található táblán
Részei Temetkezésre használt területek Magyar Nemzeti Panteon Munkásmozgalmi Panteon az 1848-49-es szabadságharcok sírkertje Magyar Tudományos Akadémia sírkertje Művészparcellák árkádsorok az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseinek sírkertje Szovjet katonai parcella Belvárosi temető mauzóleumok falsírboltok szóróparcella egyéb parcellák
Egyéb épületek Krisztus Urunk mennybemenetele kápolna Mihály arkangyal Kápolna – Szovjet parcella kápolnája A Fiumei úti sírkert ravatalozója és boncterme – épült 1880-ban Máltás Hugó tervei szerinthttps://mult-kor.hu/cikk.php?id=8036&print=1 Kegyeleti Múzeum (Nemzeti Emlékezet Múzeuma) Igazgatóság Felvételi Iroda Jegypénztár (egyben kiadványárusító hely) egyéb irodaépületek
Története A temető megnyitása Az 1840-es évek közepére Pest három fő temetője, a Váci úti (vagy Terézvárosi), a Ferencvárosi és a Józsefvárosi temető már helyhiánnyal küszködött. 1847. június 15-én a magisztrátus a város akkori határában, a kerepesi országút déli oldalán jelölte ki az új temető (Neuer Friedhof vagy Kerepescher Friedhof) helyét a mainál jóval nagyobb, mintegy 130 hektáros területen. A leendő sírkert szomszédságában már volt egy katonai (Militär-Friedhof) és egy régen felhagyott, korábbi temető. A szórványos – főleg ortodox szertartású – temetéseket már ez év júliusában megkezdték, de a hivatalos megnyitó csak két évvel később, 1849. április 1-én, virágvasárnap volt. Az első hivatalos temetési ceremóniát április 12-én rendezték meg.
A pesti polgárok nem fogadták nagy lelkesedéssel az új sírkert megnyitását. Nem csupán az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Pestet érintő hadmozdulatai nehezítették meg igénybevételét, de megközelítése sem volt könnyű. A város legutolsó házai épphogy elérték a mai Nagykörút vonalát, a temetőhöz az azon túl elterülő szőlőskerteken át, nehezen járható dűlőutakon lehetett csak eljutni. Jóllehet, állami végtisztességadással itt temették el az április 6-i isaszegi csatában megsebesült, és a pesti Szent Rókus Kórházban elhunyt 11 honvédet, a pesti polgárság továbbra is inkább a túlzsúfolt pesti vagy budai sírkertekbe temetkezett.
Pest köztemetője bélyegkép|jobbra|200px|Vörösmarty Mihály sírja (J. 82). A kivitelező a Gerenday-cég volt 200px|bélyegkép|balra|Kisfaludy Károly síremléke (29/2-es parcella)
Az 1850-es évektől azonban mind többen vásároltak családi sírhelyet a Kerepesi úti temetőben. A városvezetés téglafalat emelt a terület köré, s a fal mentén elkészültek a pesti polgárság első, ma is látható sírboltjai. A temetőt felparcellázták, területét beültették fákkal, s határozat született arról is, hogy kiszolgálóépületeket (őrház, csontfülke, kápolna, halottaskamrák) létesítsenek. A temető területe ekkoriban jóval meghaladta mai méretét: hozzávetőlegesen 230 holdat tett ki, keleti határát a mai Asztalos út képezte.
A jeles személyek közül elsőként Vörösmarty Mihályt temették itt el, 1855-ben.
A felszámolás előtt álló Váci úti temető halottait, valamint a Józsefvárosi temető nevezetesebb sírjait átszállították a Kerepesi útiba, 1870-ben pedig Damjanich János özvegyének kezdeményezésére az 1848-as honvédek földi maradványait hozták át a Józsefvárosi temetőből. Az egyik legnevezetesebb újratemetés Kisfaludy Károlyé volt 1859. november 21-én, de botrányoktól sem volt mentes az 1876-ig elhúzódó munka: végleg elkallódtak például Révai Miklós nyelvész (1750–1807), Miller Jakab Ferdinánd történész (1749–1823), Bihari János zeneszerző (1764–1827), Vitkovics Mihály író (1778–1829) és Megyeri Károly színész (1798–1842) földi maradványai.
A sírkert kezelését kiadták egy Hochhalt György nevű halottszállító-vállalkozónak. Az 1850-es évek második felétől egyre több pesti polgár végső nyughelyévé vált a Kerepesi úttól délre fekvő terület, ám a rendszeres gondozás hiánya miatt a városi tanács 1858-ban egy bizottságot hívott életre, mely feladatául kapta a temető ügyének kivizsgálását. Mivel megállapították, hogy a bérlő a sírkert állapotára és a parkosításra nem fordított kellő figyelmet, ezért a városvezetés 1860-ban a jogokat visszavette tőle. A sírkertet június 23-án köztemetővé nyilvánították, egyúttal gondoskodtak a többi pesti temető végleges bezárásáról is.
Gondot jelentett, hogy nem volt papi szolgálat a temetőben, így 1857-ben egy városi rendeletnek köszönhetően épült fel itt a temetőkápolna (Krisztus Urunk mennybemenetele kápolna).
A temető kezelését a város vette át, s Walthier G. Antalt bízták meg egy részletes rendezési terv kidolgozásával. Walthier a tervezettel 1865-re készült el, amelyben már helyet kapott a gondolat: dísztemetővé fejleszteni a Kerepesi úti temetőt. A felszámolt pesti temetőkből átszállított „nagy halottak” kitüntetett figyelem és díszes külsőségek között történő újratemetése adta meg a gondolat alapját, emellett a fal melletti sírboltokban nyugodtak már a sírkert fennállásának első évtizedeiben is olyan notabilitások, mint Röck István gyártulajdonos (1775–1850), Vörösmarty Mihály költő (1800–1855), Bajza József költő (1804–1858). Különösen sokat emelkedett a temető presztízse 1860-ban, amikor ide temették el a pesti diákok Habsburg-ellenes tüntetésén halálos sebet kapott joghallgatót, Forinyák Gézát, akinek gyászszertartása nagy tömegeket megmozgató, politikai szimpátiatüntetéssé vált. Az 1860-as évektől a város vezető tisztségviselőinek, a tudományos és a művészvilág nagyjainak, a gazdasági élet prominenseinek döntő többsége itt lelt végső nyughelyre.
Ekkor jelentek meg az első művészi igényű síremlékek, Izsó Miklós, Huszár Adolf, Engel József és mások alkotásai (a későbbi évtizedek sírszobrai között megtalálhatóak Donáth Gyula és Zala György munkái), és ekkor tervezték az esetenként csak jóval később felépült első mauzóleumokat is (például az Ybl Miklós tervei alapján 1872-ben felépült Ganz-mauzóleum). A 19. század második felében, majd egészen az első világháborúig a Gerenday Antal műszobrász, majd utódai által vezetett sírkőcég kapta a legtöbb megrendelést az ide temetkező politikusok, mágnások, tudósok, művészek családjaitól, és nem utolsósorban a polgárságtól: a Gerenday-cég által többnyire Olaszországból beszállított obeliszkek, sírkövek (egyedi és sorozatdarabok egyaránt) gondoskodtak a Kerepesi úti sírkert valóban reprezentatív megjelenéséről.
1868-tól törvény rendelkezett arról, hogy a keresztény felekezetek tagjai vegyesen kötelesek használni a temetőket, ami tulajdonképpen bevezette és törvényesítette a városi sírkertek köztemető-jellegét. A hatóságok már a Kerepesi úti temető megnyitásakor célként tűzték ki ezt. A valóságban csak a görögkeleti vallású szerbek, görögök és románok rendelkeztek elkülönített területtel az 5. parcellában, valamint a bal oldali kriptasor egyik részén. Ugyan 1885-ben ezt megszüntették, ám mind a mai napig meghatározza a falsírboltok elhelyezkedését.
1874-ben – noha rendelet írta elő, hogy a köztemetőben a felekezetek nem temetkezhetnek egymástól elkülönülve – leválasztottak és fallal elkerítettek egy 4,8 hektáros részt a sírkert területéből, és megnyitották a Salgótarjáni Utcai Zsidó Temetőt, amely a Váci úti és a Lehel utcai izraelita temetőt volt hivatott tehermentesíteni. A terület azonban hamar megtelt sírokkal, és a második világháború után már csak elvétve került sor temetési szertartásra, addig azonban a pesti zsidóság legprominensebb alakjait temették ide, ezek: Wahrmann Mór politikus (1832–1892), Wodianer Fülöp könyvkiadó (1820–1899), Kaufmann Dávid vallásfilozófus (1852–1899), Weiss Manfréd gyáriparos (1857–1922), Fényes Adolf festőművész (1867–1945) és mások.
A nemzet dísztemetője bélyegkép|jobbra|280px|Batthyány Lajos gróf mauzóleuma a felújítás után
Az 1867-es kiegyezést követően fordulat állt be a Kerepesi úti temető történetében, amely a sírkert tényleges nemzeti panteonná válásához vezetett. A szabadságharc áldozatait és a Bach-korszak önkényének vértanúit csak ezt követően lehetett jeltelen sírjaikból kiemelni, és méltó keretek között nyugalomra helyezni. Az 1861-es évtől kezdődően vannak névmutatók és feljegyzések a temetésekről. Több kisebb jelentőségű újratemetést követően 1870. június 9-én került sor az első felelős magyar kormány 1849-ben kivégzett vezetője, gróf Batthyány Lajos (miniszterelnök) temetési szertartására (mauzóleuma Schickedanz Albert tervei alapján 1874-re készült el).
1874-ben külön parcellát nyitottak azoknak, akik nem kaphattak egyházi temetést, többek között az öngyilkosok és kivégzettek számára.
Addigra a temető végleges (lényegében ma is fennálló) parcellaszerkezete kialakult, s a terület parkosítása is előrehaladott állapotban volt. Emellett azzal az aktussal, hogy a nemzeti kánonban a „legdrágább halottként” tisztelt Batthyány hamvait itt helyezték végső nyugalomra, elhárult minden akadály, és egyenesen hazafiúi kötelesség volt a Kerepesi úti sírkert nemzeti panteonná nyilvánítását sürgetni minden fórum előtt. Ezt 1871-ben Feszl Frigyes meg is tette, s azt javasolta, hogy a párizsi Père-Lachaise temető mintájára szűnjön meg a sírkert köztemetői jellege, s csak a nemzet nagyjai, a kimagasló eredményeket elért honfiak és honleányok (illetve családtagjaik) temetkezhessenek ide.
bélyegkép|220px|balra|Deák Ferenc mauzóleuma (Alkotói: Gerster Kálmán az építészi, Kiss György a szobrászi, Róth Miksa, Székely Bertalan a mozaikmunkák)