Melisenda jeruzsálemi királynő (, ; 1104 előtt vagy 1109 körül – 1161. szeptember 11.) frank és örmény származású szentföldi előkelő, 1131–1152 között Jeruzsálem királynője.
Édesapjának, II. Balduin jeruzsálemi királynak nem született fiúgyermeke, ezért elsőszülött leányként Melisenda hercegnőt tette meg a királyság örökösének, és feleségül adta a kormányzásban és hadvezetésben tapasztalt V. Fulkó anjoui grófhoz. 1131-ben a házaspár társuralkodóként lépett trónra, ám Fulkó király felesége mellőzésével próbált uralkodni. Az emiatt kirobbant, a királynőt támogató 1134 körüli jaffai bárói felkelés eredményeként a király kénytelen volt nagyobb teret engedni Melisendának. Anjou Fulkó 1143-as halálát követően fiuk, III. Balduin került társuralkodóként Melisenda mellé. Kihasználva fia kiskorúságát, a királynő egyeduralkodóként irányította az országot, s a hatalmat nem volt hajlandó megosztani fiával azután sem, hogy az elérte a nagykorúságot. Az anya és fia közt az uralomért folyó viszálykodás kettészakította az országot: ugyan megállapodás született közöttük az ország felosztásáról, ám 1152-ben a helyzet nyílt fegyveres konfliktusba torkollott, amikor III. Balduin ostrom alá vette a jeruzsálemi Dávid-tornyot, anyja végső menedékét. Legyőzetése után a királynő nem avatkozott államügyekbe, bár maradt némi befolyása.
Melisenda királynő bőkezűen pártfogolta a művészeteket és az egyházat. Utóbbinak támogatását mind a bárói lázadás, mind a fiával való háborúskodás alatt végig élvezte. Nevéhez köthető a keresztes művészet egyik remeke, a Melisenda-zsoltároskönyv, továbbá a betániai Szent Lázár-kolostor alapítása, de ezen kívül számos templomot és kolostort támogatott, nyugati és keleti keresztényt egyaránt. Uralkodása időszakára esett a kudarccal végződő második keresztes hadjárat (1147–49).
Élete Származása és trónöröklése Melisenda 1104 előtt vagy 1109 körül született II. Balduin edesszai gróf (1060-as évek – 1131) és Morfia melitenei úrnő († 1026/27) elsőszülött gyermekeként. Édesapja, II. Balduin a frank retheli grófok leszármazottjaként, Bouillon Gottfried és Baudouin de Boulogne rokonaként részt vett az első keresztes hadjáratban; 1100-ban került Edessza élére, mikor I. Balduin ráhagyta a trónt, hogy ő maga átvehesse a jeruzsálemi örökséget. Melisenda édesanyja, a keleti keresztény Melitenei Morfia egy helybéli örmény fejedelem leánya volt. A házaspárnak Melisenda után további három leánygyermeke született: még apjuk edessszai uralma alatt Aliz és Hodierna, akik felnővén keresztes fejedelmekhez mentek nőül, míg a legfiatalabb leány, Ioveta már a királyi udvarban jött világra; ő később betániai apátnőként unokaöccsei és -húgai nevelésében játszott fontos szerepet. Mind a négy leányt az apai családban bevett névre keresztelték: Melisenda például apai nagyanyja, Mélisende de Montlhéry után kapta keresztnevét. Egy korabeli szír krónikás azt írta, a gyermekeket édesanyjuk az örmény hagyomány szerint nevelte. A nővérek egészen 1119-ig a túlnyomó többségében keletiek – örmények, illetve görög ortodoxok – lakta Edesszában éltek.
Melisenda hercegnő édesapja 1118-ban, I. Balduin halálát követően lépett a jeruzsálemi trónra. Minthogy II. Balduin királynak nem volt fiúgyermeke, és Morfia királyné 1126-os vagy egy évvel későbbi halála után nem nősült újra, így további gyermekekre nem lehetett számítani, elsőszülött leánya lett örököse. II. Balduin a szülőföldjén nézett vő után: egy szentföldi nemessel kötött házasság a keresztes nemesség közötti vetélkedéssel fenyegetett, ezen túl lehetett számítani arra, hogy a majdani vőlegény kíséretében katonai utánpótlás is érkezik a királyságba. 1127 végén vagy 1128 elején a király követséget küldött Franciaországba a célból, hogy megfelelő férjet találjon Melisenda hercegnőnek. A küldöttséget I. Brisebarre Guidó, Bejrút ura és I. Vilmos galileai herceg, a királyság két fontos vazallusa vezette. Az ügyben kikérték VI. Lajos francia király véleményét is. A végül vőlegénynek ajánlott V. Fulkó anjoui gróf mellett számos érv szólt: özvegyember volt ugyan, de előkelő, befolyásos és gazdag családból származott; országának gyarapításával bizonyította rátermettségét és hadvezéri tapasztaltságát; és első házasságából származó gyermekei kiházasítása révén fontos nemzetközi – angol és flamand – kapcsolatokra tett szert. Személyét továbbá támogatta a francia király és II. Honoriusz pápa is. Ezen felül a gróf korábban zarándoklat keretében járt már a Szentföldön, így II. Balduin király és a jeruzsálemi bárók személyesen is ismerték.
Fulkó anjoui gróf elfogadta a házassági ajánlatot, melyben a hercegnő keze mellett a Jeruzsálemi Királyság gazdaságában kulcsszerepet játszó Türoszt és Akkont is neki ígérték. A legfontosabb és a gróf számára a legkecsegtetőbb pont azonban az volt, hogy a házasság révén a gróf II. Balduin halála után királyként léphetett örökébe Jeruzsálem élén. Birtokait első házasságából született legidősebb fiára, Gottfriedre hagyta. 1129 tavaszán kelt útra, és májusban érkezett meg Akkonba. Menyegzőjére Melisenda hercegnővel rövid időn belül, még június 2., pünkösd előtt sor került.
A hercegnő neve már házasságkötése előtt, 1129 márciusában szerepelt édesapjáé mellett egy hivatalos dokumentumon, sorrendben megelőzve mind az egyházi, mind a világi előkelőségeket. Ez arra utal, hogy II. Balduin már ekkor örökösének szánta leányát. Egy szintén ez év első feléből származó okiraton a tanúk sorát „Milissenda filia regis et regni Ierosolimitani haeres” [„Melisenda, a király leánya és a Jeruzsálemi Királyság örököse”] nyitja. Hans E. Mayer történész feltételezése szerint II. Balduin a majdani vőlegény nyomására nevezte hivatalos keretek között is örökösének a hercegnőt, ezáltal biztosítva mindkettejük – vagyis Melisenda és a vele házasságot kötő Anjou Fulkó – számára a trónt. Egy, a házasságkötés után kiállított oklevélen már szerepel Anjou Fulkó is, míg a heres regni titulust a kancellária elhagyta Melisenda neve mögül, minthogy felesége révén Anjou Fulkó éppúgy trónörökösnek számított.
H. E. Mayer amellett érvelt, hogy II. Balduin leánya kizárásával vejét szánta egyeduralkodó utódjának, és csak halálos ágyán döntött úgy, hogy Melisenda és Fulkó társuralkodókként kövessék a trónon. Bernard Hamilton ezzel szemben úgy vélte, II. Balduin eleve veje és leánya társuralmában gondolkodott; szerinte ezt támasztja alá a Szent Sír-templomnak 1130–31-ben tett adomány, melyben mind Melisenda, mind Anjou Fulkó neve szerepel a királyé mellett.
Melisenda hercegnő, valamint az ő révén a férje trónöröklése precedenst teremtett a királyságban. Azon túl, hogy a trón nem a legközelebbi férfirokoné lett, hanem leányágon öröklődött tovább, a leány házastársának uralkodóvá válása később bevett gyakorlattá vált a királyságban: így került trónra többek között Melisenda két unokájának, Szibilla és Izabella királynőnek a férje is.
Magánélete; házassága és gyermekei Türoszi Vilmos udvari krónikás, aki ifjúkorából a királynőt személyesen is ismerhette, bölcs asszonyként írta le Melisendát, aki „rendkívül tapasztalt az államigazgatás szinte minden területén. Leküzdötte a neméből adódó hátrányokat, hogy a fontos ügyek irányítását kézbe vehesse. A legnagyobb és legnemesebb fejedelmek nagyságának elérésére törekedett, és arra, hogy olyannak mutassa magát, mint aki semmiben nem marad el mögöttük.” Az egyház irányába tanúsított bőkezűsége, az intézménynek juttatott legendás adományok és ajándékok miatt az odaadó hívő képe alakult ki a királynőről; a jeruzsálemi uralkodók között Melisenda volt talán a legnagylelkűbb adományozója az egyháznak. A neki tulajdonított zsoltároskönyv arra enged következtetni, hogy Melisenda olvasott és értett latinul. Anyja, Morfia ortodox keresztény és egy bizánci tisztviselő leánya volt, Morfiának tudnia kellett tehát görögül; anyai örökségére tekintettel valószínű, hogy Melisenda is beszélt valamennyit görögül és örményül a jeruzsálemi udvar nyelve, a francia mellett.
Melisenda jeruzsálemi királynő és Anjou Fulkó (1090 k. – 1143) politikai érdekházasságot kötöttek. Anjou Fulkónak ez volt a második házassága; első feleségétől, az 1126-ban elhunyt Ermengarde du Maine-től négy gyermeke született. „Eléggé alacsony termetű, nem különösebben jóképű és vörös hajú” férfi volt, aki „nem bűvölte el” a nála jóval fiatalabb Melisenda hercegnőt. A házaspár kapcsolatára rányomta bélyegét a trónra lépésük után kirobbant bárói felkelés, valamint az udvarban terjengő szóbeszéd, miszerint a fiatal királynő viszonyt folytat unokatestvérével, II. Hugó jaffai gróffal. A pár a gróf száműzése után békült ki, Türoszi Vilmos tudomása szerint részben közeli barátaik közbenjárásának köszönhetően. Melisenda királynő őszintén meggyászolta férje elvesztését.
A házasságból két fiúgyermek származott: Balduin (1130–1163), apja halála után jeruzsálemi társuralkodó király édesanyjával; Amalrik (1136–1174), gyermektelen bátyja örököse és utódja.
Fiai közül Amalrik állt közelebb Melisenda királynőhöz; a másodszülött herceg a trónviszály idején édesanyja pártját fogta bátyjával szemben, és mindvégig kitartott anyja mellett. Melisenda cserébe megkísérelte második fiát is bevonni III. Balduinnal való társuralkodásába.
Uralkodása Anjou Fulkóval (1131–1143) bélyegkép|jobbra|300px|Anjou Fulkó és Melisenda koronázása II. Balduin király 1131. augusztus 21-én hunyt el. Halála előtt a királyság nemeseinek jelenlétében Melisenda leánya, Anjou Fulkó és akkor egyesztendős unokája, Balduin herceg gondjaira bízta országát. H. E. Mayer értelmezésében ez az 1129-es házassági egyezmény egyoldalú módosítását jelentette II. Balduin részéről, abban ugyanis semmilyen kitétel nem szerepelt a gróf öröklésével kapcsolatban; a legutolsó fejlemények eredményeként viszont a királyságot meg kellett osztania feleségével és fiával. A lépéssel II. Balduin azt próbálhatta biztosítani, hogy Melisenda gyermeke révén a trón az ő leszármazottjaié legyen, és ne kerülhessen Fulkó gróf korábbi házasságából származó utódjaihoz; valamint hogy amennyiben Melisenda és Fulkó házassága valamilyen okból válással végződnék, úgy Melisenda és fia továbbra is jogot formálhasson a trónra.
Az új uralkodópár, Melisenda és Fulkó felkenésére, szentelésére és koronázására a jeruzsálemi Szent Sír-templomban került sor szeptember 14-én; a szertartást Vilmos jeruzsálemi pátriárka celebrálta.
Noha a házastársak elméletileg társuralkodók voltak, apja halálával Melisenda vélhetően elveszítette korábbi hatalmi helyzetét: a koronázás utáni első öt év intézkedései nem kötődnek hozzá, csakis a királyhoz. Bár a jeruzsálemi bárók elfogadták Anjou grófját királyuknak, az északi fejedelemségek Melisenda királynő húgának, az özvegy Aliz antiochiai fejedelemasszonynak a vezényletével nagyobb függetlenségre törekedtek. A király azonban Chastel Rouge mellett legyőzte a lázadókat, és az özvegyi birtokára visszavonuló Aliz fejedelemasszonytól átvette az Antiochia feletti régensséget.
A jaffai lázadás
Az antiochiai lázadást követően a királyságot újabb belviszály osztotta meg: az egyik oldalon a király, a másikon a II. Hugó jaffai gróf vezette csoport állt, melynek tagja volt Oultrejourdain ura, Romain du Puy is. II. Hugó apja, Hugues du Puiset anyai ágon II. Balduin király elsőfokú unokatestvére volt; anyja és mostohaapja halála után az addig Apuliában nevelkedő, körülbelül tizenöt éves fiatalember a jeruzsálemi udvarba jött, és szoros kapcsolatot alakított ki Melisenda hercegnővel. Türoszi Vilmos történetíró azt állítja, II. Hugó gróf és Fulkó király ellenségeskedésének oka nem ismert, mindazonáltal beszámol arról, hogy az udvar a szájára vette a királynőt és másod-unokatestvérét. Utóbbi ellenfelei – kiváltképp mostohafiai, Eustache és Gautier Granier – tudatosan táplálták Fulkó király gyanakvását. Orderic Vitalis krónikás arra vezeti vissza a konfliktust, hogy Fulkó király elmozdította a királyság régi nagyurait és nemeseit a posztjukról, majd saját embereit ültette a helyükre.