A Diplodocus (nevének jelentése: „dupla gerenda”) a diplodocoidea sauropoda dinoszauruszok egyik neme, melynek legelső fosszíliáját Samuel Wendell Williston fedezte fel 1877-ben. A nem nevét Othniel Charles Marsh alkotta meg 1878-ban az állat jellegzetes csontjai alapján, melyeket kezdetben egyedinek hittek, ám később a Diplodocidae család más tagjainál és egyéb sauropodáknál, például a Mamenchisaurusnál is rájuk találtak.
A Diplodocus a mai Észak-Amerika nyugati részén élt a késő jura időszakban. Maradványai a gyakoribb dinoszaurusz fosszíliák közé tartoznak a Morrison-formáció felső részén, ami a kimmeridge-i–tithon korszakok idején, mintegy 147-150 millió évvel ezelőtt lerakódott sekély tengeri és ártéri (alluviális) üledékből áll. A Morrison-formáció egy olyan környezet és időszak nyomait őrizte meg, amit a Camarasaurushoz, a Barosaurushoz, az Apatosaurushoz és a Brachiosaurushoz hasonló óriás sauropoda dinoszauruszok uraltak.
A Diplodocus, klasszikus dinoszaurusz formája, hosszú nyaka és farka, valamint erős lábai miatt a legkönnyebben azonosítható dinoszauruszok közé tartozik. Éveken át a leghosszabb ismert dinoszaurusznak számított. Nagy mérete elrettenthette az olyan ragadozókat, mint az Allosaurus és a Ceratosaurus, melyek maradványait ugyanazokban a rétegekben találták meg, ami azt jelzi, hogy együtt éltek a Diplodocusszal. Hosszú farkát akár nagy ragadozók ellen is bevethette, egy csapása még a támadó halálát is okozhatta. Emiatt nevezik öreg ostor farkúnak is.
Anatómia bélyegkép|250px|balra|A Diplodocus és az ember méretének összehasonlítása
A Diplodocus az egyik legjobban ismert sauropoda, egy igen nagy, hosszú nyakú, négy lábon járó, ostorszerű farokkal rendelkező állat. Mellső lábai kissé rövidebbek voltak a hátsóknál, ezért a teste nagyjából vízszintesen helyezkedett el. Hosszú nyakú és farkú, négy, erős lábon álló csontváza mechanikailag egy függőhídra emlékeztet. A Diplodocus a leghosszabb, teljes csontváz alapján ismert dinoszaurusz. A D. hallorum részleges maradványai megnövelték a becsült hosszát, de nem olyan mértékben, ahogy arra korábban számítottak; az első leírása idején, 1991-ben, a felfedező, David Gillette 52 méteres hosszt állapított meg, amivel ez a nem vált a leghosszabb ismert dinoszaurusszá (nem számítva a különösen kevés maradvány által ismerteket, például az Amphicoeliast). Egy tömegbecslés 113 (vagy inkább csak 50) tonnás tömeget valószínűsített. Ez az áttekintés azokon az újabb felfedezéseken alapult, amelyek megmutatták, hogy az óriási farokcsigolyák valójában előrébb helyezkedtek el a farkon, mint ahogy azt Gillette eredetileg gondolta. A tanulmány kimutatta, hogy a pittsburghi Carnegie Természetrajzi Múzeum (Carnegie Museum of Natural History) teljes, a Seismosaurus tömegbecsléséhez felhasznált Diplodocus csontvázának 13. farokcsigolyája egy másik dinoszaurusztól származik, ezért a Seismosaurus tömegét 30%-kal túlbecsülték. Bár az olyan dinoszauruszok, mint a Supersaurus valószínűleg hosszabbak voltak, ezen állatok fosszilis maradványai azonban csak töredékesek.
bélyegkép|200px|balra|A D. carnegii londoni Természetrajzi Múzeumban (Natural History Museum) őrzött farokcsigolyái, az alul látható „dupla gerendákkal”, melyekről a nem a nevét kapta bélyegkép|200px|jobbra|A Museum für Naturkunde gyűjteményébe tartozó D. carnegii csontvázmásolat a múzeum felújítása alatt, 2007-ben a Berlin Hauptbahnhof ideiglenes kiállításán
A Diplodocus koponyája az állat 29–33,5 méteresPaul, G.S., 2016, The Princeton Field Guide to Dinosaurs 2nd edition, Princeton University Press p. 212 testéhez és a hozzá tartozó 6 méteres nyakhoz viszonyítva nagyon kicsi, az agykoponya is kicsi volt. Kis, cölöpszerű fogai előrefelé álltak, és csak az állcsontok elülső részén helyezkedtek el. A nyak legalább tizenöt csigolyából állt, és jelenleg úgy vélik, hogy a talajjal párhuzamosan helyezkedett el, és a vízszintes helyzetnél nem is lehetett sokkal magasabbra emelni. A modern tömegbecslések (a D. hallorumot leszámítva) 10 és 16 tonna közötti testtömeget valószínűsítenek, például 10, 11,5, 12,7, illetve 16 tonnát.
A Diplodocus farka rendkívül hosszú volt, körülbelül 80 csigolyából állt, ami nagyjából a kétszerese annak, ami a korábbi sauropodáknál ismert (például a Shunosaurus esetében 43), és jóval több, mint amennyi a kortárs macronariákra jellemző (például a Camarasaurusnál 53). A feltételezés szerint az állat védelmi célra vagy zajkeltésre használhatta (ostorhoz hasonló pattanó hangot hallatva vele). A farok a nyak kiegyensúlyozására is szolgálhatott. A testrész középső részén helyezkedtek el a „dupla gerendák” (az alsó részen levő különös formájú csontok, melyekről a Diplodocus a nevét kapta). Ezek a csontok támogathatták a csigolyákat, illetve megelőzhették a véredények sérülését abban az esetben, ha a súlyos farok a föld felé nyomódott. A „dupla gerendák” a Diplodocus rokonságába tartozó dinoszauruszoknál is megtalálhatók.
Más sauropodákhoz hasonlóan a mellső láb nagy mértékben módosult, az ujjak és a kézközépcsontok függőleges oszlopokba rendeződtek, lópata formájú keresztmetszetet eredményezve. A Diplodocus lábujjairól egy kivétellel hiányoztak a karmok, az egyetlen karom az állat rokonságába tartozó sauropodáktól eltérően szokatlanul megnagyobbodott, két oldalról lapossá vált, és elkülönült a lábujjcsonttól. A különös, megváltozott karom funkciója nem ismert.
Felfedezések és fajok 1878 és 1824 között több Diplodocus fajról készült leírás. Az első csontvázat Benjamin Franklin Mudge és Samuel Wendell Williston fedezte fel a wyomingi Como Bluffban, 1878-ban, és Othniel Charles Marsh-tól a Diplodocus longus nevet kapta (a longus jelentése 'hosszú'). A Diplodocus maradványait azóta az Egyesült Államok nyugati részén levő Morrison-formációban is megtalálták, Colorado, Utah, Montana és Wyoming államok területén. Az állat fosszíliái gyakoriak, a koponyát leszámítva, ami gyakran még az egyébként teljes csontvázakról is hiányzik. A típusfaj, a D. carnegii azonban a legteljesebb ismert faj, és híres a csontvázáról készült másolatokról, melyek világszerte sok múzeumban megtalálhatók.
A két Morrison-formációból előkerült sauropodanem, a Diplodocus és a Barosaurus lábcsontjai nagyon hasonlóak. A múltban sok olyan különálló csontot automatikusan a Diplodocushoz kapcsoltak, amelyek talán valójában a Barosaurushoz tartoztak. A Diplodocus fosszilis maradványait a Morrison-formáció 5-ös sztratigráfiai zónájában találták meg.
Érvényes fajok bélyegkép|jobbra|200px|D. longus bélyegkép|jobbra|200px|D. hallorum (korábbi nevén Seismosaurus)
A D. longus, a típusfaj, a Morrison-formáció Colorado és Utah állambeli részeiről került elő. A D. carnegii (más írásmód szerint D. carnegiei) a nevét Andrew Carnegie-ről kapta. A Carnegie Természetrajzi Múzeumnál (Carnegie Museum of Natural History) dolgozó Jacob Wortman bukkant rá majdnem teljes csontvázára, ami alapján ez vált a legismertebb fajjá. 1901-ben John Bell Hatcher nevezte el és készített róla leírást. A D. hallorumról 1991-ben Gillette készített először leírást Seismosaurus halli néven, egy csigolyákból, medencéből és bordákból álló fosszília alapján. George Olshevsky később megpróbálta kijavítani a nevet S. hallorumra, az eredeti név nyelvtani hibájára hivatkozva, ajánlását pedig más szerzők, például Ken Carpenter is követték. 2004-ben az Amerikai Geológiai Szövetség (Geological Society of America) az éves konferenciájáról szóló kiadványában a Seismosaurust a Diplodocus fiatal szinonimájává tette. Ezt 2006-ban egy jóval részletesebb írás követte, mely nem csak átnevezte a Diplodocus hallorumot, de felvetette annak lehetőségét is, hogy megegyezik a D. longusszal. A Supersaurus új leírását készítő szerzők elfogadták azt az állítást, hogy a D. hallorum a D. longus példánya, megcáfolva a Seismosaurus és a Supersaurus egyezéséről szóló elméletet.
Kivont faj A D. hayi egy részleges csontváz alapján ismert, melyet H. Utterback fedezett fel 1902-ben, a wyomingi Sheridan közelében. 1924-ben készült róla leírás. 2015-ben Tschopp és társai áthelyezték a Galeamopus nevű rokon nembe.
Kétséges fajok (Nomina dubia) A D. lacustris egy Marshtól, 1884-ből származó kétséges név (nomen dubium), ami egy, a coloradói Morrisonból származó kis méretű állat maradványaira vonatkozik. Ezeket a maradványokat jelenleg inkább egy kifejletlen állaténak tartják, mint egy külön fajénak.
Ősbiológia A csontfosszíliák bőségének köszönhetően a Diplodocus a legnagyobb mértékben tanulmányozott dinoszauruszok egyike. Az életmódjával kapcsolatban több szempontból is különféle elméletek születtek az évek során.
Élőhely Marsh, majd később John Bell Hatcher úgy vélte, hogy az állat vízi életmódot folytatott, mivel az orrnyílásai a koponyája tetején helyezkedtek el. A többi nagy méretű sauropodával, például a Brachiosaurusszal és az Apatosaurusszal kapcsolatban ugyanígy vízi életmódot feltételeztek. Kenneth A. Kermack 1951-ben készült tanulmánya azonban kimutatta, hogy a sauropodák valószínűleg nem lettek volna képesek az orrlyukaikon át lélegezni, amikor a testük a víz alatt volt, mert a mellkasukra ható nyomás túl nagy lehetett. Az 1970-es évektől az általános megegyezés szerint a sauropodák egyértelműen szárazföldi állatok voltak, melyek a fákat, bokrokat és a harasztokat legeltek.
Testhelyzet
A Diplodocus testhelyzetének ábrázolása nagymértékben megváltozott az évek során. Például egy 1910-ben készült klasszikus rekonstrukció két Diplodocust ábrázol a gyíkokéhoz hasonlóan, ferdén álló lábakkal, egy folyó partján. Hay szerint az állat lábai terpesztett, gyíkszerű pózban, nagy mértékben szétnyitva álltak, és ezt Gustav Tornier is így gondolta. Ezt az elméletet azonban W. J. Holland megkérdőjelezte, bemutatva, hogy a terpeszben álló Diplodocusnak egy árokra lett volna szüksége ahhoz, hogy a hasát mozgatni tudja. Az 1930-as években felfedezett sauropoda lábnyomok végleg idejétmúlttá tették Hay elméletét.
Később a diplodocidákat gyakran jelenítették meg magasan a föld felett tartott nyakkal, ami lehetővé tette volna, hogy a fákról legeljenek. A számítógépes modelleket felhasználó tanulmányok megmutatták, hogy a nyak semleges helyzete inkább a vízszintes volt, mint a függőleges, és Kent Stephens és más tudósok ez alapján kijelentették, hogy a sauropodák, a Diplodocust is beleértve, nem emelték a vállaiknál magasabbra a fejüket. A további tanulmányok azonban kimutatták, hogy a jelek szerint, a szokványos éber helyzetben az összes négylábú nyaka a lehetséges maximális függőleges pózban áll, ami a sauropodákra is igaz lehetett, figyelmen kívül hagyva a lágy szövet anatómiájuk szerinti ismeretlen jellemzőit, melyek elhatárolják ezeket az állatokat a többitől. A tanulmányban szereplő sauropodamodellek egyike a Diplodocusé, ami nyugvó helyzetben a nyakát a vízszintes alatt, 45 fokos szögben tartja.
A rokonságába tartozó nemmel, a Barosaurusszal együtt a Diplodocus hosszú nyaka sok vita forrása a tudósok között. 1992-ben a Columbia Egyetem tanulmánya a diplodocidák nyakának szerkezetéről kimutatta, hogy a leghosszabb nyakhoz valószínűleg 1,6 tonnás szív kellett volna – ez az állat tömegének egytizede. A tanulmány felvetette, hogy az ilyen állatok talán a nyakukban kezdetleges párhuzamos „szívekkel” rendelkeztek, melyek célja a vér következő „szívbe” való felpumpálása volt.
Míg a hosszú nyakat hagyományosan a táplálkozáshoz való alkalmazkodásként értelmezik, egy új keletű tanulmány szerint a Diplodocus és rokonai túlméretezett nyaka talán elsősorban szexuális jelzésre szolgált, az evés elősegítése pedig másodlagos cél lehetett.
Táplálkozás 200px|bélyegkép|jobbra|W. J. Holland Diplodocus másolata a Párizsi Természetrajzi Múzeumban