Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov () (Tyihvin, 1844. március 18.[március 6. a régi naptár szerint] – Ljubenszk, 1908. június 21.[június 8. a régi naptár szerint]) orosz zeneszerző, az orosz ötök tagja.
Apja állami hivatalnok volt, aki korán visszavonult. Rimszkij-Korszakovnak már fiatalon fény derült zenei tehetségére, zongorázni tanult, és komponált is. Apja tengerésztiszti pályára szánta, ezért tizenkét éves korában beíratta a pétervári tengerészeti akadémiára. Ottani kiképzése alatt is folytatta zenei tanulmányait; csellón és zongorán. Megismerkedett Balakirevvel, Muszorgszkijjal és Kjuival (ők alakították később, Borogyinnal kiegészülve, az Ötök zeneszerzőcsoportot), akik hatására belekezdett egy szimfónia írásába. 1862-ben végzett az akadémián, és mint a flotta tisztjét, egy Föld körüli útra vezényelték. A tengeren befejezte első szimfóniáját, az orosz szimfonikus zene első darabját. Az op. 1-es esz-moll szimfóniát Balakirev mutatta be 1865-ben – hatalmas sikerrel. 1871-ben a szentpétervári konzervatórium tanárává nevezték ki, noha nem is volt meg a képesítése, ezért titokban szorgos zeneelméleti, technikai tanulmányokba kezdett; összhangzattant és ellenpontot tanult.
1873-ban kilépett a tengerészettől, a flotta zenekarának felügyelője lett. Megnősült, Nagyezsda Nyikolajevna Purgoldot, a szintén sikeres zongoraművészt és zeneszerzőnőt vette feleségül. Mindeközben szorgosan átdolgozta addigi műveit, de új kompozíciókat is szerzett. Befejezte első operáját, A pszkovi lányt. 1886 és 1890 között a szentpétervári szimfonikus hangversenyek karmestere volt. E minőségében külföldön is fellépett. 1867-ben elkészült az első orosz szimfonikus költemény, a Szadko, majd a Szerb fantázia és a II. szimfónia (Antar) következett. Az 1880-as évtizedben történt meg nagy zeneszerzői magára találása. Olyan művei születtek ebben az időszakban, mint a Májusi éj, a Hópelyhecske, az átdolgozott Szadko, a Mozart és Salieri, a Cári menyasszony, a Mese Szaltán cárról, a Seherezádé, az Orosz húsvét stb. A közönség ünnepelte, és hivatalosan is elismerték munkásságát. Utolsó operája a Puskin nyomán írt Az aranykakas, amelyet a cenzúra tiltása miatt csak halála után, 1909-ben mutathattak be. Szívinfarktusban hunyt el.
Szerzeményei Rimszkij-Korszakovot Csajkovszkij mellett a legelismertebb orosz zeneszerzővé avatták. Az új orosz nemzeti művészet gondolatával indult, a népdal gyermekkora óta foglalkoztatta. Közös elvek alapján alakította társaival a nevezetes zeneszerző-csoportot, az orosz ötöker. Az orosz zene mellett vonzották a keleties témák és zenei motívumok. Operái szövegét többnyire ő írta. Minden munkájára az élénk, színes hangszerelés és hangulatfestés a jellemző, már kortársai is kiváló hangszerelőnek tartották, több kollégájának darabját írta át, hangszerelte (Borisz Godunov, Hovanscsina, Igor herceg, A kővendég). Hangszereléstankönyvet is írt.
Életpályája Gyermekévei 260px|bélyegkép|A tyihvini szülőház Apja, Andrej Petrovics Rimszkij-Korszakov, magas rangú állami tisztviselő volt. Liberális nézetei miatt otthagyta hivatalát, és a fővárostól távoli városkába, Tyihvinbe költözött. A családfő szigorú erkölcsű, köztiszteletben álló személyiség volt, gyakran és jól zongorázott – főleg hallás után. Kedvelt szórakozása volt, hogy operaáriákat énekelt, saját zongorakíséretével. A gyermek Nyikolaj tőle hallotta először például Papageno áriáját, de édesanyjának is kiváló hallása volt, és ő is jól zongorázott. A tyihvini birtok harmadik lakója, a családfő bátyja, Pavel Petrovics, szintén rendkívüli zenei tehetség volt: gyönyörűen énekelt népdalokat, csakúgy, mint Nyikolaj édesanyja.
A gyermek Nyikolaj tehetsége korán megmutatkozott. Zenészpályám krónikája című önéletrajzi művében írja, hogy kétéves volt, amikor már énekelte az édesanyjától tanult népdalokat, három-négyéves korában pedig gyerektrombitájával ritmuskíséretet fújt apja zongorajátékához. Sőt, váltakozó ritmust és tempót is át tudott venni. Hatéves korában kezdett zongorázni, gyors előmenetele, haladása miatt többször kellett új, jobb tanárt fogadniuk, s néhány hónap múlva már Beethoven D-dúr négykezes szonátáját is eljátszotta. A családi muzsikáláson kívül kevés zenét hallott: a kisváros kéttagú báli zenekarától polkákat és quadrilleket (hegedűn és csörgődobon), egy fiatal nőtől románcokat, a kolostorban egyházi kórusokat. A birtokon egy zsidó együttes játszott két hegedűn, cimbalmon és tamburinon, és az is előfordult, hogy – például farsangkor – a parasztok mulatságain is részt vett, és így eredeti környezetében hallhatta a népzenét. A komponálással is megpróbálkozott, bár tanárai előtt titkolta, szégyellte „műveit”. Tizenegy éves korában egy duettet írt zongorakísérettel, később pedig egy nyitányt négy kézre.
Szentpétervári tanulmányai Családja nem is gondolt zenei karrierre, és akárcsak a jó házból származó nemesi ifjaknak általában, tiszti pályát szántak neki. A családban többen is a katonai pályát választották, így nagybátyja Nyikolaj Petrovics, aki I. Miklós cár kedvelt admirálisa volt, és bátyja is. Az ifjú Nyikolajt 1856-ban íratták be a pétervári kadétiskolába. A Tengerészeti Akadémián tanuló Rimszkij-Korszakov szorgalmasan készült pályájára, a zene nem érdekelte különösebben, csak hétvégi szórakozásként vett cselló- és zongoraórákat az Alekszandr Színház egyik csellistájától. Zenével behatóbban 1857-ben kezdett el foglalkozni, amikor bátyja hajóján gyakorlatozott. Bátyja barátaival, Golovinékkal – akik rajongtak az olasz operáért – sokszor hallgatott zenét. Egymás után ismerte meg A bűvös vadászt, a Mártát, a Traviatát, A sevillai borbélyt, a Don Giovannit. Szerzett zongorakivonatokat is, azokat játszotta nagy lelkesedéssel.
Szentpéterváron gyakran járt koncertekre, amelyeken megismerkedett Beethoven és Liszt Ferenc zenéjével, de leginkább Glinka művészete hatott rá. Ebben az időszakban kezdett komponálni. Addigi zongoratanára, Ulich, úgy döntött, hogy a neves pedagógusra, Théodore Canilléra bízza a fiatalt. Canillé szintén Glinka nagy rajongója volt, és ez határozta meg zenei ízlését is. Rimszkij-Korszakov 1861-ben teljes figyelmét hadi tanulmányainak szentelte, és csak vasárnaponként járt el Canilléhez, mert bátyja szerint már kellően jól zongorázott.
1861-ben Canillé bemutatta Milij Alekszejevics Balakirevnek, aki révén megismerkedett Modeszt Petrovics Muszorgszkijjal, Cezar Antonovics Kjuival és Vlagyimir Vasziljevics Sztaszovval. A találkozás az új orosz iskola vezetőjével és tanítványaival felébresztette benne az ambíciót, hogy sokkal komolyabban tanulmányozza a művészetet. Balakirev művészeti összejöveteleket szervezett, amelyeken elemezte a közösen meghallgatott műveket, megmagyarázta a formai építkezést és a hangszerelést. Rimszkij-Korszakovot is ő beszélte rá arra, hogy vegye komolyabban a zenét, és azt tanácsolta, próbáljon komponálni egy szimfóniát.
Világ körüli úton 1862-ben meghalt Andrej Petrovics, az apa. A család élére Voin Andrejevics lépett, az idősebb fiú, akit a Tengerészeti Akadémia igazgatójává léptettek elő. A család így végleg Pétervárra költözött. Nyikolaj Andrejevicsnek hamarosan búcsút kellett vennie családjától, barátaitól, többek között Balakirevéktől, mert a Tengerészeti Akadémia elvégzése után világ körüli útra indult. Két-három évig utaznia kellett, mert a tiszti rangot csak így nyerhette el. 1862 őszén indult útnak. A hajó, amelyen szolgált, bejárta a Balti-tengert valamint Anglia kikötőit. Az utazás során Rimszkij-Korszakov befejezte az első szimfóniáját, amelyet még Balakirev mentorálása mellett kezdett el írni. A komponálást zongora nélkül végezte, és a darabot szinte taktusonként küldte el Balakirevnek, aki kijavította a hibákat és tolmácsolta véleményét.
Rövid kronstadti tartózkodás után egy Amerikába induló hajóra szállt. Az Atlanti-óceánon való átkelés volt életének egyik legnagyobb élménye, amely művészetén is nyomot hagyott. Az óceán kék és zöld színei és elbűvölő varázsa, az erős színhatások a későbbiekben zenéjének egyik alapvető jellegzetességévé váltak. Észak-amerikai tartózkodása az amerikai polgárháború idejére esett. New Yorkból Rio de Janeiróba utazott, majd a brazil császárok rezidenciáját látogatta meg Petrópolisban. Két hónap múlva tért vissza Európába, a francia Riviérára, ahol még egy ideig elidőzött, és csak 1865-ben tért vissza Pétervárra.
Az Ötök társasága 180px|bélyegkép|Rimszkij-Korszakov felesége: Nagyezsda Nyikolajevna Purgold 180px|bélyegkép|Rimszkij-Korszakov 1866-ban Hazatérve ismét felvette a kapcsolatot Balakirevvel és körével, amelyhez közben Borogyin is csatlakozott. Bár idősebb volt Rimszkij-Korszakovnál, azonnal jó barátok lettek. Kjui ekkor a Szentpétervári Hírek kritikusa volt, Balakirevet meg túlságosan tisztelték, ezért ebben az időben Borogyin, Muszorgszkij és Rimszkij-Korszakov között alakult ki jóbaráti viszony. Távolléte alatt a pétervári zenei élet jelentősen megváltozott: megalakult a Zenei Szabadiskola, amelynek első karnagya Balakirev lett, a Mariinszkij Színház bemutatta Szerov Judit című operáját, és a város vendége volt Richard Wagner, aki a Filharmóniai Társaság meghívására dirigálta műveit. Rimszkij-Korszakovot most már egyre kevésbé érdekelte a tengerészeti szolgálat, annál inkább a zene. Balakirev tanácsára ismét kézbe vette I. szimfóniáját és meghangszerelte. 1865. december 31-én két próba után a Zenei Szabadiskola koncertjén Balakirev vezényletével bemutatták első művét. A koncert sikert aratott, a közönség lelkesen tapsolt a tiszti egyenruhás szerzőnek. Kjui kritikája az „első orosz szimfóniát” ünnepelte, és megemlítette, hogy a szimfónia Andante-tétele egy orosz népdalra készült.
Ezekben az években volt a legszorosabb a kapcsolat az Ötök között. Az Ötök csoportja a hatvanas évek elején szerveződött, és valódi egysége, összetartó ereje a hetvenes évek közepéig tartott. Mindennapossá váltak a baráti összejövetelek Balakirevnél, majd 1868 tavaszától Dargomizsszkijéknél is előadták egymásnak készülő műveiket. Balakirev, a kör vezetője, szellemi irányítója, nagy tehetségű, olykor zseniális, de erőszakos és némileg egyoldalú ember volt. Bár ő is autodidakta, kezdetben ő volt a legképzettebb. Ő vette észre a hibákat, ő szabta meg, hogyan kell azokat kijavítani. Felfogása kitörölhetetlen nyomot hagyott a kör tagjainak művészetén. Ha nem is volt mindig igaza, szenvedélyes állásfoglalása mindenkit munkára sarkallt. Valósággal beleszuggerálta barátaiba az orosz zene elhivatottságába vetett hitet, ő bátorította őket, hogy képzetlenségükhöz képest fantasztikus méretű vállalkozásokba, szimfóniák, operák írásába fogjanak.
A kör azonban nem korlátozódott erre az öt zeneszerzőre. Gyakran látta őket vendégül Glinka kortársa, Dargomizsszkij. Ő volt, aki az előző korszak zenéjét közvetítette hozzájuk, és aki művészi felfogásában közeli rokonuk is volt. Lelkesen vett részt az összejöveteleken Vlagyimir Vasziljevics Sztaszov is, a nagy műveltségű kritikus és esztéta. Voltak a körnek más muzsikus tagjai is, mint például Nyikolaj Logyizsinszkij, aki egyenrangú társként indult, de később elmaradt. Megjelentek köztük olyan lelkes műkedvelők és zenebarátok, mint Veljaminov tábornok, aki nagy igyekezettel vett részt az énekes művek előadásában. Dargomizsszkijnél ismerkedtek meg a Purgold nővérekkel, Alekszandrával és Nagyezsda Nyikolajevnával. Mindketten kitűnő muzsikusok voltak: Alekszandra mezzoszoprán énekesnő, Nagyezsda pedig zongorista volt. A kör gyakran vendégeskedett a Purgold családnál. Az összejöveteleken zongoráztak, kamarazenéltek, s a Purgold nővérek jelentős szerepet vállaltak az Ötök műveinek nyilvános előadásában is. Nagyezsda 1872-ben Rimszkij-Korszakov felesége lett.