A második el-alameini csata a második világháború észak-afrikai hadszínterének döntő ütközete volt. 1942. október 23. és november 4. között zajlott, főként a Brit Nemzetközösség erői és a tengelyhatalmak német-olasz csapatai között.
Miután a szövetséges hatalmak az első el-alameini csatában kínkeservesen megállították Rommel Kairó felé előrenyomuló csapatait, az arcvonal el-Alameinnél, Alexandriától 106 km-re szilárdult meg. Jelentős erősítések beérkezése után Montgomery tábornok vezetésével a szövetségesek több fázisban megtámadták és áttörték a német-olasz csapatok arcvonalát, és jelentős veszteségeket okozva megfutamították őket. Az Afrikakorps maradványai szinte Tunéziáig hátráltak.
Az elszenvedett vereség megpecsételte a tengelyhatalmak sorsát Észak-Afrikában, a továbbiakban már csak korlátozottan voltak képesek offenzív hadviselésre. A csata volt a háború során az első, sikerrel végződött nagyszabású szövetséges hadművelet. A vereségek sorozatába belefásult szövetségesekre gyakorolt lelkesítő hatása talán még a csata stratégiai jelentőségét is felülmúlta. Churchill szavai szerint: "Ez még nem a vég, még csak nem is a vég kezdete, sokkal inkább a kezdet vége".
Előzmények
Az észak-afrikai sivatagban a háború kitörése óta váltakozó sikerrel folytak a harcok. Kezdetben a mediterrán gyarmatbirodalom kiépítésén fáradozó fasiszta Olaszország csapatai álltak szemben a Közel-Keleten erős pozíciókkal rendelkező Brit Birodalommal.
Az Egyiptom ellen támadó olaszok csúfos veresége után Hitler páncélosokkal megerősített német csapatokat vezényelt Észak-Afrikába Erwin Rommel tábornok parancsnoksága alatt. Rommel rendbe szedte a megroppant olaszokat, és támadást indított a britek ellen, akik korábbi győzelmük után számos egységet átvezényeltek a dél-európai hadszíntérre.
A szövetségesek a legjelentősebb észak-afrikai támaszpont, Tobruk mögé szorultak vissza, de 1941 végén ellentámadást indítottak, ami felmentette Tobrukot és súlyos harcokban szorította vissza Rommelt. A Pearl Harbor-i támadás után az ausztrál csapatokat számos más brit egységgel együtt a Távol-Keletre vezényelték át, Hitler szemében azonban felértékelődött a Szuezi-csatorna felé vezető észak-afrikai hadszíntér. Rommel erősítéseket kapott, és ismét nagyszabású támadást indított a meggyengült szövetségesek ellen.
Elesett Tobruk és a német-olasz csapatok benyomultak Egyiptomba. A gazalai páncéloscsatában ugyan még győztek, de utánpótlási vonalaik megnyúltak, előrenyomulásuk lelassult, járműveik sorra működésképtelenné váltak a túlzott igénybevétel miatt, és az egy hónapig tartó első el-alameini csatában (1942. július 1-27.) a britek kínkeservesen ugyan, de megállították Rommelt. El-Alamein már csak 50 km-re fekszik Alexandriától, de az állásoktól délre húzódó járhatatlan Kattara-mélyföld megakadályozta, hogy a mozgékony német páncélosegységek megkerüljék az itt kiépülő védelmi vonalat. Rommel kénytelen volt megállni, és a szünetet mindkét fél csapatai megerősítésére próbálta kihasználni.
Rommel nehéz helyzetbe került. A Szovjetunió elleni hadjárat felemésztett minden német tartalékot, és az Észak-Afrikába küldött kevés hadianyagnak is csak a töredéke jutott át a Földközi-tenger térségében erőre kapó szövetségesek blokádján. Amit sikerült Tripoliban partra tenni, kizárólag teherautóval, több ezer kilométeres úton lehetett csak a csapatokhoz juttatni, és az üzemanyag-hiány egyre kritikusabb lett. A németek tudomást szereztek egy hatalmas, utánpótlással és vadonatúj amerikai tankokkal megrakott konvojról is, amely úton volt Alexandria felé. Rommelnek nem volt más választása, gyors döntést kellett kicsikarni.
A szövetségesek sem töltötték tétlenül az időt, és jól megerősített, a Kattara-mélyföldtől a tengerig húzódó védelmi vonalat építettek ki. Churchill leváltotta az általa erélytelennek tartott Auchinleck tábornokot, a térség szövetséges főparancsnoka Harold Alexander lett. A Rommellel farkasszemet néző brit 8. hadsereg élére vezényelt Gott tábornok repülőgépét német vadászgépek Kairó mellett lelőtték, és a hősi halált halt tábornok helyébe sebtében Bernard Montgomeryt nevezték ki. "Monty" korábban sikerrel szerepelt a franciaországi hadjárat során, és Churchill rokonszenvét kéretlen, szókimondó, de hatékony parancsnoki stílusával nyerte el (amivel mellesleg a konzervatív brit tábornoki karban számos ellenséget szerzett).
Augusztus végén Rommel merész támadást indított Alam el Halfánál. Benzinhiány és a szövetséges légierő hatékony közbeavatkozása miatt a támadás elakadt. Montgomery ellentámadásra küldte csapatait, azonban a parancsnok túlzott óvatossága és a friss brit csapatok tapasztalatlansága miatt az ellentámadás nem ért célt. A siker azonban a szövetségeseké lett, mivel Rommel másodlagos célja pontosan egy elhamarkodott ellentámadás kikényszerítése és a szövetséges erők felőrlése volt – ezt az óvatos Montgomery elkerülte. Rommel dühöngött: "A disznó! Nem támad!" mondta egyik tisztjének.
A németek és olaszok nem tehettek mást, ők is megerősítették védelmi vonalaikat, és várták, hogy a helyzet megváltozzon. A helyzet azonban egyre inkább az ő hátrányukra változott: sorra érkeztek be Alexandriába a csapatokkal és hadianyaggal megrakott szövetséges hajók és október közepére már szövetséges katona és 1000 tank nézett farkasszemet a jól beásott fős német-olasz sereg 550 tankjával. Ami még fontosabb volt: a lövészárkokkal és aknamezőkkel megerősített védővonal áttöréséhez Montgomery példátlan mennyiségű tüzérségi eszközt vonultatott fel.
Szövetséges haditervek
Montgomery, Lightfoot hadművelet néven 12 napig tartó, három fázisú (betörés, a páncélosokat felőrlő közelharc, végső áttörés) hadművelet terveit dolgozta ki. A tüzérség és utászok segítségével két folyosót vágtak volna északon a német aknamezőkön keresztül. Az itt benyomuló páncélosok megütköztek volna a feleannyi ellenséges páncélossal, miközben délen elterelő gyalogsági támadás indul az ott védekező csapatok lekötésére. Az északi áttörés elvágta volna a teljes ellenséges sereg visszavonulásának útját, mivel csak itt, a tengerpart mentén voltak járható utak (itt húzódott a térség egyetlen vasútja is).
Az első éjszaka kritikus volt: a terv szerint a XXX. hadtest gyalogsága 26 km-t nyomul előre az ellenséges aknamezőkön keresztül, és egy ideiglenes védővonalat tartva megvárja, amíg az utászok megnyitják a folyosókat és a X. hadtest páncélosai felzárkóznak, és megtörik a meginduló német ellentámadást. Fontos volt a gyalogság és a harckocsizók megfelelő koordinációja: a páncéltörő ágyúkkal jól felszerelt német-olasz mélységi védelem áttöréséhez gyalogsági támogatás kellett, a gyalogság ellen meginduló német páncélos-ellentámadás megállításához pedig harckocsik. A korábbi észak-afrikai hadműveletek során a szövetségesek rengeteg harckocsit veszítettek, amikor a sivatagban gyorsan mozgó páncélosok lehagyták a gyalogságot, és beásott ellenséges páncéltörő ágyúkba futottak. Hasonlóképpen, rengeteg gyalogos esett fogságba amikor saját páncélosok hiányában a német tankok átszáguldottak a vonalaikon és a visszavonulási és utánpótlási útvonalakat elvágva bekerítették őket.
A terv kulcsfontosságú része volt az ellenség megtévesztése is a támadás helyszínét és időpontját illetően. A csatát megelőző hónapokban Bertram hadművelet néven a szövetségesek számos megtévesztő akciót hajtottak végre. Szeptemberben a front északi részén üres ládákból álló hatalmas raktárakat hoztak létre, a németek pedig közelgő támadástól tartva megerősítették ezt a frontszakaszt. Ezután üzemanyagvezetéket kezdtek építeni déli irányban, északon pedig nem történt semmi. A németek kezdetben bombázták az üres raktárakat, majd – mivel nem történt itt semmi – az olajvezeték építését felfedezve délre csoportosítottak át. Szeptember folyamán a britek észrevétlenül feltöltötték az üres raktárakat (amelyek látványához a német felderítők már hozzászoktak), a csővezetéket pedig nem használták semmire. További megtévesztésként teherautókra farostlemezből messziről tanknak látszó felépítményeket barkácsoltak, és százával irányították át az ilyen "tankokat" az arcvonal déli részére. Az igazi harckocsikat éjjel mozgatták (északra), és ponyvákkal és festett falapokkal teherautónak álcázták őket.
A tengelyhatalmak tervei thumb|right|250px|Az erők elhelyezkedése a csata előestéjén Az Alam el Halfa-i kudarc után Rommel helyzete kritikussá vált. Olyan kevés utánpótlás jutott el hozzá, hogy hadserege már hónapok óta a Tobrukban zsákmányolt szövetséges hadianyagot (benzint, teherautókat, élelmiszert) élte fel. A keleti fronton kialakult helyzet miatt Rommel hiába kért további csapatokat és felszerelést. Jól tudta, hogy az ő sorsa is Sztálingrádnál dől el: ha a németek győznek, és áttörnek a Kaukázus felé, a szövetségesek kénytelenek lesznek közel-keleti csapataikat átdobni Iránba és Törökországba.
Eközben a vele szemben álló 8. brit hadsereg fokozatosan erősödött – a jól szervezett egyiptomi német kémhálózat beszámolt minden egyes beérkező konvojról.
Rommel tehát védelemre rendezkedett be, és – főként a Tobruknál zsákmányolt nagy mennyiségű brit akna és robbanószer felhasználásával – több kilométer mélységű aknamezőt telepített a vonalak elé. Több mint félmillió harckocsiaknát raktak le, és nem fukarkodtak a gyalogsági aknákkal sem.
Mivel a szövetséges megtévesztő manőverek jól működtek, Rommel kénytelen volt csapatait egyenlően elosztani a védelmi vonal mentén. Felváltva telepített német és olasz egységeket, a tartalékot pedig két német páncéloshadosztály és egy gépesített hadosztály adta, valamint egy ugyanilyen szervezésű olasz csoport. A tartalékok mozgékonyságát azonban súlyosan befolyásolta az üzemanyaghiány.
Rommel tehát felkészült a védelemre, és várt, más lehetősége nem lévén. Visszavonulni nem akart, ezt amúgy Hitler a legszigorúbban meg is tiltotta neki is, mint minden német parancsnoknak.
A csata
thumb|150px|Okt. 23. 22:00:Szövetséges támadás thumb|150px|Okt. 24. 18:00: Első ellentámadás (21. és Ariete pc. ho.) thumb|150px|Okt. 25. éjszaka: szövetséges áttörési kísérlet thumb|150px|Szövetséges előrenyomulás október 26-án thumb|150px|Újabb német ellentámadás, október 27. reggel thumb|150px|Szövetséges támadás a Trento hadosztály ellen 28-án thumb|150px|Rommel átcsoportosít: oktober 29. thumb|150px|A Supercharge hadművelet megindulása, október 31. éjjel thumb|150px|Szövetséges áttörés: november 4. A Trento, Bologna és Ariete hadosztályok megsemmisülnek, a tengelyhatalmak csapatai menekülnek
A csatát általában öt fázisra bontva tárgyalják, ezek: a kitörés (október 23-24.), a német-olasz csapatok megroppanása (október 24-25.), Rommel ellentámadása (október 26-28.), a bekerítési kísérlet (a Supercharge hadművelet, november 1-2.) és a németek kitörése ebből (november 3-7.). Október 29-én és 30-án a hadműveletek szüneteltek, ezt nem tekintik külön fázisnak.
Első fázis: Kitörés
Október 23-án este 9 óra 40 perckor a nyugodt, tiszta, teliholdas sivatagi éjszakát 882 szövetséges ágyú tüze törte meg. 20 perces általános bombázás után, amikor a 60 km-es front teljes szélességében hullottak a gránátok, a tüzérség átváltott a kijelölt célpontok támadására, ami 5 és fél órán keresztül tartott. A közhiedelemmel ellentétben, a 882 ágyú soha nem tüzelt egyszerre, így a csatát nem "1000 ágyú fülsiketítő dörgése" nyitotta meg, mint arról a korabeli sajtó beszámolt.