A Torch hadművelet (magyarul Fáklya, ) a szövetségesek észak-afrikai partraszálló hadművelete volt a második világháborúban. 1942. november 8-án vette kezdetét Eisenhower tábornok parancsnoksága alatt. A szövetségesek 650 hajója és vett benne részt.
1942 júliusában, a washingtoni konferencián az angolszász szövetségesek megegyeztek abban, hogy közös sereget tesznek partra Észak-Afrika franciák által ellenőrzött részén. Céljuk az volt, hogy a partraszállás után keletre nyomuljanak, és így két tűz közé szorítsák a Német Afrika-hadtestet, majd kiűzzék a kontinensről. Az észak-afrikai partvidék birtoklása azt jelentette, hogy a szövetségesek megszerzik az ellenőrzést a Földközi-tenger medencéje felett, így felmentik az ostrom alatt álló Máltát és biztosítják konvojaik biztonságos áthaladását a Szuezi-csatorna és a Gibraltári-szoros között.
A hadművelet a Torch (Fáklya) nevet kapta. A szövetséges csapatok november 8-án partra szálltak Marokkóban, valamint az Algéria területén fekvő Oránban és Algírban. Mivel a briteknek kifejezetten rossz volt a kapcsolata a Vichy-kormányzattal, megpróbáltak minél amerikaibbnak feltüntetni az akciótː a partraszállás főparancsnoka Dwight D. Eisenhower amerikai tábornok volt, és ők adták a szárazföldi csapatok nagy részét is.
A Casablanca és Orán elfoglalásra induló katonák valamennyien amerikaiak, az Algírnál partra szállók britek és amerikaiak voltak. A katonákat és a felszerelést hatalmas konvojok szállították a helyszínre egyenesen az Egyesült Államokból, illetve Nagy-Britanniából. Az amerikaiak megpróbálták titkos tárgyalásokon elérni, hogy a francia csapatok álljanak melléjük, de ez kevés eredményt hozott. Egyes francia csapatok nem tanúsították ellenállást, vagy csak rövid ideig harcoltak, többségük azonban csak november 10-én adta meg magát, amikor François Darlan tengernagy, a francia flotta parancsnoka erre felszólította őket.
Az amerikaiak a marokkói invázióra három partszakaszt választottak, és megkezdték az előrenyomulást Casablanca felé. A francia hajók rátámadtak a flottára, és heves csata bontakozott ki, amelyben a franciák alulmaradtak. A marokkói ellenállás csak november 10-én, a D+2 napon fejeződött be. Az algériai partraszállás során a brit-amerikai csapatok elfoglalták Algírt, amely már a D-napon megadta magát, valamint Oránt.
A Torch hadművelet eredményeként a szövetségesek elfoglaltak két nagy földközi-tengeri kikötőt, Oránt és Algírt, valamint a kezdeti ellenállás után a maguk oldalára állították a francia gyarmati sereget. Az invázió révén az angolszászok repülőtereket szereztek az észak-afrikai partokon, amelyek révén véget vethettek a Málta elleni támadásoknak, valamint biztosíthatták a konvojokat a Szuezi-csatornától a Gibraltári-szorosig, ami szükségtelenné tette Afrika megkerülését.
A szövetségesek kelet felé indultak, hogy megütközzenek a németekkel, akik időközben elfoglalták a franciák tunéziai birtokait, mivel a főhelytartó nem vette figyelembe Darlan ellenállásra buzdító utasítását. Az angolszászokhoz több francia hadosztály is csatlakozott.
Előzmények A brit haditengerészet és légierő komoly egységeket állomásoztatott a Földközi-tenger térségében (Gibraltárban, Máltán és Alexandriában, valamint a Szuezi-csatorna bejáratánál) a háború kirobbanásakor. A brit csapatmozgások a bázisok, hajók védelmét szolgálták. Támadó hadműveleteket 1940. június után indítottak, amikor Olaszország a tengelyhatalmak oldalán belépett a háborúba. Az olasz flottát és légierőt 1941 elején német tengeralattjárókkal és repülőkkel erősítették meg. Brit hadihajók többször összecsaptak az olasz felszíni egységekkel, például a Sidra-öbölbeli első csatában, valamint Calabria partjainál és a Ténaro-foknál. 1940. november 11-12-én brit torpedóvető repülőgépek sikeresen támadták a tarantói haditengerészeti bázist. A brit tengeralattjárók 1942. november 1-jéig 202 támadást hajtottak végre olasz hadi- és kereskedelmi hajók ellen.
A Brit 8. Hadsereg 1940 óta harcolt az olaszokkal Észak-Afrika nyugati sivatagaiban, és Archibald Wavell tábornok decemberben indított támadása súlyos vereséget mért Rodolfo Graziani marsall csapataira. 1941 elején Erwin Rommel vezérőrnagy vezetésével német erősítés érkezett Észak-Afrikába. A Német Afrika-hadtest (Afrikakorps) ellentámadásba ment át, és nagy területeket elfoglalva Tobrukig vetette vissza a briteket. Andrew Cunningham admirális a helyzetet értékelve így fogalmazottː „Bármely konvojnak, amely utánpótlást szállít Máltára, most át kell haladnia egy 320 kilométeres résen az északi Kréta és a déli kireneikai kiszögellés között. Így a konvojútvonalak valamennyi szárnyán ellenséges repülőterek sorakoznak, és Málta jövője tényleg nagyon sötétnek tűnik.”
Júniusban a britek ismét támadtak a Battleaxe, majd a Crusader hadművelet keretében. 1942 januárjában a németek lendültek akcióba, amelyet csak Kairó közelében, az első el-alameini csatában sikerült véglegesen megállítani. Eközben az amerikai és a brit vezérkari tanács közös bizottsága folyamatosan egyeztetett a mindkét fél által szükségesnek ítélt második front megnyitásáról. Az amerikaiak ragaszkodtak az észak-franciaországi invázióhoz, de ahhoz nem volt erejük, hogy 1943 előtt megindítsák.
Nyár elején, amikor a helyzet rosszabbra fordult Észak-Afrikában és a németek már a szuezi olajutánpótlást veszélyeztették, a szövetségesek, angol kezdeményezésre, megvitatták a francia kézben lévő afrikai területek elleni Gymnast hadművelet lehetőségét. George C. Marshall amerikai tábornok azon az állásponton volt, hogy ha akciót indítanak Afrikában, nem tudnak 1943-ban partra szállni Franciaországban. Végül július 25-én – Franklin D. Roosevelt nyomására – megállapodtak az észak-afrikai invázió megtervezésében és végrehajtásában.
A hadművelet végül a Torch (Fáklya) nevet kapta. Célja a Vichy-kormány által ellenőrzött Marokkó, valamint Tunézia és Algéria partvidékének megszállása volt. A területekre azért volt szüksége a szövetségeseknek, hogy két irányból támadhassák az Afrikakorpsot, és így vereséget mérjenek rá. A távlati cél az volt, hogy a teljes észak-afrikai tengerpartot elfoglalva megnyissák az utat Olaszország, Churchill szavaival „a tengelyhatalmak lágy alteste” felé. Az amerikai elnök Dwight D. Eisenhower tábornokot nevezte ki az inváziós sereg élére július 31-én. Helyettese Marc W. Clark vezérőrnagy lett. Vezérkari főnöknek Walter Bedell Smith dandártábornokot nevezték ki. A támadást október 30-áig kellett volna végrehajtani, de az időpontot később november 8-ára módosították.
Tervezés A tervezők munkáját Bertram Ramsay irányította. Vita bontakozott ki a partraszállási helyszínek miatt, ugyanis a britek a lehető legkeletibb ponton, Tunisz közelében akartak partra szállni. Az amerikaiak azonban attól tartottak, hogy egy atlanti kikötő birtoklása nélkül az expedíciós erőket elvághatják utánpótlásuktól, ha a spanyolok közbelépnek, majd a tengelyhatalmak megszállják Marokkó spanyolok ellenőrzött részét és a Gibraltári-szorost. Roosevelt augusztus 31-én azt írta Churchillnek, hogy az amerikaiak meggyőződése szerint a németek a partraszállást követő két hétben nem lesznek képesek nagy erőket Tuniszba átcsoportosítani. Végül a Tunisz közelébe tervezett partraszállást elvetették. Három helyszínt – Orán, Algír és Casablanca – jelöltek ki. Mindazonáltal Kenneth Anderson brit tábornok azt a feladatot kapta, hogy Algír elfoglalása után a Brit 1. Hadsereg nyomuljon Tunézia felé. 400px|bélyegkép|balra|Partraszállási helyszínek A három partraszállási zónát három haditengerészeti harci köteléknek – nyugati, középső, keleti – kellett megközelítenie. Az egyesített flotta főparancsnokának Andrew Cunninghamet nevezték ki. Eisenhower a nyugati haditengerészeti harci kötelék (naval task force) élére Henry Kent Hewitt amerikai ellentengernagyot, a Casablanca közelében partraszálló 35 ezer amerikai katona parancsnokának George Patton vezérőrnagyot nevezte ki. A sereget az Egyesült Államokból érkező, többségében frissen kiképzett 2. páncélos-, valamint a 3. és 9. gyalogoshadosztályból állították fel.
A középső kötelék vezetésére a brit Thomas Tourbridge parancsnokot, az oráni inváziót végrehajtó 39 ezer fős szárazföldi alakulatok irányítására pedig Lloyd Fredendall vezérőrnagyot jelölték ki. Utóbbi csapatait az amerikai 1. páncéloshadosztály és a jövőbeni 82. légi szállítású hadosztály egyes, Nagy-Britanniából érkező alakultai adták. A keleti különítmény vezetésére a brit Harold Burrough ellentengernagy kapott megbízást. A hajói által vitt 23 ezer britnek (78. gyalogoshadosztály) és 10 ezer amerikainak (34. gyalogoshadosztály) Algírnál kellett partra szállnia Charles W. Ryder vezérőrnagy vezetésével. Az amerikaiak szívesebben vették volna, ha Algírnál csak ők szállnak partra, mivel úgy gondolták, hogy a franciák kevésbé állnak ellen nekik, mint a briteknek, akik 1940-ben lefoglalták hajóikat Alexandriánál, és megtámadták Mersz el-Kébir-i támaszpontjukat.
A hadművelet tervezőit aggasztotta, hogy a támadó konvojoknak a német búvárhajók vadászterületén kellett áthaladniuk az Atlanti-óceánon, majd minimális légi fedezet mellett 90 ezer katonát partra tenniük három, egymástól messzire eső területen. A legnagyobb nehézséget a szükséges flotta összegyűjtése okozta, ugyanis javában zajlott az atlanti csata, így a hadihajókat és a kereskedelmi egységeket a konvojok mellől kellett elvonni. Emiatt egy ideig a teherszállítók hadihajók kísérete nélkül közlekedtek a sarki vizeken az FB hadművelet keretében. Nőttek az aggodalmak, amikor augusztusban a német légierő és tengeralattjárók súlyos veszteséget okoztak a Máltára utánpótlást szállító konvojnak. A szövetségeseknek kevés naprakész információjuk volt a megtámadni tervezett partszakaszok védelméről, különösen Marokkóban.
Francia magatartás 220px|bélyegkép|jobbra|François Darlan admirális 220px|bélyegkép|jobbra|Alphonse Juin tábornok 220px|bélyegkép|jobbra|Eisenhower (b) és Giraud A tervezők azzal számoltak, hogy a francia gyarmati csapatok valószínűleg átállnak a szövetségesekhez, de ugyanakkor ellenállásra számítottak a flottától, Churchill viszont bizakodó volt. „Franciaország megértette Madagaszkár és Szíria elfoglalását. Ha az amerikaiak megérkeznek, a francia nép a mi oldalunkra áll. Franco megretten. A németek talán nyomban a francia flottát és Toulont követelik majd a franciáktól. Ettől pedig ismét fellángolnak az ellentétek Vichy és Hitler között” – mondta Sztálinnak augusztusban Moszkvában.
A tervezők a hírszerzési információk alapján nagyjából százezerre tették a Marokkóban, Charles Noguès tábornok és Armand d’Harcourt admirális irányítása alatt álló francia erők számát. Hewitt visszaemlékezéseiben azt írta, hogy tartottak a francia flotta közbelépéstől, mivel Casablancában ismeretlen számú tengeralattjáró, egy cirkáló és számos nagy romboló horgonyzott. A készülő Jean Bart csatahajóról csak annyit tudtak biztosan, hogy négylöveges elülső ütege már készen van, de arról nem voltak információik, hogy kifuthat-e a tengerre.
A szövetségesek szerették volna elkerülni az összecsapást a franciákkal. Az október 5-én kiadott direktíva például úgy fogalmazott, hogy ha a franciák valamely elszigetelt egysége ellenségesen lép fel, azt nem feltétlenül kell magasabb szintű ellenséges cselekedetnek tekinteni. Amennyiben egy adott területen az ellenséges akciók befejeződnek, a szövetségeseknek is fel kell függeszteniük az ilyen jellegű tevékenységüket.
Az angolszászok felvették a kapcsolatot több magas rangú francia tiszttel is, köztük Algír katonai parancsnokával, Alphonse Juin tábornokkal, aki támogatta az inváziót. Az észak-afrikai francia csapatok irányítására Henri Giraud tábornokot szemelték ki, akit egy tengeralattjárón Gibraltárba csempészték Franciaországból. A szövetségesek abban bíztak, hogy Giraud eléri a francia gyarmati sereg megadását, de később kiderült, hogy ehhez nincs elég befolyása.