A brit Nemzeti Képtárat () 1824-ben nyitották meg a köznek, gyűjteménye rohamosan gyarapodott, ma már több mint 2300 képet számlál. Klasszicista stílusú palotáját 1836–1838 között építették fel London szívében, a Trafalgar tér északi oldalán. Képeinek értéke vetekszik a párizsi Louvre, a madridi Museo del Prado és a szentpétervári Ermitázs gyűjteményével, bár ez utóbbiak mind királyi, illetve cári gyűjteményekből alakultak. A képanyagot a Tate Galériákkal és a Nemzeti Arcképtárral megosztva gyűjti, a Nemzeti Képtár gyűjtőköre időben a 13. századtól 1900-ig tart.
Az alapítás bélyegkép|balra| A National Gallery első otthona az Argenstein-házban (1824–1834)
Az angol Nemzeti Képtárnak, a National Gallerynek a megalapítását az angol parlamentben John Wilkes (1725. október 17. – 1797. december 26.) radikális képviselő szorgalmazta 1777-ben. Az ő barátja volt a korszak neves festője, Joshua Reynolds. Reynolds ekkor már 1768 óta a Királyi Művészeti Akadémia elnöke volt. Wilkes és Reynolds úgy gondolta, hogy a sok magángyűjtemény és magánképtár mellett legyen a köznek is egy képtára. A parlament habozott elfogadni Wilkes javaslatát, emiatt az 1745-ben elhunyt Robert Walpole miniszterelnök értékes gyűjteményét sem vásárolták meg. Helyettük Nagy Katalin orosz cárnő vette meg, s így Walpole gyűjteménye ma az Ermitázsban látható.
Majdnem ötven év telt el, míg egy gazdag, jó ízléssel megáldott műgyűjtő és mecénás, Sir George Howland Beaumont, Bt (1753. november 6. – 1827. február 7.) 1823-ban felajánlotta saját gyűjteményét a Nemzeti Képtár megalapítása céljából, azzal a feltétellel, hogy megfelelő körülmények között állítják ki és gondoskodnak az állagmegőrzéséről.(Gyűjteményének átadására majd csak 1826-ban került sor, de az teljesen bizonyos, a Nemzeti Galéria gyűjteményének kiindulási alapja az Angerstein- és a Beaumont-gyűjtemény) Ekkor már hajlottak a honatyák arra, hogy létrehozzák a Nemzeti Képtárat, sőt egy gazdag kereskedő, John Julius Angerstein (1732. – 1823. január 22.) híres gyűjteményének megvásárlására megszavazott a parlament 57 ezer fontot. Amíg a parlamentben szervezték a honatyák hajlandóságát a vételár megszavazására, addig Thomas Lawrence festő, Julius Angerstein korábbi pártfogoltja nyílt levélben kérte a családot, hogy ne adják el a gyűjteményt külföldre. 1824 májusában már be is mutatták a nemzeti gyűjteményt a volt Angerstein-házban, a Pall Mallen, ez a ház lett aztán egy évtizeden át a Nemzeti Képtár otthona.
Kezdetben a National Gallery a British Museum részeként működött, annak kurátorai is itt helyezték el saját képgyűjteményeiket, főleg portrékat. A galéria csak 1868-ban önállósodott teljesen, amikor a parlament elfogadta a National Gallery Act 1856 törvényt.Caygill, Marjorie (2003). The Story of the British Museum, p. 25. )
Az épület A William Wilkins tervezte épület bélyegkép|220px|A National Gallery 2006-os alaprajza, amely jól szemlélteti a galériák fokozatos terjeszkedését (az első emelet ábrázolása)
John Nash építész tette az első javaslatot a Trafalgar Square-en megépítendő múzeumépületre, amely elképzelései szerint a King's Mews helyén épült volna fel, míg a tér közepén a Royal Academy Parthenónhoz hasonló épülete állt volna. 1832-ben írták ki a pályázatot a Mews helyén megépítendő múzeumépület tervére, amelyre Nash társával, C. R. Cockerell építésszel közösen készítette el pályázatát. Nash hanyatló népszerűsége azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy megnyerje a pályázatot, és végül az a William Wilkins (1778–1839) kapta a megbízást az új épület felépítésére, aki az épület helyszínének kiválasztásában is részt vett, és az utolsó pillanatban adta be pályázatát.John Summerson: Georgian London. London: Penguin, 1962. pp. 208–9
Wilkins eredeti elképzelései alapján szerette volna létrehozni a „Művészetek Templomát, amely a történelmi példák bemutatásán keresztül segíti a kortárs művészet fejlődését”,Grove Dictionary of Art, Vol. 33, p. 192 de a végeredmény – az építkezést sújtó fösvénység és a tervezés során szükséges kompromisszumok miatt – szinte minden szempontból kudarcot vallott.
balra|bélyegkép|220px|A Wilkins által tervezett homlokzat éjszakai kivilágítása
A kiválasztott helyszín adottságai miatt – az épület mögött egy dologház és egy laktanya volt – a múzeum csak egy terem mély lehetett.A St Martin's Workhouse dologház épületét (a múzeumtól keletre) akkor bontották le, amikor az E. M. Barry által tervezett épületrészt építették, míg a St George's Barracks laktanyaépület 1911-ig itt állt, mivel állítólag szükség lehetett a katonák jelenlétére, ha a Trafalgar Square-en zavargások törnek ki. Wilkins déli irányban szerette volna kiterjeszteni a terveket, de megtagadták tőle az engedélyt, mivel így a múzeum épülete eltakarta volna a St Martin-in-the-Fields templomot. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy biztosítani kellett a múzeumon keresztül az átjárást ezekhez az épületekhez, ezért készültek el a homlokzat nyugati és keleti részén található oszlopcsarnokok. Az itt található oszlopok egy része a lerombolt Carlton-házból került ide, hogy újra felhasználják. Ezek az oszlopok azonban túlságosan rövidek voltak, és nem tették lehetővé, hogy a múzeum elfoglalja a tér északi oldalán azt az uralkodó pozíciót, amit az építész eredetileg megtervezett. A múzeum homlokzatát díszítő szobrok eredetileg a Nash által tervezett és pénzügyi gondok miatt félbehagyott Marble Arch számára készültek.A múzeum homlokzatát díszítő szobrok: a bejárat felett egy üres ovális (amely eredetileg Arthur Wellesley, a wellingtoni herceg portréjával lett volna díszítve, kétoldalt két, Európát és Ázsiát megszemélyesítő női alak (a herceg hadjáratainak helyszínei) és a keleti homlokzat tetején Minerva szobra (John Flaxman alkotása).
Egy 20. századi kritikus szerint a tető kialakítása, ahol egy kupola és két kisebb torony található, „a kandallópárkányon található órát és a vázákat idézi fel, csak azoknál haszontalanabb”. Az épületen belül a National Gallerynek juttatott tér is elégtelennek bizonyult, hiszen a keleti szárnyat 1868-ig a Royal Academy foglalta el, mielőtt jelenlegi helyére, a Burlington-házba költözött.
Az épületet már befejezése előtt is nyilvános kritikák érték, mivel a tervek egyik változatát 1833-ban kiszivárogtatták a Literary Gazette című folyóiratnak.Conlin, Jonathan (2006). The Nation's Mantelpiece: A History of the National Gallery. London: Pallas Athene, p. 60 Két évvel az épület befejezése előtt A. W. N. Pugin, a neogótikus stílus képviselője Contrasts (1836) című értekezésében a klasszicista stílus degenerációjának példájaként hozta fel Wilkins terveit.Conlin op. cit., p. 367 Még az uralkodó, IV. Vilmos is lesújtó véleménnyel volt az épületről és csak úgy emlegette, hogy a „randa kis luk” („nasty little pokey hole”).Tyack, Geoffrey (1990). "'A Gallery Worthy of the British People': James Pennethorne's Designs for the National Gallery, 1845–1867", pp. 120–134 in Architectural History, Vol. 33, 1990, p. 120
Elkészülte után azonban az utókor véleménye sokkal kedvezőbb az épülettel kapcsolatban, amelyet jól példáz a jelenlegi trónörökös, Károly walesi herceg, aki 1984-es beszédében „szeretett és elegáns barátunk”-ként említette az épületet. (Lásd alább.)
Változtatások és hozzáépítések: Pennethorne, Barry és Taylor
jobbra|bélyegkép|220px|Az E. M. Barry (1872–76) által tervezett Barry-termek
Az épület első jelentős átalakítására 1861-ben került sor, amikor elkészült a Sir James Pennethorne által tervezett hosszúkás galéria. A Wilkins által tervezett termekhez képest gazdagon díszített galéria tovább zsúfolta az épület belsejét, hiszen az eredeti bejárati csarnok helyére épült.Conlin, op. cit., pp. 384-5 Nem meglepő módon több javaslat is napvilágot látott a National Gallery teljes átalakítására (ahogyan azt Sir Charles Barry javasolta 1853-ban), vagy átköltöztetésére Kensingtonba, ahol a levegő minősége is jobb volt. 1867-ben id. Barry fia, Edward Middleton Barry azt javasolta, hogy a Wilkins által tervezett épületet rombolják le és helyére egy klasszikus, négykupolás épületet emeljenek. A terv azonban bukásra volt ítélve, a kritikusok azzal vádolták ifj. Barryt, hogy a „Szent Pál-katedrálist próbálja utánozni”.Barker, Felix & Hyde, Ralph (1982). London as it might have been. London: John Murray, pp. 116—7
A múzeum mögött lévő dologház lerombolásával azonban Barrynek lehetősége nyílt arra, hogy megtervezze a Képtár első jelentős kiterjesztését: az új épületszárny 1872 és 1876 között épült. A neoreneszánsz stílusú épületrész alaprajza görög keresztre emlékeztet, amelynek középpontjában nyolcszög alaprajzú terem található. Az impozáns új szárny némileg ellensúlyozta Wilkins eredeti épületének építészeti középszerűségét, de a múzeum dolgozói nem tartották az új galériák monumentális kialakítását a múzeum funkciójához méltónak. A termek belső díszítése sem vette figyelembe az itt kiállítandó festményeket, például a XV–XVI. századi itáliai festészet termének tetejét 19. századi brit festők nevével díszítették.Conlin, op. cit., p. 396 A hiányosságok ellenére a „Barry-termek” kialakítása nagy hatást gyakorolt a Képtár további bővítéseire is, ennek eredményeként az épület megőrizte szimmetrikus jellegét.
balra|bélyegkép|A Sir John Taylor által tervezett Staircase Hall (lépcsőházi terem)
A Pennethorne tervezte galériát a múzeum következő, Sir John Taylor által megtervezett, északi irányú terjeszkedésének előkészítéseként lerombolták. Az újonnan épült üvegkupolás bejárati csarnok tetejét John Dibblee Crace díszítette, aki korábban már a Barry-termek díszítésén is dolgozott. A csarnok déli falára tervezett freskó sosem készült el, helyét ma Frederic Leighton egyik festménye foglalja el, amelyet az 1990-es években a Royal Collectionből kapott kölcsön a múzeum.Conlin op. cit., p. 399
1928 és 1952 között készült el a bejárati csarnok padlóját díszítő mozaik, Boris Anrep műve. Anrep szoros kapcsolatban állt a Bloomsbury Group néven ismert művészeti közösséggel (amelynek legismertebb tagjai Virginia Woolf, John Maynard Keynes, E. M. Forster) és alkotását nagy mértékben befolyásolta a csoport ellenérzése a viktoriánus kor értékei és kifejezésmódja iránt. Anrep szatírának, a középületek díszítésére vonatkozó 19. századi hagyományok kritikájának szánta művét,Conlin op. cit., pp. 404–5 saját elképzelései szerint átformálva a viktoriánus korra jellemző nagyképűséget és morális felsőbbrendűséget. A hagyományos hét keresztény erényt saját modern erényeivel (mint például a „humor” és a „nyitottság”) helyettesítetteOliver, Lois (2004). Boris Anrep: The National Gallery Mosaics. London: National Gallery Company, p. 54 és az élet élvezetes oldalát is ábrázolta (többek között a karácsonyi pudingot). A múlt kiemelkedő alakjainak ábrázolása helyett kortársait helyezte az előtérbe: a központi mozaik múzsái között megtalálható Virginia Woolf és Greta Garbo portréja, míg a modern erények allegorikus alakjaihoz Winston Churchill, Bertrand Russell és T. S. Eliot portréját használta fel.
Nyugati és északi bővítések A Barry tervezte szimmetrikus szerkezetű részek tükrözésével az épületet fokozatosan tovább bővítették nyugati irányba. A burkolóanyagok megválasztásánál (sötét márvány és pala) is ügyeltek a régebbi termekkel való egységre. A szimmetriát először az 1975-ben megnyitott északi szárny törte meg. A „mérsékelt” lelkesedéssel fogadott változtatásokatGaskell, Ivan (2000). Vermeer's Wager: Speculations on Art History, Theory and Art Museums. London: Reaktion, pp. 179–182 aztán 1990-ben további átalakításokkal igyekeztek a korábbi részekkel összhangba hozni. Ez az 1985-ben a Barry-termek restaurálásával kezdődő, a fő szint rekonstrukcióját megcélzó nagyobb program keretében történt.
A Sainsbury-szárny és a későbbi bővítések jobbra|bélyegkép|A Sainsbury-szárny a Trafalgar Square felől nézve