Tim Burton ( teljes nevén Timothy Walter Burton) (Burbank, Kalifornia, 1958. augusztus 25. –) kétszeres Daytime Emmy-díjas amerikai filmrendező, forgatókönyvíró, producer és festő.
Egy meg nem értett zseni
Tim Burton olyan filmekkel ajándékozta meg a világot, melyek áthágták a filmkészítés íratlan szabályait. Meséivel sajátos stílust alakított ki.
Elismertségét úgy érte el, hogy látszólag semmi esély nem volt arra, hogy valaha is híres rendező legyen. Szerény és visszahúzódó gyerek volt, akinek beilleszkedése szinte lehetetlen küldetésnek bizonyult. Nem volt egy könyvmoly, és tanulmányi eredménye is hagyott kívánni valót maga után. Ezzel szemben imádott sötét szobájában egyedül festegetni és rajzolni, aminél nagyobb rajongást csak a filmek iránt tanúsított. Kedvencei a szörnyfilmek voltak, többek között a régi angol Hammer-horrorok, Godzilla, és Ray Harryhausen, a stoptrükk tökéletesítőjének varázslatos munkái. Legnagyobb példaképe pedig Vincent Price volt.
A reménytelen kezdetek
A gimnázium után, 1976-ban a California Institute of the Arts-ban tanult tovább, mely intézmény többek között a Disney támogatását élvezte. Itt keresett jövendőbeli animátorokat egész estés rajzfilmjeihez, és ebbe a programba maga Burton is bekerült. Először az 1981-es The Fox and the Hound-on dolgozott, mint fázisrajzoló, e mellett apró munkákat is kapott a korszakalkotó Tronban (1982), majd, mivel arra hivatkozott, hogy képtelen végezni ezt az unalmas és fárasztó munkát, a stúdió a The Black Cauldron (1985) egyik karakter-tervezőjévé tette. Burton, koncepcióit mind elvetették. Ám mégis a stúdiónál maradt, mert zöld utat kapott saját projektjeinek létrehozásához. Ekkor született meg a Karácsonyi lidércnyomás ötlete, illetve első stoptrükkös (stop motion) kisfilmje, a Vincent (1982).
Ez a zseniális, ám mindössze 6 perces, fekete-fehér, báb-animációs filmek tulajdonképpen önéletrajzi ihletésű kisfilm egy olyan fiúról, aki ahelyett, hogy a többi gyerekkel játszott volna, a sötét szobájában Vincent Price-nak képzeli magát és Edgar Allan Poe-t olvas. Az elmesélés a valódi Vincent Price verses narrációjával, olyan zseniális atmoszférát eredményez, fesztiválokon sikert aratott. Ez után a kisfilm után továbbra is animációs rövidfilmekkel hívta fel magára a figyelmet, míg 1984-ben Burton lehetőséget kapott, hogy élőszereplős filmet forgasson.
Ez pedig a szintén fekete-fehér Frankenweenie (1984), mely történetesen egy gyerekeknek szánt rövidfilm lett volna, ha nem a Frankenstein és a Kedvencek temetője találkozásaként lehetne legegyszerűbben leírni. Bár tagadhatatlanul meseszerű és erősen stilizált alkotásról van szó, a történet alapvető fordulatai miatt nem lehetett korhatár nélküli besorolású, így végül be sem mutatták szélesebb körben. Mindezek ellenére nagyon fontos helyet foglal el Burton életművében. A nyitánya tisztelgés fiatalkori kisfilmjei és önnön B-film imádata előtt. Egyben előrevetíti Ed Wood-ról szóló életrajzi filmjét. A halálból visszahozott kutyát elpusztítani akaró tömeg később az Ollókezű Edward végén ugyanígy indul neki az utcavégi kastélynak, míg a lángok martalékává váló malom az Álmosvölgy legendájában lesz újra látható. Ezen felül egy nagyon fontos emberkének, Stephen Kingnek is elnyerte tetszését, aki felhívta rá a Warner Brothers egyik producerének, Bonni Leenek a figyelmét. Lee aztán Paul Reubensnek mutatta meg a félórás mesefilmet, aki rögtön tudta, hogy megtalálta a megfelelő rendezőt nagyjátékfilmes debütálásához.
Burton betör a mozikba
Burton így készíthette el első nagyjátékfilmjét, a Pee-Wee nagy kalandja (1985 – Pee-Wee's Big Adventure) című vérbeli komédiát, amely nagy mértékben kihat későbbi munkásságára. Az egyik első és legfontosabb dolog Hollywoodban, hogy mindössze 6 millió dollárból sikerült egy 40 milliót kaszáló művet csinálnia. Emellett ennél a produkciónál ismerte meg "házi zeneszerzőjét", Danny Elfmant, akivel együttes erővel jutottak a csúcsra.
Pee-Wee sikere keresetté tette a különc művészt a Warner Brothers-nél, és rögvest fel is ajánlották neki a már akkor erőteljesen tervbe vett Batman-mozifilm rendezését. Burton idegenkedett az eredeti forgatókönyvtől és egy új, 30 oldalas filmtervet dolgozott ki akkori barátnőjével, Julie Hicksonnal, aki már előző rövid- és tévéfilmjeinek producere is volt egyben. A 3 évig húzódó forgatókönyvírás közben megrendezte második mozifilmjét is, a Beetlejuice (1988) című kísértet-komédiát. Az eredetileg természetfeletti drámának kiötlött film Michael Keaton karakterével fejlődhetett fekete komédiává. Egy évvel később ebből egy rajzfilmsorozat is megjelent, melyet pénzügyileg is támogatott Burton, és rengeteg utalás van benne korábbi filmjeire. Ez esetben pedig már nagyobb költségvetésből gazdálkodhatott Burton, sztárokat szerepeltethetett, és bevételek is nőni tudtak.
Burton így nyilatkozott a kasszasikerek elkészítéséről egy olyan rendszerben, ahol a stúdiók a forgatókönyv elkészülte előtt határozzák meg a bemutató napját: "Olyan, mintha hosszútávfutó lennél, és a szart is kiverik belőled, de a lábadat eltörik, épp mielőtt elindulnál a versenyen, majd azt mondják: 'Most menj és nyerj!'". Heti 5-6 napos forgatásokkal, napi 12-16 óra munkával készült el a világ egyik legjobb képregény-adaptációja, mely által a fiatal rendező megismerhette azt a nyomást és felelősségérzetet, amely egy ekkora kasszasiker elkészítésével járhat. Sokat segítette őt a két elkötelezett producer, az Amerika és Anglia, a forgatási helyszín közötti távolság, és Jack Nicholson, aki lelkileg támogatta Burtont, és segített neki megőrizni kreativitását. Erőteljesen megkérdőjelezték két magával hozott emberének (Keaton és Elfman) felkészültségét egy ilyen rangos produkcióhoz, melyről a forgatás alatt már az egész világ tudott, és páratlan, "sztár vársz-szintű" rajongással várakozott a bemutató napjára. Költségei már az első hétvégéjén megtérültek, a kor 5. legsikeresebb filmje lett, ami miatt Burton lett az aktuális kedvenc, akire érdemes odafigyelni mivel rukkol elő legközelebb.
Művészi függetlenség
A stúdió szabad kezet adott következő filmjéhez, amit végül nem is bánt meg. 1990 decemberében mutatták be az Ollókezű Edwardot (Edward Scissorhands), akit Burton egyik gyerekkori rajza ihletett. Ez volt az első alkalom, hogy teljesen szabad kezet kapott, az írást és a produceri teendőket is magára vállalta, kreativitása gát nélkül szárnyalhatott, és sokak szerint élete legjobb filmjét tárta rajongói elé akkor. Bár bevételei visszafogottan alakultak, mégis sikeres tudott lenni a film, amit a nézők és a kritika egyöntetűen pozitív volt, és a különc géniuszt pedig kezdték komolyan venni, mint művész.
Ezek után következett a Batman visszatér (1992 – Batman Returns), amely Burton szerint "az első és utolsó alkalom volt", hogy bármit is folytatott. Megduplázott költségvetéssel (80 millió dollár), szintén nagy sztárokkal, ellenben túlzottan Burtonös sztorival készült el a folytatás, amely a rajongókat elbűvölte, de a nézők zömének és kritikusoknak nem tetszett. A szülők is túl nyomasztónak találták egy mesefilmhez képest, pedig a Warner Brothers erőteljesen visszavett a rendező elképzeléseiből. Persze a bevételei így is szépen alakultak, de a stúdió fintorgásai miatt nem készíthette el a Batman halálával záródó, totálisan depressziós verzióját a Sötét lovagnak, e helyett Joel Schumacher vette át a franchise továbbgondolását. Megemlítendő még, hogy ebben az évben szerepelt Cameron Crowe kultikus Facérokjában, és Spielberggel együtt pénzügyileg támogatta Brad Bird rövid életű animációs sorozatát, a Family Dog-ot, melyen nyomot hagyott Burton vizuális felfogása.
1993-ban mutatták be a mozikba a már 3 éve titokban készülő báb-animációs nagyjátékfilmjét, a Karácsonyi lidércnyomást (The Nightmare before Christmas), melynek csak a produceri teendőit látta el, a rendezést egyik Disney-s időkben szerzett barátjára, Henri Selickre bízta. A régóta dédelgetett produkció mindössze 18 millió dollárból gazdálkodhatott, és ennek fényében hatalmas sikerként könyvelhető el az 50 milliós bevétel. Elfman pedig még a főszereplő énekhangjaként is messzemenően bizonyított ebben a horror-komédiában.
1994-ben egy másik produceri munkájával jelentkezett, az infantilis, szinte teljes egészében stúdióban forgatott tengeri mesével, A hajó hülyéjével (Cabin Boy) Adam Resnick rendezésében. A film az alig 3 millió dolláros költségvetése ellenére is bukásnak bizonyult, kritikailag mindenképpen, pedig a rajongók kultuszfilmként tisztelik a rendhagyó fantasy-komédiát. Sokkal fontosabb azonban, hogy ebben az évben készítette el egyik kedvencének, Edward D. Wood. Jr., A Világ Legrosszabb Rendezőjének kikiáltott alkotó életrajzi filmjét. Eredetileg a Mary Reilly (1996) című Julia Roberts, John Malkovich és Glenn Close szereposztású horrort szerette volna megrendezni előbb, de az Ed Wood (1994) mellett döntött. Kritikailag ez a legelismertebb Burton-film, amelyben másodszor dolgozott együtt Johnny Depp-pel. Danny Elfmant azonban először és utoljára hagyta el, helyette a mára nagyobb hírnevet szerzett Howard Shore szállította a filmzenét. Rengeteg díjat nyert a film, Arany Pálmára jelölték, a smink és Martin Landau Lugosi Béla-alakítása pedig Oscar-díjat érdemelt. A legtöbb díj ellenére a legnagyobb bukást is hozta pénzügyileg a film, de ez stílszerűen passzol a feldolgozott témához. Csakúgy, mint hogy fekete-fehérben lett leforgatva a sztori. Rengeteg filmjelenetet újraforgatva a legrosszabb rendezőtől, új filmjével Burton művészfilmes körökben is elismertséget szerzett. Filmjének kritikai sikere miatt döntött úgy, hogy elkészít egy nagy költségvetésű, saját Ed Wood-filmet.
Nem jöhet minden össze...
A Támad a Mars! (1996 – Mars Attacks!) sok szempontból nem volt sikeres Burtonnek, és bár sok híres sztár szerepelt benne, a mozipénztáraknál bukás volt. Költségvetésének (70 millió dollár) felét hozta csak be az USA-ban, és a kritikusok sem kímélték. Bár szatirikus B-movie paródiáról van szó, a számítógépes effektusok idegenek Burton világától, de a közeli bemutató miatt szükségszerű volt a költséges CGI-hez fordulni a készítés során, pedig eredetileg a marslakók stoptrükkel keltek volna életre. De a film kultikus lett, és azért elmondhatjuk róla, hogy jobb lett bármelyik Ed Wood-filmnél... Érdekességként még annyit, hogy ez egy igazán gagyikra hajazó báb-trash lett volna eredetileg, Dinosaurs Attack! cimen, de Burton elvetette az ötletet, nehogy a Jurrassic Park paródiájaként fogják fel az emberek. Az már más kérdés, hogy e helyett A Függetlenség Napjával hasonlítgatták össze. Ugyanebben az évben producerként támogatta Henry Selick következő, már sokkal személyesebb báb-animációs szösszenetét, amely megtartva a burtoni látványvilágot a James and the Giant Peach című Roal Dahl-mesekönyvet ültette át vászonra. A technikailag lenyűgöző film azonban igazán csak a rajongóknak tetszett.