I. Damáz pápa

Szent I. Damáz pápa (; kb. 304/305 – 384. december 11.) Róma püspöke, a katolikus hagyomány számítása szerint a 37. pápa volt 366. október 1. és 384. december 11. között. Pontifikátusa a 4. századi egyháztörténet fordulópontjára esett: a nikaiai hit megszilárdulása, az arianizmus visszaszorulása, a római püspöki tekintély erősödése és a latin keresztény kultúra kibontakozása egyaránt ehhez a korszakhoz kapcsolódott.McGuire, M. R. P.: „Damasus I, Pope, St.”, New Catholic Encyclopedia, 2nd ed., Gale, 2003.

Damáz a nyugati egyház egyik meghatározó 4. századi püspöke volt. Pápasága alatt Róma egyre világosabban fogalmazta meg apostoli önértelmezését, miközben a birodalmi egyház egészében is zajlott a Szentháromságról és Krisztus személyéről szóló tanítás pontosítása. Damáz fellépett az ariánus, makedoniánus és apollinarista irányzatok ellen, és támogatta azt a teológiai irányt, amelyet a nikaia–konstantinápolyi hitvallás később klasszikus formában fejezett ki.

Egyházi emlékezete különösen Szent Jeromos bibliai munkájának támogatásához, a római mártírok kultuszának gondozásához és a latin keresztény műveltség megerősödéséhez kapcsolódik. Damáz ösztönzésére Jeromos megkezdte a régi latin evangéliumszövegek görög eredetihez igazodó revízióját, amely a későbbi Vulgata egyik kiindulópontja lett. A pápa emellett jelentős szerepet játszott a római katakombák, a mártírsírok és a keresztény epigráfia fejlődésében is.Szent Jeromos: Praefatio in Evangelia.

A katolikus egyház Damázt szentként tiszteli. Tisztelete nem modern kanonizációs eljáráson, hanem ősi egyházi kultuszon alapul. Ünnepnapja december 11.

Származása és korai élete

Damáz születési helye és pontos születési éve bizonytalan. A régebbi hagyomány, különösen a Liber Pontificalis, hispániai eredetet említ, ezért egyes szerzők Hispaniát vagy Lusitaniát jelölték meg szülőföldjeként. Más források és modern összefoglalók szerint valószínűbb, hogy Rómában született, miközben családja, különösen apai ága, hispániai eredetű lehetett. A legtöbb szakirodalom kb. 304/305 körülre teszi születését.

Apját Antoniusnak hívták. A fennmaradt adatok szerint Antonius a római egyház szolgálatában állt: előbb jegyzőként, majd lektorként, diakónusként, végül papként működött. Anyja Laurentia volt, nővére Irene. Laurentia neve Damáz anyjának fennmaradt epitáfiumából ismert.Magyar Katolikus Lexikon, „Damasus, I., Szt”.

A család a római keresztény közösséghez és Szent Lőrinc tiszteletéhez kapcsolódott. Damáz maga is a római klérus tagjaként szolgált. A választási hagyományban szereplő in Lucinis helymegjelölést egyes kutatók a San Lorenzo in Lucina előzményéhez kötik, az azonosítás azonban vitatott. Ettől külön kell kezelni a San Lorenzo in Damaso hagyományát, amelyet Damáz családi környezetéhez vagy későbbi építkezési tevékenységéhez kötnek.

Fiatal- és középkoráról kevés biztos adat maradt fenn. A 4. század közepén Libériusz pápa diakónusa volt. Amikor II. Constantius császár 355-ben száműzte Libériuszt, mert az nem volt hajlandó elítélni Atanázt, Damáz elkísérte őt a száműzetésbe, de rövidesen visszatért Rómába. A római egyház ekkor súlyos belső válságba került, mivel Constantius támogatásával Félix került a római püspöki székbe, miközben Libériusz hívei továbbra is a száműzött pápát tartották legitim püspöknek.

Damáz szerepe a Libériusz–Félix-válságban később viták tárgya lett. Az anti-damáziánus források árulásként mutatták be, hogy visszatért Rómába és a Félix körüli helyzetben szerepet játszott. Más források szerint később ismét kibékült Libériusszal. A későbbi 366-os szakadás csak e korábbi konfliktus hátterében érthető meg: a római közösségben már Libériusz halála előtt is léteztek olyan frakciók, amelyek eltérően ítélték meg Félix, Libériusz és a nikaiai ortodoxia kérdését.

Megválasztása és az Ursinus-féle szakadás

Libériusz pápa 366. szeptember 24-én halt meg. Halála után a római keresztény közösség két táborra szakadt. Az egyik Ursinust, Libériusz diakónusát támogatta, a másik Damázt, aki szintén a római klérus régi tagja volt. A 4. századi római püspökválasztás nem a későbbi konklávék rendje szerint zajlott: a klérus támogatása, a nép akklamációja, a felszentelés szabályszerűsége és a püspöktársak elismerése egyaránt szerepet játszott a legitimitás kialakulásában.

A források a választás pontos sorrendjét és körülményeit eltérően adják elő. Az Ursinus-párti hagyomány szerint Ursinust választották és szentelték fel előbb, Damáz pedig később, erőszakos nyomásgyakorlással jutott érvényre. Más késő antik egyháztörténeti források Damázt kedvezőbben mutatják be, és őt tekintik a szabályos római püspöknek. A modern kutatás ezért különös figyelmet fordít a források eredetére, céljára és politikai-egyházi kötődéseire.

Damáz megválasztásának fontos modern elemzései szerint a kérdésben nem pusztán az döntött, hogy melyik jelölt választása történt előbb, hanem az, hogy teljesült-e a korabeli püspökválasztási rend több legitimációs mozzanata. Venken és Dupont értelmezése szerint mindkét jelölt végigment bizonyos választási és felszentelési lépéseken. Damáz azonban megszerezte a nyilvános akklamációt és a többségi támogatást, míg Ursinus jelöltségéből éppen ez a döntő elem hiányzott. Ezért következtetésük szerint Damáz tekinthető Libériusz érvényes utódának.

A konfliktus nem maradt békés. Damáz és Ursinus hívei között több erőszakos összecsapás történt. Ammianus Marcellinus, a kortárs pogány történetíró szerint a Sicininus-bazilikában súlyos vérontás történt, és 137 holttestet találtak. A későbbi hagyomány és a kutatás egy része ezt a helyszínt a Liberius-bazilikával hozta kapcsolatba, bár az azonosítás nem teljesen biztos. Ammianus beszámolója fontos külső kontrollforrás, de nem azonosítja Damázt személyes gyilkossági parancs kiadójaként; inkább a két rivális tábor püspöki székért folytatott erőszakos küzdelmét írja le.Ammianus Marcellinus: Res gestae, XXVII, 3.

A Damázt közvetlenül felelőssé tevő részletesebb elbeszélés főként a Gesta inter Liberium et Felicem című szövegből ismert. A mű a Collectio Avellana elején maradt fenn. A modern kutatás szerint anti-damáziánus, Ursinus-párti szellemű pamflet, amelynek célja Damáz tekintélyének megrendítése volt. A Gesta és a későbbi Libellus precum kapcsolata vitatott: korábban gyakran a Libellus előszavának tekintették, újabb kutatók azonban elkülönítik a két irat eredetét és műfaját. A Libellus precum Faustinus és Marcellinus luciferiánus presbiterek császári beadványa volt. A luciferiánusok a nikaiai hithez ragaszkodó, de a kiengesztelődési politikával és Damázzal szembenálló rigorista körökhöz tartoztak. A Gesta inkább Ursinus híveinek korábbi polemikus elbeszéléseként értékelhető.

A városi és császári hatóságok intézkedései végül Damáz pozícióját erősítették meg. Ursinust és egyes híveit száműzték. Később visszatérési kísérletek és újabb feszültségek is voltak, de Ursinus nem tudta megszerezni a római püspöki széket. Szent Ambrus egyik, az Ursinus-ügyhöz kapcsolódó levele a császári udvarhoz Ursinust jogtalan igénylőként és rendzavaróként mutatja be, és Damáz támogatását sürgeti.Szent Ambrus: Epistula XI (PL 16).

A választási válság forrásainak értékelése

Damáz pontifikátusának kezdete a római püspökség történetének egyik legvitatottabb epizódja. A fennmaradt források nagy része nem semleges: vagy Damáz ellenfeleinek köréből származik, vagy későbbi egyháztörténeti hagyományt közvetít, vagy csak rövid, szelektív összefoglalást ad. Venken és Dupont ezért hangsúlyozzák, hogy részletes, elfogulatlan, kortárs forrás a választási válságról nem áll rendelkezésre.

A legfontosabb forráscsoportok közé tartozik Ammianus Marcellinus beszámolója, a Collectio Avellana ursinusi dossziéja, a Gesta, a Libellus precum, Jeromos, Rufinus, Szókratész Szkholasztikosz, Szozomenosz, Ambrus levelei, a Liber Pontificalis, valamint császári rescriptumok. Ezeket nem lehet azonos súlyú vagy azonos irányultságú forrásként kezelni. Ammianus nem keresztény szerzőként fontos külső tanú, de beszámolója nem mentes saját társadalmi és vallási nézőpontjától. A Gesta részletes, de erősen polemikus; a későbbi egyháztörténeti szerzők viszont gyakran Damáz legitimitását veszik adottnak.

Ez a forráshelyzet magyarázza, hogy Damáz megítélése a történetírásban sokáig megosztott volt. Egyes szerzők az erőszakos választási válságot helyezték előtérbe, mások Damáz későbbi egyházszervező, dogmatikai és kulturális szerepét. Charles Pietri és Ursula Reutter munkái is hozzájárultak ahhoz, hogy Damázt ne kizárólag a megválasztása idején történt összecsapások felől értelmezzék, hanem pontifikátusának tágabb egyháztörténeti és kulturális kontextusában vizsgálják.

Pontifikátusa

A nikaiai hit védelme

Damáz pontifikátusa az első nikaiai zsinat utáni viták késői szakaszára esett. Az arianizmus különböző irányzatai még jelentős befolyással rendelkeztek, különösen a keleti birodalomrészben és egyes fontos püspöki székekben. Damáz több római zsinaton is fellépett a nikaiai hit védelmében, különösen az ariánus, makedoniánus és apollinarista irányzatokkal szemben. A régebbi katolikus szakirodalom a 368-as és 369-es római zsinatokhoz kapcsolja az apollinarizmus és a makedonianizmus elítélését.

A 4. század végén különösen fontos volt Krisztus személyének és a Szentlélek istenségének tisztázása. Damáz teológiai álláspontja a nikaiai ortodoxiához kötődött. A római zsinati formulák Krisztus istenségét és teljes emberségét, valamint a Szentlélek istenségét védték azokkal az irányzatokkal szemben, amelyek a nikaiai hit egyes elemeit kérdőjelezték meg.

A Damáz korához kapcsolt hitvallási és zsinati szövegek között különösen fontos a gyakran Tomus Damasi néven említett tanbeli formula. A szöveg szerzősége és pontos datálása vitatott; általában nem egyszerűen Damáz személyes műveként, hanem a római szék 4. század végi teológiai álláspontját tükröző formulaként kezelik. A formula a Szentháromság egységét, valamint a Fiú és a Szentlélek istenségét hangsúlyozta, és a római álláspont egyik fontos dokumentuma lett a késő antik trinitárius vitákban.

A milánói ariánus püspök, Auxentius ügyében Damáz és a római zsinatok fellépése korlátozott eredménnyel járt: Auxentius haláláig hivatalban maradt, de halála után Szent Ambrus lett Milánó püspöke. Ambrus később a nyugati nikaiai ortodoxia egyik legfontosabb alakjává vált, és Damáz pontifikátusa alatt több egyházpolitikai ügyben is kapcsolatba került a római székkel.

Keleti egyházi viták

Damáz a keleti egyházi vitákban is szerepet vállalt, bár befolyása korlátozott volt. A meletianus szakadás Antiokheiában különösen bonyolult helyzetet teremtett: több, magát nikaiainak valló csoport is versengett az elismerésért. Damáz — Atanázzal és Alexandriai Péterrel összhangban — Paulinust támogatta, akit a római álláspont a nikaiai hit tisztább képviselőjének tartott. Meletiosz a konstantinápolyi zsinat idején halt meg; utódjául Flavianust választották, Damáz pedig Paulinus jogait igyekezett előmozdítani Flavianusszal szemben. Ez a keleti püspökök jelentős részével feszültséget okozott.

Nagy Szent Vazul is kapcsolatba akart lépni Rómával az ariánus nyomás elleni támogatás érdekében. A tárgyalások azonban nem vezettek teljes sikerre, részben a keleti és nyugati teológiai terminológia különbségei, részben az antiokheiai szakadás miatt. A római és kappadókiai teológiai körök ugyan a nikaiai hit védelmében álltak, de a személyi és terminológiai kérdések jelentős akadályt jelentettek.

Az első konstantinápolyi zsinat és a 382-es római zsinat