1950-ben, amikor az első Formula–1-es világbajnokságot megrendezték, a számos tapasztalt versenyző (Farina, Ascari) mellett kevésbé rutinosak is rajthoz álltak. A legtöbb autó még a második világháború előtt épült, biztonsági övet nem használtak, és a nézőket is csak egy szalagkordon választotta el a 300 lóerős versenyautóktól. Később egyre biztonságosabb pályák és autók készültek, a halálos balesetek száma az idő előrehaladtával csökkent. Összesen 46 versenyző vesztette életét Formula–1-es versenyhétvégén vagy teszten. Ez a szám nem tartalmazza azokat az F–1-es versenyzőket, akik szintén versenyzés közben, de nem Formula–1-es autóban haltak meg, mint például Jim Clark, aki 1968-ban egy Formula–2-es versenyen vesztette életét.
1950-es évek Onofre Marimón A Formula–1 ötödik idénye követelt először versenyzőáldozatot: 1954-ben Németországban a Mercedesek bizonyultak a legjobbnak, Juan Manuel Fangio ismét győzött, de ez volt pályafutása egyik legszomorúbb diadala. Az argentin Onofre Marimón halálos balesetet szenvedett a hétvége folyamán. Fangio szemtanúja volt barátja tragédiájának. Látta, amint Marimon elveszti uralmát a hatos rajtszámú Maserati fölött, s kisodródik a pályáról. Ekkor gyorsan a boxba hajtott, hogy tájékoztassa a csapatot a történtekről. Gonzalez és Fangio a baleset helyszínére igyekeztek, ekkorra azonban a nézők már körbeállták Marimon autóját, akinek az életét már nem lehetett megmenteni. A két versenyzőt nagyon megviselte honfitársuk halála. Froilan Gonzalezt annyira sokkolta az eset, hogy nem tudott végigmenni a versenyen, s átadta a volánt csapattársának, Mike Hawthornnak, aki a második helyre hozta be a Maseratit. Fangio az eredményhirdetés alatt keserű könnyeket hullatott.
Alberto Ascari A Formula–1 második áldozata, Alberto Ascari, már az első, 1950-es évadban is versenyzett. Ebben az időben a többiekhez képest fiatalnak számított a maga 32 évével. A legnagyobb ellenfele Fangio volt. Egyesek szerint ha Ascari életben marad, Fangio nem nyert volna több világbajnokságot. Két vb-címet szerzett (1952, 1953), de ezt a nagyszerű pályafutást halála megszakította. 1955-ben Ascari a Monte-Carlóban rendezett futamon a tengerbe zuhant a Lanciával, azonban a gyors segítségnek köszönhetően csupán néhány karcolással megúszta az esetet. Néhány nappal később Eugenio Castellotti Monzába rendelte, a Ferrari új sportautójának tesztelésére. Ascari a tesztet megelőzően egy rövid időt töltött Castellotti és barátja, Luigi Villoresi társaságában egy közeli vendéglőben. Ekkor Ascari arra kérte barátját, hogy tehessen néhány próbakört az autóval. Ascari sok más versenyzőtársához hasonlóan babonás volt, ezért minden versenyen saját bukósisakját viselte. Ezúttal Villoresi sisakját öltötte magára, majd elindult a monzai pályán. Összesen három kört teljesített, a negyediket nem tudta befejezni. Az olasz versenyző 240 kilométeres óránkénti sebességgel haladt, amikor az egyik kanyarban autója felborult, ő pedig kizuhant az aszfaltra. Barátja, Luigi Villoresi jelenlétében hunyt el, 1955. május 16-án. Később kiderült, hogy a tengerbe zuhanáskor egy vérrög keletkezett Ascari agyában, ami a sportautó tesztelésekor egy rövid eszméletvesztést okozott. Fangio a legnagyobb ellenfelét veszítette el. Gianni Lancia feloszlatta versenycsapatát. Ascari híres édesapja, Antonio szintén egy tesztelés közben vesztette életét 1925. július 26-án, Franciaországban. Fia 3 nappal élt többet. Világbajnok Formula–1-es versenyző csak közel négy évtized múltán szenvedett ismét halálos balesetet.
Luigi Musso Az 1958-as francia nagydíjon Luigi Musso lépést próbált tartani Mike Hawthornnal, azonban a célegyenest követő, hosszúra nyújtott jobbos kanyarban 240 kilométeres óránkénti sebességgel letért az aszfaltról, majd felborult. Musso a helyszínen életét vesztette.
Peter Collins Ebben az évben a német nagydíjon, 1958. augusztus 3-án Peter Collins a Ferrari volánjánál ülve letért a pálya ideális ívéről, majd felborult. Mike Hawthorn szemtanúja volt barátja halálának, amelynek képsorait egész élete során nem tudta feldolgozni. Az események hatására megelégelte a Formula–1-et és a visszavonulását fontolgatta. Mivel ő állt a világbajnoki pontverseny élén, a Ferrarinál arra kérték, hogy folytassa pályafutását. Végül barátja emlékének tiszteletére végigversenyezte a szezont. Az év végén Hawthorn bejelentette visszavonulását, nem sokkal később közúti balesetben életét vesztette.
Stuart Lewis-Evans Szintén 1958-ban, Marokkóban Stuart Lewis-Evans súlyos balesetet szenvedett, amikor a Vanwall motorja tönkrement, és az autó a saját olaján megcsúszott, majd kisodródott a pályáról. Evansnek sikerült saját erejéből elhagynia az autót, azonban overallja ekkor már lángokban állt. A sokk hatására nem vette észre a feléje közeledő pályaőrt, aki egy tűzoltó készülékkel igyekezett a szerencsétlenül járt versenyző segítségére sietni. Súlyos égési sérüléseket szenvedett, amikbe hat nappal később belehalt. Tony Vanderwallra is nagy hatással volt Stuart Lewis-Evans tragédiája, aki úgy döntött, hogy a megnyert csapatvilágbajnoki cím ellenére az 1959-es esztendőben nem indítja csapatát, a Vanwallt a Formula–1-ben.
1960-as évek Chris Bristow és Alan Stacey 1960-ban a belga nagydíjon két versenyző is az életét vesztette. Chris Bristow eltökélte, hogy megelőzi Mairessét, amire a pálya egyik legveszélyesebb szakaszán vállalkozott. Bristow elvesztette uralmát a jármű felett, és 200 kilométeres óránkénti sebességgel a pályát övező bokrok közé sodródott. A 26 esztendős Alan Stacey, akinek jobb lába helyén egy protézis volt, egy számára speciálisan kialakított autóval állt rajthoz, és sok csodálója volt, hogy fogyatékossága ellenére sikerült bejutnia az autóversenyzés legmagasabb osztályába. A futam vége előtt tizenkét körrel a hatodik helyen autózott, amikor egy madár repült át a pálya felett, egyenesen Stacey szemüvegének. A Lotus versenyzője elvesztette uralmát az autó felett, elhagyta a pályát, majd többszöri átpördülést követően állt meg. Alan Stacey holtteste körül szemüveg-, sisak- és overallmaradványok voltak.
Wolfgang von Trips 1961-ben az autók hengerűrtartalmát anyagi és biztonsági okokból majdnem a felére csökkentették. Az új éra a másfél literes autókkal sem változtatta meg a sorozatos halálos baleseteket. A Ferrarival versenyző német Wolfgang von Trips vezette a bajnokságot az 1961-es monzai futam előtt, de a versenyen a Parabolica kanyarban Jim Clark későn vette észre őt, és hátulról meglökte. A Ferrari a palánknak vágódott, és Von Trips holtan esett ki belőle. Az autó a nézők közé repült, és megölt 13-at közülük. Ez máig a legsúlyosabb baleset a Formula–1-ben. Úgy tűnik, Von Trips semmilyen módon nem kerülhette volna el végzetét ezen a napon. Ha nem a versenyen lett volna, akkor valószínűleg annak a chicagói repülőjáratnak a fedélzetén ül, amelyre eredetileg jegyet foglalt, és amely Írországban lezuhant. Nem volt túlélője a szerencsétlenségnek.
Carel Godin de Beaufort, John Taylor 1964-ben Carel Godin de Beaufort a német nagydíj időmérő edzésén súlyos balesetet szenvedett a Porsche volánjánál, majd a versenyt követő hétfőn belehalt sérüléseibe. 1966-ban John Taylor vesztette életét versenybalesetben a Nürburgringen, a Brabham volánjánál. Ekkor a pálya hossza még több mint 20 kilométer volt, és lehetetlen volt megoldani, hogy időben a helyszínre érjen az orvosi segítség. A pályát csak 1976-ban kezdték átépíteni, Niki Lauda balesete után.
Lorenzo Bandini 1967-ben, a monacói nagydíjon Lorenzo Bandini vesztette életét. Megcsúszott, majd nekicsapódott a pályát szegélyező szalmabálának, ami nem fogta fel az ütközést. Autója megállíthatatlanul haladt a hajópadlóból készült korlát felé, amelynek hatalmas erővel csapódott neki. A Ferrari azonnal lángra lobbant, és hosszú percek teltek el, amíg a pályaőröknek sikerült megfékezniük a tüzet, Bandini számára azonban ekkor már késő volt. Testének hetven százaléka megégett, a versenyző három napig küzdött az életéért, azonban szinte semmi esélye nem volt arra, hogy ebből a csatából győztesen kerüljön ki. A kórház másik szobájában Bandini állapotos felesége elveszítette születendő gyermeküket, a család tragédiája a Formula–1 egész mezőnyét megrázta. A versenyzők újabb biztonsági intézkedéseket követeltek, egyesek a vércsoportjukat ráhímeztették a versenyoveralljukra, míg Jackie Stewart és Jack Brabham biztonsági övet kezdtek használni.
Bob Anderson, Jim Clark Ugyanebben az évben Bob Anderson halt meg a Brabham tesztelése közben Silverstone-ban. Ascari után még egy világbajnok meghalt versenybalesetben, még ha Jim Clark nem is F–1-es autóval vesztette életét, a sportág mégis saját halottjának tekinti.
Spence, Scarfiotti, Schlesser Jim Clark, Mike Spence és Ludovico Scarfiotti mellett még egy Formula–1-es versenyző is az 1968-as évad áldozata lett. Rouenben az élete első versenyét futó Jo Schlesser a tizenötödik helyen autózott, amikor Hondája megcsúszott a nedves pályán, majd felborult és lángra lobbant. Mire kiszabadították, már távozott az élők sorából.
1970-es évek Piers Courage, Bruce McLaren 1970-ben, Zandvoortban Piers Courage a nagy küzdelemben elvesztette uralmát autója felett, ami felborult, maga alá temetve a versenyzőt, aki halálos égési sérüléseket szenvedett. Frank Williams számára nagy megrázkódtatást jelentett első alkalmazottja és egyik legjobb barátja elvesztése. Goodwoodban a McLaren csapat alapítója, Bruce McLaren a saját tervezésű autójában halt meg. A CanAm sorozatra készítette fel a kocsit, amelynek tesztelése közben életét veszítette.
Jochen Rindt Pár hónappal Clark 1968-as halála után a Lotus csapat vezetője, Colin Chapman megtalálta Jim utódát, mégpedig az osztrák Jochen Rindt személyében, azonban ő is tragikus körülmények közt halt meg. Rindt 1970. szeptember 6-án, Monzában, az olasz nagydíj időmérő edzésén, egy Lotus 72-essel életét vesztette. Rindt azon a bizonyos edzésen nem tudott a Ferrarik köridejéhez mérhető időt elérni, így a Lotusról eltávolíttatta az összes légterelő szárnyat. Az autó vezethetetlen volt, de a pálya sok egyenese miatt a csúcssebesség érvényesült és az eredmények javultak. Miközben a köridejéből készült lefaragni, a Parabolicában, szinte hajszálra, ahol Von Trips kicsúszott és meghalt 13 nézővel együtt, Rindt elvesztette az uralmat autója felett, majd a szalagkorlátnak csapódott. Az autó eleje leszakadt. Az ütközés erejének következtében a versenyző előrecsúszott, a kormánymű Rindt légcsövének ütközött. A mögötte haladó Denny Hulme szerint: „A jobb kanyarban a kocsija hirtelen balra tört ki, és egyenesen nekiment a szalagkorlátnak.“ Nagyon sok időbe telt, amíg sikerült kiszabadítaniuk a sérült versenyzőt az autóból, akinek az életét már nem lehetett megmenteni. Rindt súlyos medencecsont-sérülése miatt a kórházba szállítás közben halt meg. Jackie Stewart szerint, ha időben jött volna az orvosi segítség, Rindt túlélte volna. A baleset igazi oka sohasem derült ki, egyesek szerint Rindt nem tudta vezetni a szárnyak nélküli Lotust, mások technikai hibára gyanakodnak. Halálának oka az volt, hogy az autója a palánk alatt átcsúszott, Rindt pedig ott maradt a szalagkorláton, mert ő már nem fért át. Ha az a korlát a földig ér, Rindt talán még ma is köztünk lenne. A nagydíj előtt Rindt magabiztosan vezette a pontversenyt, és már csak 4 futam volt hátra a szezonból. Jacky Ickx akkor lehetett volna bajnok, ha a hátralévő 3 futamot megnyeri, de csak kettőt tudott. A harmadikat a Rindtet helyettesítő Emerson Fittipaldi nyerte, élete első győzelmét aratva. Rindt korábban megígérte feleségének, hogy az idény végén, miután világbajnok lesz, abbahagyja a versenyzést, mert a legjobb barátai közül Piers Courage és Bruce McLaren is meghaltak versenybalesetben. A halála után avatták világbajnokká, felesége, Nina vette át a világbajnoki kupát. Ezzel Jochen Rindt a sportág egyetlen posztumusz világbajnoka.
Jo Siffert