A Debreceni Református Kollégium Debrecen egyik fő oktatási intézménye, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a Debrecenbe menekült kormány forradalmi országgyűléseinek és az 1944. december 21-én tartott Ideiglenes Nemzetgyűlés színhelye.
A kollégium 1538-as alapítása óta az elemi iskolától az akadémiai szintig folyt itt az oktatás. A teológia mellett felsőfokú filozófiai, bölcsészeti, természettudományi és jogi karral is rendelkezett. Ezek szolgáltattak alapot a későbbiekben a Magyar Királyi Tudományegyetem létrehozásához. Ugyanakkor a nagy hagyománnyal bíró Debreceni Református Kollégium egyike volt azoknak az egyházi fenntartású iskoláknak, amelyek a szocializmus évei alatt is működhettek.
A kollégium mindig nyitott volt az új eszmék iránt, hiszen maga is egy új tanítás, a reformáció szellemében jött létre. Jeles tanárai közül ki lehet emelni Hatvani István, Budai Ézsaiás és Maróthi György professzorokat, akik törekedtek a legkorszerűbb oktatási módszereket bevezetni és a legújabb tudományos eredményeket átadni diákjaiknak. Az évszázadok során az ország legnevesebb iskolái között számon tartott Debreceni Kollégiumban Magyarország számos nagy alakja töltötte diákéveit, mint Ady Endre, Arany János, Balog Zoltán, Bay Zoltán, Csokonai Vitéz Mihály, Bölcskei Gusztáv, Fazekas Mihály, Kölcsey Ferenc, Móricz Zsigmond, Szabó Magda, a Tisza családból Tisza István, Tisza Kálmán és Tisza Lajos vagy az Irinyi családból Irinyi József és Irinyi János.
A Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2013-ban a debreceni Református Nagytemplomot és a Református Kollégiumot az ország 11. nemzeti emlékhelyének nyilvánította, és április 12-én emlékoszlopot állított a Nagytemplom és a Református Kollégium között elterülő Emlékkertben.
Története Debrecen református iskolájának kialakulása és első két évszázada 265px|balra|bélyegkép|A Református Kollégium légi felvételen, Debrecen 265px|balra|bélyegkép|A debreceni Református Kollégium és a Nagytemplom a levegőből
Enyingi Török János mint főbirtokos örökölte Debrecent (1550–1562), és hogy megbosszulja apja, Török Bálint halálát Martinuzzin, keresztülvitte Debrecenben a hitújítást. Ennek első lépéseként meghívta Pápáról Debrecenbe Bálint papot, az első debreceni prédikátort. Ő még a lutheri reformáció híve volt, és az ő működése következménye, hogy az eredetileg ferences rendű zárdaiskola, majd városi iskola is 1538-ban reformátori befolyás alá került. Hagyományosan ettől az évtől számítják a Református Kollégium történetét. Az iskolát 1549-re már átformálták a svájci reformáció szellemében. Első ismertebb rektora (scholae mester) Dézsi András (1549–1551) volt. Az iskola hírnevét emelte a bécsi egyetemről elűzött Erdősi János, aki 1553-tól 1557 végéig itt tanított. Petrovics Péter hadvezér, miután visszahelyezte Izabellát függetlenné lett Erdély fejedelmi székébe, 1557. június 1-jén a tordai országgyűlésen állami törvénnyel biztosította a protestáns vallások szabadságát, amelyet az 1568-as, szintén tordai országgyűlés kiterjesztett és megerősített – kimondva Európában elsőként a vallásszabadságot. Ezáltal Debrecen sorsa a szabaddá lett Erdélyhez fűződött.
Kálmáncsehi Sánta Márton debreceni lelkész (1554-től 1558-ig Petrovics kegyeltje és püspöke) a kálvini reformációt vitte keresztül. Nyomába lépett a nagy szervező, Méliusz Juhász Péter. A zárdaiskola eredeti épülete 1564-ben leégett, de részben újjáépítették; a wittenbergi iskola törvényei nyomán (1567) meghozták az első iskolai törvényt. Csorba István tanár alatt 1588-ban kezdődött az iskolai tanulókról az anyakönyv (Series) vezetése, amely a legrégibb dokumentum az iskoláról; 1589-ben 51 új tanulót jegyeztek be.
Debreceni Tarack János (1592–1594) egyháztörténelmet, Ujfalvi Imre (1596–1599) számtant, héber nyelvet tanított, írt latin-magyar szótárt, kiadott énekeskönyvet is. Az 1594-es mezőkeresztesi csatában több debreceni diák is hősi halált halt. A század végéig 194 új tanuló iratkozott be.
Az iskola fenntartásának költségeit Debrecen városa viselte: a tanács (1556) a temetési díjakból részt rendelt a szegény (vidéki) tanulók tartására; választotta és fizette a tanítókat, igazgatót és kollaborátorokat. 1592-ben a malmok jövedelmének egyharmadát szintén a diákok élelmezésére fordíttatta. Magánszemélyek is adakoztak: 1576-ban Szücs Jánosné 25 forintot adott a diákok javára; egy másik jótevő 1592-ben pénzt, könyvek vételére, és könyvtárát is az iskolára hagyta. bélyegkép|263x263px|A Debreceni Református Kollégium épülete a Nagytemplom tornyából nézve (2017) A tanács méltán nevezte 1586-ban a tanintézetet „a város iskolájának” és 1592-ben „a mi iskolánknak” (schola nostra). E század második felében harmincnál is több debreceni tanuló kereste fel a külföldi akadémiákat; a tanárok közül mintegy tizennyolcnak maradt fenn neve; leghosszabban Laskói János szolgált, 1577-től majdnem húsz évig.
Az 1606-os bécsi béke következtében a közösség többet tudott áldozni az oktatás támogatására, és ennek eredménye az emelkedő színvonalú oktatás lett. Bocskai István fejedelem végrendeletében 200 forintot hagyott évente (1606) a debreceni diákok számára a debreceni harmincadból. Báthory Gábor fejedelem a Szepes nevű elpusztult falu határáról (4691 hold) a tizedet a tanulók táplálására rendelte (1609); a fejedelem intézkedését megerősítette Bethlen Gábor is. Zólyomi Dávid, három székely szék kapitánya 1630-tól élete végéig évenként 50 forintot adott, meghagyván, hogy annak átvételére a három ünnepen (karácsony stb.) tanuló ifjak menjenek ki hozzá (a közvélekedés szerint a diákok ünnepi igehirdetésre kiküldetése – legatio – itt vette kezdetét).
A 17. század elején mintegy ezer diák tanult Debrecenben. Akkoriban a Debreceni Kollégiumot a városi tanács és az egyháztanács közösen felügyelte, előbbi nevezte ki és fizette rektorait, az oktatás tartalmáért, vagyis a tankönyvekért és a tantervekért viszont az egyház volt a felelős.
I. Rákóczi György 1635-ben intézkedett, hogy egy tanárt a debreceni főiskolában az erdélyi fejedelem fizessen (a második tanszék alapítása). I. Apafi Mihály fejedelem hegyköz-szentimrei egész birtokának mindenféle tizedét adományozta a főiskolának, azt e javadalom élvezetébe 1667-ben ünnepélyesen beiktattatta, a diákságot a szénior és kontraskriba képviselte. Lónyay Anna, Kemény János fejedelem özvegye 1666-ban évenként 50 forintot adott, ezenkívül szentimrei, később, 1689-ben szilágysági birtokáról minden kilencedet is örökösen, „hogy a kollégium pusztulása be ne következzék”. Gróf Rhédey Ferenc 1666-ban tizeddel, Zólyomy Miklós, Hunyad és Zaránd vármegyék örökös főispánja micskei birtokáról évi 50 forinttal járult a „hires schola” állapota javításához; a micskei birtokot öröklő Apafi a Zólyomi-féle adományt 1675-ben megerősítette.
Az osztrák uralkodóház katolikus politikája az I. Lipót király alatti Magyarországon a protestantizmus megtörésére irányult. A pozsonyi rendkívüli törvényszék működésével (1671. január 2.) üldözőbe vette az egyházakat és iskolákat. Báthory Zsófia 1672. szeptember 28-án elűzte a sárospataki kollégiumot. A pápai főiskola hasonló sorsra jutott. Csak a debreceni főiskola állt még a város és nemzeti fejedelemség védőpajzsa alatt, és mint egyetlen főiskola országos jelentőséget nyert. De mivel a város is sokat szenvedett, ugyanis Strassaldo kassai német főkapitány Debrecent 1675-ben, 17 napi ottléte alatt pusztította, a lelkészlakokat és iskolákat feldúlta – biztos segélyre volt szükség. Apafi fejedelem 1676. július 11-én kelt adománylevelében az egyik tanár fizetésére a máramarosi sóaknákból évenként 3000 darab kősót, a tanulók tartására meg 2000 darab kősót rendelt, és ennek az 5000 darab kősónak a jövedelmét 1681. június 22-én mint évi adományt újra megerősítette, sőt, hét év múlva a „folyvást fogyatkozásban levő scholának” az eddigieken felül még 100 forintot érő sót rendelt. Ezt a művelődési célra tett adományt a Diploma Leopoldinumban (1691. december 4.) is megerősíttették Debrecen részére, és be is folyt 1697-ig.
A felvilágosodás századában (1711–1802) Amikor Debrecen a bécsi kormány hatalma alá került, iskolájára a megpróbáltatás évei következtek. Az Apafi-féle sóalapítványt elvették, a hegyköz-szentimrei tizedet a váradi püspökség lefoglalta (1712), mindkettő a leopoldi diploma ellenére történt. A Rákóczi-szabadságharc idején a császári hadsereg a védtelen hagyott várost 1705 októberében kirabolta, a könyvtárt, a nyomdát, városi levéltárt feldúlta, 300 szerző művét elégette. A nemzeti mozgalom elnyomása után (1711) következett a római katolicizmus hatalomra emelése. Királyi parancsra 1716-ban újraszervezték a városban a római katolikus egyházközséget. Felsőbb rendeletek folytán 1752-ben betiltották a református lelkészek és tanárok városi pénztárból fizetését, és mivel magának a kollégiumnak alig volt akkor forint tőkéje, az iskola a pusztulás szélére jutott.
balra|bélyegkép| Debreceni református kollégiumi diákok egyenruhája, 1775
A külső és felső nyomás következtében a református egyházat 1718-ban elválasztották a várostól, s az iskola az egyház gondnokai vezetése alá jutott, de csak névváltozással, mert a város előkelő tisztviselőit választották a gondnoki karba. 1742-ben a tanórák számát „a curatoratust és proffesoratust” közmegegyezéssel állapították meg. 1757. április 12-én merült fel az a kérdés, hogy kit illet elsősorban a kollégium igazgatása: a lelkészeket, akiknek ez különben is kánonszerű kötelessége, vagy a városi és egyházi pártfogókat. Végül úgy határoztak, hogy az igazgatás „örökre vegyes legyen”.
Bécs 1731-ben minden iskolai gyűjtést betiltott (Carolina resolutio), és nehezítette a külföldi egyetemek látogatását is. Az egyházkerület feje 1734-ig a püspök volt, ekkor állítottak mellé a világiak közül egy kerületi főgondnokot; e tisztségében Dobozi Mihály, a Rákóczi-szabadságharc ezredese képviselte a kollégiumot az udvarnál. Az 1777-ben kiadott új iskolai törvény, a Ratio Educationis a református kollégiumok elemi tagozatát állami felügyelet alá kívánta vonni.
Rhédei Ferenc (1778–1800) gondnoksága alatt már túlerőt nyert a világi vezetés. Domokos Lajos és pártja támogatásával a kollégium feletti legfőbb felügyeleti jogot a kerület vette kezébe, azonban a közvetlen igazgatás továbbra is a debreceni egyháznál és gondnokainál maradt. A bécsi rendeletekre a Tiszántúli Református Egyházkerület helyi tantervek és tankönyvek bevezetésével válaszolt. A Methodus (1770) a Debreceni Kollégium alsóbb osztályainak oktatási rendjét szabályozta, az Ordo Studiorum (1783) pedig az akadémián tevékenykedő professzorok tevékenységét. Bécs és Debrecen „szellemi birkózása” II. József császár halálával ért véget, ezután a Debreceni Kollégium visszanyerte belső önállóságát.
„A főbíró mint iskolai gondnok (Domokos Márton), tanácsosok, lelkészek és tanárok, nem lelvén a hazában támaszt, megható kérőlevéllel fordultak a svájci, holland és angol hitrokonokhoz. A svájci kantonok 18 éven át 400–400, a holland szövetséges rendek 14 éven át ugyanennyi forint jövedelmet biztosítottak. Sinai Miklós tanár folytonos gondozásával az angol hittestvérekkel ápolták a viszonyt; Harring Tamás canterburyi érsek az összes anglikán püspököt, oxfordi és cambridge-i egyetemi hatóságot mozgalomba hozta, és olyan alapot gyűjtöttek, amelyből évente 39 font sterling folyt a kollégiumhoz. A legnehezebb ponton megindult Magyarországon is egyesek részéről az adakozás. Báró Bánffy Farkas évenként terményt küldött, Mocsai István, Kovács Ferenc 1000–1000, losonczi gróf Bánffy György végrendeletében 1000, Kőrösi Mihály debreceni esperes 1500, Antal Judit (Káldi Lajos özvegye), Tisza Lászlóné Gesztről 1000 forint alapítvánnyal járultak; az alkancellár Utyekerevics Gábor egy alumnus-tartásra tett alapot; Szondi Zsuzsanna, Kenessei Istvánné ugyanerre a célra forintot adományozott.”
bélyegkép|jobbra|250px|Csokonai Vitéz Mihály – Friedrich John rézmetszete (1816), amit Erőss János rajza (1804) alapján készített