Paracelsus (született Philippus Theophrastus Aureolus Bombastus von Hohenheim) (Einsiedeln, Schwyz, 1493 körül – Salzburg, 1541. szeptember 24.) svájci orvos, asztrológus, laikus teológus, alkimista, ezoterikus bölcselő, természettudós, polihisztor.Allen G. Debus: Paracelsus and the medical revolution of the Renaissance, A 500th Anniversary Celebration from the National Library of Medicine, 1993, 3. o. Korában főleg orvosként ismerték; a 16. század második fele óta az egyik leghíresebb európai orvos. Okkultistaként és jósként is jelentős hatása volt, ilyen témájú írásait főleg a rózsakeresztesek tanulmányozták a 17. században.
Élete állandó vándorlásban telt, sok helyen ismerték, csodaorvosnak tartották. Értékelése a történelem folyamán sok változáson ment keresztül; egy időben az alkímia tipikus képviselőjét, sőt néha szélhámost láttak benne, a modern korban munkásságát mind az orvostudomány, mind a filozófia történetében nagy jelentőségűnek tartják.Uj Idők Lexikona 19-20. Paracelsus (1941)
A jatrokémia megalapítója és az orvostudomány megújítója, aki annak részévé tette a sebészetet, amelyet addig nem annyira az orvosok, mint inkább a borbély-felcserek gyakoroltak.L. Menyhért László: Okkult tudományok kézikönyve Tanításai csak 20 évvel halála után váltak jelentőssé az orvostudomány fejlődésében, amikor egy Paracelsus iskola alakult meg Bázelban.Friedrich Dobler: Die chemische Fundierung der Heilkunde durch Theophrastus Paracelsus: Experimentelle Überprüfung seiner Antimonpräparate. 1957, S. 76 f. Követőit paracelsistákként emlegették.
Saját kortársai rendkívül kibírhatatlan, de igen nagy tudású embernek ábrázolták.A világ leghihetetlenebb gyógyulásai, 147. o., 1997, Android Közismert nevét csak később, 1529 körül, Celsus római orvos nyomán vette fel, jelentése „Celsus felett álló”.
Élete Jómódú családban, a svájci Einsiedelnben született. Édesapja sváb orvos, kémikus, aki a környező bányák és ipari üzemek munkásainak doktora, édesanyja svájci származású volt.
Édesanyja korán meghalt, apja pedig röviddel ezután a dél-ausztriai Villachba költözött. Karintiában nevelkedett, középfokú iskoláit Villachban végezte. Korai oktatását – különösen a bányászat, ásványtan, botanika és természetfilozófia területén – apjától kapta. Később több püspök tanította, és nyilvánvalóan az okkultizmus híres képviselőjével, Agrippa von Nettesheimmel is kapcsolatban állt.
Állítólag 16 évesen kezdett orvosi tanulmányokat folytatni a Bázeli Egyetemen, majd Bécsbe költözött. 1510-ben, 17 évesen befejezte orvosi tanulmányait a Bécsi Egyetemen. Valószínűleg több olasz egyetemen is tanult, talán a ferrarai egyetemen is. Nem biztos, hogy doktorált; az egyetlen dokumentum egy bázeli bíró előtt tett személyes beadványnak tűnik. Lehetséges, hogy alacsonyabb orvosi diplomát szerzett Ferrarában, amint azt későbbi katonai sebészi szolgálata is alátámaszthatja, először Velence szolgálatában, majd korai utazásai során máshol.
Olyan univerzális tudásra törekedett, amely nem található meg a könyvekben vagy a tanszékeken, így kiterjedt európai utazások sorozatára indult.
„Az egyetemeken nem tanítanak mindent – írta –, ezért az orvosnak fel kell keresnie a javasasszonyokat, a varázslókat, a cigányokat, a vándor törzseket, a rablókat és a betyárokat, és leckéket kell vennie tőlük. Az orvosnak utazónak kell lennie… Az igazi tudás tapasztalat.”
Úgy vélte, hogy a fogadóstól, a borbélytól vagy a nomád népek vezetőitől többet lehet tanulni, mint Arisztotelész, Galenus, Avicenna száraz tanításaiból vagy korának elismert orvosi tekintélyeitől. Korának orvosait antiorvosoknak is hívta, akik többet ártanak, mint használnak.
1517 és 1524 között bejárta Európa nagy részét, így Itáliát, Franciaországot, Spanyolországot, Portugáliát, Angliát, Németországot, Hollandiát, Dániát, Skandináviát, Lengyelországot, Oroszországot, Magyarországot, Horvátországot, továbbá volt Ródoszon, Konstantinápolyban, és feltehetőleg Egyiptomban, a Szentföldön és Arábiában is.
1524-ben visszatért villachi otthonába. 1525-ben rövid ideig Salzburgban tartózkodott, majd ezután Strasbourgban létrehozott egy sikeres praxist. Bázelbe hívták, ahol sikeresen kezelte és megmentette a befolyásos humanista és nyomdász, Johannes Frobenius életét. Ennek eredményeként 1527-ben városi orvosnak és a svájci Bázeli Egyetem orvosoktatójának nevezték ki. Európa minden részéről érkeztek tanulók a városba, hogy hallgassák előadásait.
Bázelben érte el karrierje csúcsát. Előadásaiban a természet gyógyító erejét hangsúlyozta, és elítélte a természetes tisztulást megakadályozó sebkezelési módszereket, mint például a mohával vagy szárított trágyával való párnázást.
1528 tavaszára azonban rossz viszonyra tett szert a helyi orvosok, patikusok és bírók körében. Elhagyta Bázelt, és különféle helyeken szállt meg barátaival, és a következő nyolc évben tovább utazott. Bebarangolta Dél-Németországot, 1529-ben Nürnbergben, 1530-ban Beratzhausenben szállt meg. Ez idő alatt a szifiliszről írt traktátusokat és egyik legismertebb művét, a "Paragranum"ot.
1530-ban a nürnbergi hivatalnokok megtiltották könyveinek kinyomtatását, amivel a szélesebb közönséget remélte elérni. 1531-ben több hónapig a svájci St. Gallen városában maradt. Itt írt egy másik fontos orvosi művet, az "Opus paramirum"-ot. Itt, St. Gallen-ben figyelte meg a Halley-üstökös visszatérését is.
Vándor világi prédikátorként működött, és „koldusruhában” jelent meg Appenzellben, Innsbruckban, Sterzingben (Vipiteno). Nem sikerült elérnie a remélt orvosi munkát, de tanulmányozta a bányászok betegségeit – szilikózist és tuberkulózist.
Legnagyobb irodalmi sikere a "Die grosse Wundartzney" (Nagy Sebészet) publikálása volt Augsburgban, 1536-ban, amely azon kevés nyomtatott könyvek egyike volt, amelyek élete során megjelentek. 1537-ben az ausztriai Linz melletti Eferdingben tartózkodott, ahol befejezte az "Astronomia magnát", fő filozófiai munkáját.
1538 tavaszán visszatért Villachba, hogy meglátogassa apját, de azt tapasztalta, hogy apja már korábban meghalt.
1540-ben arról számol be, hogy beteg. 1541-ben Salzburgba költözött, ahol ez év őszén elhunyt. Halálának oka feltehetően krónikus higanymérgezés volt; alkímiai kísérleteinek késői következménye.
Kívánsága szerint Salzburg Szent Sebestyén temetőjében (Sebastiansfriedhof) temették el. Földi maradványait 1752-ben a salzburgi Szent Sebestyén-templomba (Sebastianskirche) helyezték át.
Munkássága Az élete során rengeteget írt. Írásai mintegy harminc nagy kötetet tesznek ki, nem számítva a valószínűleg számos elveszett írást. Mindazonáltal élete során ezek közül csak néhány került nyomdába: néhány asztrológiai prognózis, a Pfäfers-apátság gyógyfürdőjének leírása, néhány könyv a szifiliszről és a legátfogóbb mű pedig a "Grosse Wundarznei" (Nagy Sebészet) volt. A többit eltiltották a nyomtatástól, minden bizonnyal annak a ténynek köszönhetően, hogy kellemetlen író volt, akinek a reformjait és kritikáját nem értékelték. Az 1560-as években, húsz évvel a halála után azonban felébredt az érdeklődés a nézetei iránt és számos művét megjelentették, amely az orvosi és filozófiai munkáinak kiadásában csúcsosodott ki.
Orvosként bélyegkép|Sebészetről szóló könyvének egyik illusztrációja. Der grossenn Wundartzney, das erst Bůch, Augsburg, 1537 jobbra|bélyegkép|Philippus Theophrastus Paracelsus
Számos írása ismerteti a különféle betegségeket és azok kezelését, mint például a szifilisz, a pestis, a sárgaság, a himlő és az epilepszia. „Láthatatlan betegségekként” még a mentális betegségeket is leírta.
Az orvosi írásainak nagy része a sebészettel kapcsolatos, mint például a "Berthonea" vagy a "Chirurgia minor", a "Von allen offnen Schäden" és a "Große Wundarznei" (Nagy Sebészet, 1536). Ez utóbbi mű két részből áll. Az első címe: „... az orvos test- és sebgyógyszere minden sebre, csípésre, lövésre, égési sebre, állatharapásra, csonttörésre...”, a másodiké: „A nyílt sebek eredetéről és gyógyulásáról”.
A sebészet a középkori és kora újkorban elsősorban a sérülések, tályogok, kiütések és egyéb bőrbetegségek kezelését jelentette, nem pedig a mai értelemben vett sebészeti beavatkozásokat. A sebészeti írásai megfigyelést és részletes előírást tartalmaznak. Korának számos orvosi műhibáját megtámadta, beleértve az értéktelen pirulák, kenőcsök, balzsamok, füstölőszerek használatát.
Nemcsak a fizikailag érzékelhető tünetek és kórok érdekelték, hanem a teljes ember, minden lelki és szellemi indíttatásával együtt. Elutasította a sebek kezelésének akkoriban szokásos módszereit: a forró olajjal való kiégetést, illetve a gangrénás végtag amputálását. Szentül hitt abban a „képtelenségben”, hogy a sebek maguktól begyógyulnak ha megfelelően kitisztítják és megóvják őket a fertőzéstől. Abban is különbözött kortársaitól, hogy maga készítette orvosságait. Az orvostudományt tekintette alaptudománynak és új módszereiben a tapasztalat jelentőségére hívta fel a figyelmet.
Sokan csodadoktornak tartották, mivel számos reménytelennek tűnő beteget sikerült meggyógyítania. Ő azonban nem képzelte magát varázslónak és lenézte mindazokat, akik ekként tekintettek rá. Gyakorlati szemléletű természettudós volt, aki a korabeli európai orvostudomány ismereteinek egy részét alkalmazta.
Szokás volt, hogy az orvosok leírást adnak a gyógyfürdőkről és azok üdvös hatásairól. Paracelsus leírását az akkor híres pfäfersi gyógyfürdőről még életében kinyomtatták (1535). Hasonló értekezések a "Von den natürlichen Bädern" (A természetes fürdőkről) és a "Von den natürlichen Wassern" (A természetes vizekről).
Halála után a paracelsianizmus mint mozgalom felértékelődött a felvilágosultabb orvostársadalom körében, amely le kívánt számolni a hagyományos galénoszi orvoslással és annak módszereivel, így Paracelsus tanai egyre szélesebb körben váltak ismertté, módszereit mind gyakrabban alkalmazták.
Toxikológiai eredményei
Úttörő volt a reneszánsz "orvostudományi forradalmának" számos vonatkozásában; ma a toxikológia atyjaként is emlegetik.
Mondása: „Dosis sola facit venenum.” „A mennyiség teszi a mérget.” (Kis adagban gyógyszer, nagy adagban méreg.) prof. Dr. Minker Emil: Compendium Pharmacologicum, SZOTE, 1987
Eredeti megfogalmazásban: „Alle Ding' sind Gift und nichts ohn' Gift; allein die Dosis macht, das ein Ding kein Gift ist.” (német) „Minden dolog méreg, ha önmagában nem is az; csupán a mennyiség teszi hogy egy anyag nem méreg.” Más szóval, az anyag mennyisége legalább olyan fontos, mint annak természete. Például, egyes embereknél az aszpirin kis mennyiségben jótékony hatású orvosság, míg nagy mennyiségben halálos méreg lehet. Ugyanakkor bizonyos személyek esetén már egészen kis mennyiségű aszpirin is halált okozhat.
A természetben ható anyagok tulajdonságait három kémiai ősprincípiumra: a sóra, a higanyra és a kénre vezette vissza. Az emberi testben (a mikrokozmoszban) zajlik az életet fenntartó kémiai anyagcsere, aminek a lényege egy folytonos méregtelenítő funkció. Paracelsus abból indult ki, hogy minden, amit táplálékként magunkhoz veszünk, mérget tartalmaz, ami önmagára veszélytelen, de az elfogyasztóra veszélyes lehet. Ezek lebontása és kiválasztása a szervezetben munkálkodó belső alkimista dolga, amely valamennyi élőlényben tevékenykedik. Paracelsus arra is kitért, hogy a káros anyagok milyen úton távoznak a szervezetből. Így például az arzéntartalmú anyagok a fülön, a kénvegyületek az orrjáratokon, a higany pedig a bőr pórusain keresztül távoznak. A végső bomlástermékek gyűjtőneve a „tartarus”, amely kő, homok, agyag és iszap formájában ürül ki. Amennyiben ez tökéletlenül megy végbe, ebből erednek az ún. tartarikus betegségek, a lithiasisok, az érelmeszesedés és az ízületi bajok.
Az orvoslás négy alappillére Az új orvoslás alapjait kifejtő Paragranum című művében az orvosi gyógyító tevékenység leírásában négy alappillérről ír.
Az első pillér a klasszikus értelemben vett filozófia, a bölcsesség szeretete, a látható és a láthatatlan természet egységben történő kutatása.