bélyegkép|Jung 1910-ben Carl Gustav Jung (Kesswil, Thurgau kanton, 1875. július 26. – Küsnacht, Zürich kanton, 1961. június 6.) svájci pszichiáter, pszichológus, analitikus.
Az analitikus pszichológia megalapítója és befolyásos gondolkodója, számos mű szerzője. Széles körben a történelem egyik legbefolyásosabb pszichológusaként tartják számon.
Munkássága Sigmund Freud pszichoanalízisének kezdeteihez kapcsolódik, akinek ő volt az egyik korai tanítványa, de később szakított vele elméleti és személyes ellentétek miatt. A munkássága befolyást gyakorolt a pszichiátria, az antropológia, a régészet, az irodalom, a filozófia, a pszichológia, a vallástudomány és az evolúcióelmélet területére.
Életútja Carl Gustav Jung 1875 nyarán született a svájci Kesswilben. Apja protestáns lelkész, ezáltal keresztény kulturális hagyományban nőtt fel. Anyja szintén lelkész lánya volt, akinek misztikus irányultsága erős befolyást gyakorolt rá. A családi legenda szerint nagyapja Goethe egyik törvénytelen gyermeke volt.
Családja Bázelbe költözött Jung négyéves korában, és 11 éves korától oda járt iskolába. Kezdetben arra törekedett, hogy prédikátor vagy lelkész legyen. Később a Bázeli Egyetemre jelentkezett azzal a céllal, hogy archeológus lesz, ám kiderült, hogy nem tanítanak régészetet azon az egyetemen. Miután tizenéves korában filozófiát olvasott, a családi hagyomány útja ellen fordult. Mivel családja szűkös anyagi körülményei miatt nem mehetett el máshová tanulni, ezért az orvosi hivatást választotta. 1900-ban szerezte meg az orvosi képesítését és egy véletlen, Krafft-Ebing pszichiátriai könyve akadályozta meg abban, hogy beálljon katonaorvosnak.
A pszichiátriától mint tudománytól megkaphatta azt, amire talán szüksége volt: objektív tudományosságot és szabad teret a miszticizmussal kapcsolatban. Filozófiai érdeklődéssel is rendelkezett, olvasta például Kanttól A tiszta ész kritikáját.Kant, Immanuel: A tiszta ész kritikája (ford. Kis János; jav. kiad.), Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2004, Spirituális érdeklődésének kielégítésére eleinte a keleti és a nyugati tradíciókhoz fordult, olvasott például Eckhart mestertől, az egyiptomi Halottak Könyvéből, és a kínai Ji csingből, a Változás Könyvéből. Doktori disszertációját az okkult jelenségek pszichológiájából szerezte. Orvosi vizsgái elvégzése után Eugen Bleuler asszisztense lett a burghölzi pszichiátriai kórházban, Zürichben. (Eugen Bleuler (1857–1939) együtt tanult Charcot-val és a szkizofrénia szakértőjeként volt ismert.) Bleuler révén az 1900-as évek elejére a Burghölzli kiemelkedő kutatóközponttá vált, külföldről is érkeztek orvosok hogy láthassák a pszichés betegségek kezelésének és diagnózisának legújabb eredményeit. bélyegkép|250px|Ismert pszichológusok társaságában: Hátul (balról jobbra): Abraham A. Brill, Ernest Jones, Ferenczi Sándor; elöl: Sigmund Freud, G. Stanley Hall és Jung 1902-ben eltöltött egy szemesztert a Salpetriere pszichiátriai központban, ahol Pierre Janet pszichopatológiai előadásait hallgatta. 1903-ban feleségül vette Emma Rauschenbachot, akinek tőle öt gyereke született. 1905-ben a Zürichi Egyetemen kinevezték pszichiátriai orvosprofesszorrá.
Nem sokkal azután, hogy Bleulerhez szegődött, felkérték, hogy tartson előadást munkatársainak Freud Álomfejtés című művéről.
Jung Bleuler kérésére szóasszociációs vizsgálatokat végzett. Ez a vizsgálat úgy folyt le, hogy megkérte a kísérleti személyeket, hogy a bemutatott szavakra az első eszükbe jutó szóval reagáljanak. Jung leírta a válaszukat, valamint a válaszadásig eltelt időt (ez a latenciaidő). Szerinte, ha valaki az átlagosnál lassabban ad választ egy szónál, akkor az különleges jelentőséggel bír az egyén számára és az az elfojtás által a tudattalanban tartózkodik, ezek a komplexusok. A szóasszociációs vizsgálatok eredményei egyértelműen beleillettek Freud elméletébe, ami nagy dilemma elé állította Jungot. Felvállalja, hogy freudi analitikusként kockára tegye akadémiai karrierjét (Freud ugyanis nem volt elismert akadémikusi körökben), vagy Freudra való hivatkozás nélkül jelentesse meg az eredményeit? Az előbbi mellett döntött, nyíltan kiállt Freud mellett.
1906-ban Freud és Jung levelezni kezdtek, ami 1913-ig tartott. 1907-ben személyesen is találkoztak, és annyira jól kijöttek egymással hogy akkor 13 órán át folyamatosan beszélgettek, bár céljaik eltérőek voltak. Freud a pszichoanalízis nem zsidó terjesztőjét látta Jungban, míg Jung apafiguraként tekintett Freudra, de nem értett egyet vele a szexualitás hangsúlyozásában, és később ez vezetett barátságuk felbomlásához is. Igyekezett a freudi libidó fogalmának kiterjesztésére, hogy az egy általános lelki energiát jelentsen és ne csupán a szexuális hajtóerők gyűjtőneve legyen. Nála a libidó a szexuális energián túl magába foglalta az agressziót, a szerzési késztetést, a szellemi erőfeszítést és a kíváncsiságot is.
1909-ben elhagyta a burghölzi pszichiátriai kórházat, mivel magánpraxisa szépen növekedett. Páciensei klasszikus elmebetegek, azaz pszichotikusak voltak. (Freud nem vizsgált ilyen súlyos eseteket, ő csak neurózisokkal foglalkozott.) Jung 1912-ben egy amerikai előadókörúton olyan előadást tartott, amelyben már mellőzte a gyermekkori szexualitást (az Ödipusz-komplexust) és a freudi értelemben vett libidót, de újradefiniálta annak fogalmát. Jung pszichoanalízise jobban tetszett hallgatóinak, mint Freud tételei.
1913-ban lemondott a zürichi egyetem instruktori állásáról, és idejét az írásnak, az utazásnak, a magánpraxisának és a kutatásnak szentelte. Ebben az évben szakadt el véglegesen Freudtól és a pszichoanalízistől, és lemondott a Nemzetközi Pszichoanalitikus Szövetség elnöki tisztéről is.
Saját elméletét – jelezvén a pszichoanalízistől való eltérést – analitikus pszichológiának, illetve komplex pszichológiának nevezte. 1923-ban Bollingenben megkezdte a Torony építését. Olyan lakhelyet akart, amely kifejezte legbensőbb gondolatait és megfelelt az ember ősi érzéseinek. Az 1940-es évek közepén két infarktusa is volt, ezért 1947-ben visszavonult Bollingeni tornyába. 1957-ben Aniela Jafféval kezdett együtt dolgozni az Emlékek, álmok, gondolatok című önéletrajzi munkáján. 1961. június 6-án halt meg küsnachti otthonában.
C. G. Jung analitikus pszichológiája Pszichológiai típusok (ektopszichés funkciók) Ha a libidó kívülről irányított, akkor extroverzióról, ha belülről, akkor introverzióról beszélünk. Ezek általános beállítottsági típusok, amelyekkel születésünktől fogva rendelkezünk, így lényegében megváltoztathatatlanok. Az introvertrált személyiség a belső, szubjektív ideák alapján alakul ki, míg az extrovertrált az objektív világ, tárgyak és emberek hatása alatt áll. Az introvertrált önállóságra törekszik, míg az extrovertráltnak szüksége van másokra. Mindkét típus jelen van minden emberben, de általában csak az egyik dominál. Van egy tanmese róluk: az introvertrált és az extrovertrált sétálni mennek. Találnak egy kastélyt. Extrovertrált: – Menjünk be, nézzük meg mi van itt! Introvertrált: – Nem hiszem, hogy be szabad mennünk ide, veszélyes is lehet. Végül bemennek. Az extrovertrált felderíti a terepet, bejárja az egész kastélyt. Az introvertrált megáll egy könyvekkel teli szobában és elkezd olvasni. Extrovertrált: – Menjünk haza, nincs itt semmi érdekes, csak pár poros könyv! Introvertrált: – Maradjunk még, ezek a könyvek nagyon érdekesek és milyen régiek! A történet vége csattanós, bár nem valóságszerű: az introvertráltból extrovertrált és az extrovertráltból introvertrált lesz.
A tudat és a tudattalan kiegészítik egymást, így ha a tudat introvertrált, a tudattalan extrovertrált és fordítva. A beállítottsági típusokon belül négyféle pszichológiai funkció létezik az ektopszichés funkciók (azaz a környezethez való alkalmazkodás) alapján: 1, a racionális típuson belül gondolkodó vagy érző, 2, az irracionális típuson belül: az érzékelő vagy intuitív. Az egyes funkciók dominanciája elnyomja a többit, ezáltal azok a tudattalanban fognak munkálkodni. A következő típusok léteznek: extrovertrált gondolkodó, extrovertrált érző, extrovertrált érzékelő, extrovertrált intuitív, introvertrált gondolkodó, introvertrált érző, introvertrált érzékelő, introvertrált intuitív.
A személyiség fejlődése magával hozhatja a tudattalan funkciók kiteljesedését is. A legfőbb ellentét az alcsoportokon belül mutatható ki, például ha a gondolkodás a fejlettebb, akkor az érzelmek gyengébbek. A főfunkció a tudat működését határozza meg. A segédfunkció kiegészíti a főfunkciót az ellentétes alcsoportból, – ha a főfunkció racionális akkor a segédfunkció irracionális. Az inferioris funkciók a tudattalan működését jellemzik. Lássuk például az extrovertrált gondolkodót, ez esetben a tudat beállítódása (főfunkció): extrovertrált gondolkodó, tudattalan (inferioris funkció): introvertrált érző, segédfunkció: érzékelés vagy intuíció.
A pszichikum önszabályozó rendszer, az ellentétek egyensúlyára épül. Az egyensúlyt az adja, hogy az ellentétek kiegészítik egymást. A tudattalan és a tudatos egyformán fontos. A tudatot egy fénycsóvához lehetne hasonlítani, mely által csak azt látjuk, amire odavilágítottunk. Terápia során fontos a tudatos és a tudattalan integrálása, a tudattalant is be kell engedni a tudatosba, nem csak fordítva.
Endopszichés funkciók Az endopszichés funkciók az ember belső világát jellemzik. Az endopszichés funkciókon belül különböző rétegeket különítünk el. Az endopszichés funkciók kívülről befelé haladva: az emlékezet: tudatos, minden ember számára hozzáférhető, Freudnál ez a rész a tudatelőttes nevet kapta (ez a legkülső réteg) az ektopszichés funkciók szubjektív összetevői: önkényes, szubjektív, egyéni az indulatok, affektusok: az egyén még tudja kontrollálni magát az invázió: a tudattalan tartalom eluralkodik a személyen, „elveszti az eszét”, kontrollját az egyéni tudattalan: azok az elfojtott érzések, vágyak, fantáziák, amelyet az egyén átélt és megtanulta, hogy ezeket nem szabad tudatosítani, tartalmait a komplexusok alkotják a kollektív tudattalan (alább részletesebben)
A kollektív tudattalan A kollektív tudattalan tartalmai olyan tartalmak, amelyek az emberekhez tartoznak örökletesen, tehát nem az egyén életének az eseményei töltik fel. Az archaikus elme úgy van preformálva, hogy bizonyos módon dolgozza fel az információkat. Az álmok, hallucinációk, téveszmék gyakran vallásos tartalmúak, ezeknek a szerkezeti elemei hasonlóak ahhoz amit a mítoszokban lehet találni, például a pokoljárás. Az emberi elmében vannak olyan strukturális jellemzők, amelyek meghatározzák hogy a formák milyen alakot öltenek. Ezek az archetípusok. Például, ha egy rossz életperiódus utazásként jelenik meg az álomban, az hasonló az összes nép mitológiájában megtalálható alvilág bejárásával. Freud a folyón való átkelést a születés szimbólumának tartotta. Ezek a közös archetípusok azért léteznek, mert az emberiségnek van egy általános közös tapasztalata az életről, halálról, istenről, anyáról, apáról, születésről, jóról, gonoszról (amik mind archetípusok példái). Ezeknek az ősképeknek a használatával tudunk küzdeni, mert bizonyos élethelyzetekben bizonyos megoldási formába rendezik a dolgokat. Az archetípusok gyakran szimbólumokban jelennek meg, de nem minden tudattalan megnyilvánulást kell szimbolikusan értelmezni. Az archetípusok aktiválódásakor az embert megrendült, felkavart érzések töltik el. Ez a teremtettség érzése, amikor az egyén rájön hogy milyen kis része ő a világnak és ezáltal mennyire kiszolgáltatott. A vallásos megtérések hátterében gyakran ez a teremtménység érzés áll.
A kollektív tudattalan archetípusai, a személyiséget meghatározó archetípusok Persona