thumb|200px|right A Shuttle–Mir program egy közös űrrepülési program volt Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok között. Ennek keretében amerikai űrrepülőgépek kapcsolódtak a Mir űrállomáshoz, valamint a két ország űrhajósai repülhettek a másik ország űrhajóival, vehettek részt a másik ország űrhajós képzési rendszerében és végezhettek közösen kísérleteket és feladatokat a világűrben. A program jogi része 1992-ben kezdődött, majd a repülések 1995-1998 között zajlottak és mindkét fél a később sorra kerülő Nemzetközi Űrállomás építésének és működtetésének előfutáraként tekintett a programra, amerikai oldalon a hiányzó tapasztalatok megszerzésének, míg orosz oldalon a pénzügyi források bevonásának céljából.
A program kezdetét George H. W. Bush amerikai elnök és Borisz Jelcin orosz elnök 1992. júniusban megkötött megállapodása indította el az űrkutatási együttműködés tárgyában: egy amerikai asztronauta repülhet a Szojuz fedélzetén és két orosz kozmonauta repülhet az amerikai űrrepülőgépen. 1993. szeptemberben Al Gore alelnök és Viktor Csernomirgyin miniszterelnök bejelentette egy új űrállomás terveit, amelyet később Nemzetközi Űrállomásnak neveztek. Ennek kiegészítéseként megegyezés született, az új projektre való felkészülésnél az amerikaiak jelentősen részt vesznek a Mir projektben a következő években. Az űrrepülőgépek részt vesznek az utánpótlás és a személyzet szállításában is. Ezzel az amerikaiaknak is számottevő tapasztalatot gyűjthetnek a hosszútávú űrrepülésekről.
A program összesen 12 repülésből állt. 1994 végén és 1995 elején előbb két előkészítő repülésen csak orosz űrhajós ült amerikai űrhajón, majd az űrrepülőgép járt a Mir űrállomásnál, de még nem kapcsolódtak össze, ami után amerikai űrhajós repülhetett az orosz Szojuzon. Utóbbi repüléssel egyben megkezdődött az amerikai űrhajósok hosszútávú repülési programja is, mivel a Szojuzon az űrállomásra feljutott Norman Thagard az alaplegénység váltására repült az orosz űrállomásra, hogy után három hónapig ott is végezzen munkát. Aztán 1995. június 27-én megkezdődött a repülések sorozata az STS–71-gyel, amikor az Atlantis űrrepülőgép repült a Mirhez odaszállítva Shannon Lucidot, aki az alaplegénység tagjaként maradt fenn az űrállomáson, eredetileg 3 hónaposra tervezett útján – ami a körülmények szerencsétlen alakulása miatt végül közel 6 hónaposra nyúlt – és utánpótlás szállítására. Ezt a repülést még további 8 követte 1995-1998 között, amelyből 6-ot az Atlantis 1-1-et pedig a Discovery és az Endeavour teljesített. Ezek során minden alkalommal cserélődött az alaplegénység amerikai tagja, így Lucidot követően fenn járt John Blaha, Jerry Linenger, Michael Foale, David Wolf és Andrew Thomas. Mindegyikük kb. három hónapos időtartamokat teljesített odafenn az űrállomáson, kísérleteket végezve és részt vettek az orosz űrhajósokkal együtt a fenn végzett napi feladatokban. Emellett az említett 9 út során az űrsiklók minden alkalommal ellátmányt is szállítottak, valamint a kísérletek eredményeit szállították haza a Mir-ről. Az egyes repüléseken pedig több alkalommal is vegyes személyzet repült, az amerikai űrsiklón újabb orosz űrhajósok jutottak fel munkavégzésre az űrállomásra.
A program sikeres volt, bár 1997-ben több mélypontot is elért. Először 1997. február 24-én egy tűz ütött ki az űrállomáson, a szilárd hajtóanyagú oxigéngenerátor (SFOG) hibásodott meg és gyulladt ki, közvetlen életveszélyt teremtve, mivel a tűz elvágta az egyik Szojuz mentőkabintól a legénységet és lévén éppen személyzetcsere volt és hatan tartózkodtak a Miren, csak az egyik Szojuz rendelkezésére állásával csak a személyzet egyik fele menekülhetett volna a vészhelyzet rosszabbra fordulása esetén. Ironikus, hogy a SFOG oxigenátor csak egy kiegészítő berendezés volt, éppen arra az esetre, amikor nem a sztenderd három, hanem a kibővített hatfős személyzet dolgozik odafenn. A legénység amerikai tagja Jerry Linenger hősiesen részt vett az oltásban. Kicsit később, 1997. június 25-én egy érkező Progressz teherűrhajó dokkolásánál történt baleset. A dokkolás során – a két fél vizsgálatainak eltérő konklúziója szerint – vagy az újonnan illesztett és kipróbálás alatt álló TORU dokkolórendszer, vagy pedig az azt irányító Vaszilij Ciblijev űrhajós hibája miatt a Progressz nekiütközött az állomásnak, sérüléseket okozva a napelemtáblákon és a Szpektr modul oldalfalán is. A baleset következményeit csak a Szpektr modul lezárásával és teljes izolálásával, illetve járulékos veszteségként az annak a napelemtábláin termelt áram elvesztésének áldozatával lehetett elhárítani, azzal egyetemben, hogy a Szpektr volt a mindenkori amerikai űrhajós, így a baleset idején Michael Foale lakókörlete és kísérleti anyagainak tárolóhelye, ami így szintén elveszett.
A programot 1998-ban fejezték be, miután az STS–91-gyel hazatért az utolsó Space Shuttle is. Az 1997-ben bekövetkező sorozatos balesetek miatt egyre komolyabb kritikák érték a NASA-t, ám Daniel Goldin, a NASA főigazgatója úgy döntött, hogy végigviszik a programot. 1998-ban aztán, amikor ténylegesen elkezdődött a Nemzetközi Űrállomás építése, a Shuttle–Mir programot leállították, majd mivel az oroszok egyedül már nem tudták fenntartani az űrállomást – illetve ők is már az ISS építésére kezdtek koncentrálni –, nem sokkal azután ők is beszüntették a repüléseket.
Előzmények Űrverseny
A 20. század második felének két szuperhatalma, az USA és a Szovjetunió az 1950-es évek második felében a politikai szembenállásának egy új frontját nyitotta meg a világűr elérését célzó technológia teljesítményeivel. Előbb az első műhold(ak) Föld körüli pályára állításával a Szputnyik–1-gyel és az amerikai válaszlépésnek szánt Vanguard- és Explorer programokkal, amelyben a Szovjetunió ért el győzelmet a Szputnyik–1 felbocsátásával. Majd ezt követően az ember világűrbe juttatását célzó Vosztok- és Mercury-programokkal, amelyekben szintén a Szovjetunió győzedelmeskedett a Vosztok–1 és Jurij Gagarin világűrbe juttatásával. Ezt követően ez a politikai verseny tovább eszkalálódott, amelyek során az újabb űrprogramokban mindkét fél az olyan űrteljesítményeket hajszolta, amelynek elsőkénti elérésével az azt végrehajtó hatalom tehetett szert nagyobb presztízsre. A verseny végül a John F. Kennedy kezdeményezte holdraszállásban csúcsosodott ki, amelyet az Apollo–11 hajtott végre 1969. július 20-án, ezzel megfordítva a verseny állását és lényegében eldöntve azt. Ezek az egyébként erőfitogtató űrprogramok viszont a két űrhatalom viszonyában azt az időszakot hozták el és vitték egyre tovább, amikor olyan ádáz – ideológiai alapokon álló és politikai – szembenállás volt jellemző, amelyben elképzelhetetlen volt bármiféle tudományos, űrtechnikai együttműködés.
Szojuz–Apollo-program
A Hold elérésével alapjaiban változott meg a helyzet a két nagyhatalom között. A világpolitikában is enyhülési folyamat kezdődött, ami az űrteljesítmények területén is új helyzetet teremtett, amelyben előbb egy Nixon-Brezsnyev csúcstalálkozón 1972-ben arról állapodott meg a Szovjetunió és az USA, hogy űrbeli technológiai együttműködésbe kezdenek, amelyet már korábban elkezdett megalapozni a NASA és a Szovjet Tudományos Akadémia. A megállapodás nyomán körvonalazódott a Szojuz és az Apollo űrhajók bevetésével egy közös repülés, amelyen az amerikai és a szovjet személyzetek összekapcsolták a két űreszközt Föld körüli pályán, majd egymás űrhajóiba átszállva folytattak közös kísérleteket, vagy csak egyszerűen a tévénézőknek bemutatták a maguk és az ellenfél űrhajóit, hogy milyen az élet a világűrben. A repülésre végül 1975. július 15.-24. között került sor és mindkét oldalon teljes sikernek könyvelték el azt. Ráadásul járulékos eredményként ez a program elindította a párbeszédet az addig egymást ellenségként kezelő két ország között, megteremtve egy hosszútávú nemzetközi űregyüttműködés alapjait.
A sikeren felbuzdulva rendszeres párbeszéd kezdődött a NASA és az Interkozmosz között – mely utóbbi volt a felelős más országok (igaz csak a szocialista táborból) és a Szovjetunió világűrt érintő együttműködéséért –, amelyek továbblépésként felvetették a Szaljut űrállomás és az amerikai űrsiklók találkozásának lehetőségét. Az első repüléseken nem túl sikeres Szaljutok a hetvenes évek második felére beértek és megbízható technikát jelentettek, logikus alapot teremtve, hogy a nagyobb létszámmal repülni képes amerikai űrrepülőgépek szállíthassanak legénysége(ke)t a sokkal nagyobb kapacitású űrállomásokhoz. Sőt felmerült az elméleti lehetősége egy fordított programnak is, amikor a tervek között, a megvalósítási fázisban levő Buran űrrepülőgép látogathatott volna a szintén tervezési fázisban levő amerikai űrállomáshoz.s:Mir Hardware Heritage/Part 2 - Almaz, Salyut, and Mir#2.1.6 Shuttle-Salyut (1973-1978; 1980s) Ezeket az elképzeléseket aztán a történelmi események (a Szovjetunió felbomlása) végül elsodorták, de a nemzetközi együttműködés és párbeszéd folyamatos maradt.
A Szovjetunió felbomlása
Az 1990-es évek elején a '80-as évek végi elhúzódó válság után megtörtént a Szovjetunió szétesése, ami alapvető változásokat indukált az űrtevékenységben is. Szovjet oldalon a politikai okok mellett komoly gazdasági válságokok is húzódtak, a szovjet gazdaság megbicsaklott és finanszírozási problémák támadtak főként az olyan közvetlen hasznot nem termelő projektekben, mint az űrprogram. A már hosszabb ideje a világűrben keringő Mir űrállomás Mir–2-vel való felváltása annak ellenére is hirtelen illuzórikus lett a programot öröklő Oroszország (a Szovjetunió legnagyobb, vezető tagállama) számára, hogy az új űrállomás központi egységét, a DOS–8-at már le is gyártották. Ám nem volt pénz a világűrbe indítására, ahogy majd a további modulok kifejlesztésére és feljuttatására sem. A programot és az űrbéli jelenlétet az öregedő Mir-rel kellett Oroszországnak folytatnia, amelyhez égető szüksége volt forrásokra, amelynek egyik lehetséges forgatókönyve volt a nemzetközi együttműködés.
Amerikai oldalon is nagy hatással volt a Szovjetunió szétesése. A Szovjetunió űrteljesítményei mindig is zsinórmértékül szolgáltak Amerikának, hogy „mit kell meghaladni”, ha a világ vezető űrhatalma akarnak lenni. A NASA előtt már az 1980-as évek eleje óta ott volt egy óriási űrállomás, a Freedomnak a terve, amellyel az amerikaiak a szovjet Szaljutok és Mir elé kerülhettek volna ebben az űrtopikban is. Ám amikor a szovjet politikai fenyegetés az ellenség de facto megszűnésével jelentősen visszaesett, az űrversenynek az emléke is a múlté lett, egyszerűen nem volt szükség egy presztízs űrállomásra. Politikailag. Tudományosan igen, azonban erre a célra az Egyesült Államok Kongresszusa nem volt hajlandó akkora forrást biztosítani. A megoldás itt is a nemzetközi együttműködés keresése, azaz a költségek más országokkal való megoldása lett, bevonva Európa országait, Japánt, Kanadát és Oroszországot. A projekt végeredménye a Nemzetközi Űrállomás lett. És az új projektnek egy mellékága is keletkezett: a majdan végrehajtandó feladatokhoz előzetes gyakorlóterepként éppen kapóra jönne a Mir, ahogy az űrállomás gazdájának kapóra jönne az a pénzügyi támogatás, amit az amerikaiak fizetnének az öreg űrállomás használatáért.
Egyezmények
1992 júniusában George H. W. Bush amerikai elnök és az újdonsült orosz elnök, Borisz Jelcin megegyeztek, hogy új együttműködésbe fognak országaik a világűrben. Erről aláírták az Amerikai Egyesült Államok és az Oroszországi Föderáció közötti megállapodás a világúr felfedezéséről és békés célú felhasználásáról, amely egyezmény egy rövidtávú közös űrprojektet is tartalmazott, amelynek során egy amerikai űrhajós léphetett az orosz űrállomás fedélzetére, valamint két orosz űrhajós tehette ugyanezt a Space Shuttle-ön.