Pete Townshend (London, Egyesült Királyság, 1945. május 19.) Grammy- és Tony-díjas brit rockgitáros, énekes, dalszövegíró, zeneszerző és író.
Townshend az 1960-as években a The Who gitárosaként és fő dalszerzőjeként vált ismertté. Az együttes karrierje több mint négy évtizedet ível át, melynek során többen nevezték minden idők egyik legjobb, legnagyobb hatású és „valószínűleg legjobb koncertező” együttesének. Townshend száznál is több dalt írt az együttes tizenegy stúdióalbumára és kislemezeire, valamint saját albumaira. Ő volt a Who két rockoperájának, a Tommynak és a Quadropheniának a fő ötletgazdája. Bár leginkább gitárosként ismert, tehetséges énekes és billentyűs hangszereken is jól játszik. Saját és a Who albumain több más hangszeren, például zongorán, basszusgitáron, dobon, szintetizátoron, bendzsón és tangóharmonikán játszott. 2003-ban a Rolling Stone magazin minden idők 100 legjobb gitárosát felsoroló listáján az 50. helyre választották, majd 2011-ben a lista újabb kiadásán már a 10. helyre került.
Townshend a zenélésen kívül több újságcikket, kritikát, esszét, könyvet és forgatókönyvet is írt.
Ifjúkora Mivel zenészcsaládba született (apja, Cliff Townshend a The Squadronaires szaxofonosa volt, anyja, Betty pedig énekelt), Townshend zene iránti fogékonysága hamar megmutatkozott. Korán megismerte az amerikai rock and rollt (édesanyja elmondta, hogy többször látta az 1956-ban készült Rock Around the Clock című filmet), első gitárját, egy „olcsó spanyol cuccot” 1956 karácsonyán kapta nagyanyjától. A gitárosok közül leginkább Link Wray, John Lee Hooker, Bo Diddley és Hank Marvin volt rá hatással.
Townshend 1961-ben iratkozott be az Ealing Art College-be. 1962-ben az Acton County Grammar Schoolba járó barátjával, John Entwistle-lel megalapította első együttesét, a The Confederates duót. Dixielandet játszottak, Townshend bendzsón, Entwistle pedig kürtön. Következő együttesük a skiffle-t és rock and rollt játszó The Detours volt, melyet az akkor hegesztőként dolgozó Roger Daltrey vezetett. 1964 elején The Who lett az együttes új neve, mivel egy másik The Detours nevű formáció is létezett. Áprilisban dobosuk, Doug Sandom helyét Keith Moon vette át. Az együttest hamarosan Peter Meaden, egy mod újságíró vette pártfogásába, aki meggyőzte a zenészeket, hogy vegyék fel a The High Numbers nevet, így kedveltetve meg magukat a modokkal. Egy sikertelen kislemez (Zoot Suit) után szakítottak Meadennel; új menedzserük Chris Stamp és Kit Lambert lett. A The High Numbers helyett újra felvették a The Who nevet.
Zenei pályafutása
Az áttörés
thumb|right|Pete Townshend a The Who koncertjén Hamburgban, 1972. augusztusában Az együttes pályájának korai éveiben Townshend olyan sikeres dalokat írt, mint az I Can’t Explain, a Pictures of Lily, a Substitute és a korszakalkotó My Generation. Townshend hamarosan különös színpadi viselkedéséről vált ismertté: a dalok előtt hosszú bevezetőket mondott, gitározás közben jobb karjával „szélmalmozott”, gyakran összetörte gitárjait, erősítőit és hangszóróit. Az első gitártörés egy véletlen műve volt: egy koncerten feldobta gitárját, de az a koncertterem túl alacsony mennyezetéhez csapódott. Townshendet ez annyira feldühítette, hogy felszerelése többi részét is sorban összetörte, gyorsan véget vetve ezzel az amúgy sem könnyű műsornak. A hangszerek koncertzáró összetörése az együttes „védjegyévé” vált, melyet később robbanóanyagok használatával egészítettek ki. Miután összetörte gitárját, Townshend a közönség soraiba dobta azt. Egy németországi koncerten egy rendőr fegyvert fogott Townshendre, miközben utasította, hogy hagyja abba a gitárzúzást. Szokását később Gustav Metzger önmegsemmisítő művészetről szóló elméletéhez kötötte, amiről a művészeti iskolában tanult. Townshend a gitártörés motivációját ifjúkori agressziónak tartja, amiből már rég kinőtt.
Az együttes Keith Moon 1978-ban és John Entwistle 2002-ben bekövetkezett halála ellenére még ma is aktív. Több kritikus szerint a Who az 1960-as évek végétől az 1980-as évek elejéig terjedő időszak egyik legjobb koncertező együttese volt, amit zenéjük magas hangereje, frissessége és dalaik sokszínűsége igazolt. A Who jelenleg is aktív, koncertjeit kedvezően fogadják. Ezek közül kiemelkedik a 2005. július 2-án, a Live 8 londoni színpadán adott koncertjük.
Townshend az együttes fő dalszerzőjeként 11 stúdióalbumra száznál is több dalt írt. Legnagyobb teljesítményei közé tartozik az első rockopera, a Tommy, valamint egy második, a Quadrophenia. Ilyen „vívmány” a gitártörés, amit az 1970-es években rengeteg gitáros vett át, a feedback tudatos használata, valamint a szintetizátor meghonosítása a rockzenében. Karrierje során Townshend többször visszatért az egyetlen történetet feldolgozó albumokhoz, ezért a rock világában neve szinte egybeforrt a rockopera fogalmával. Townshend sajátos, összetett és mégis könnyed gitárjátéka is hatással volt az újabb nemzedékekre. Több dalban játszott zongorán és más billentyűs hangszereken is; ha azonban egy dal középpontjában billentyűs hangszerek álltak, akkor olyan híres stúdiózenészeket alkalmaztak, mint Nicky Hopkins, John Bundrick vagy Chris Stainton.
Szólókarrier A Who mellett Townshend szólókarriert is folytat. 1969 és 1971 között Meher Baba több követőjével három albumot vett fel, melyeket a jógi tanításai ihlettek. Ezek a Happy Birthday, az I Am és a With Love. Mivel ezeket limitált példányszámuk miatt előszeretettel terjesztették kalózfelvételeken, Townshend tulajdonképpeni első albuma, az 1972-es Who Came First ezekből ad ízelítőt. Az album csak mérsékelt sikert aratott, viszont Who-dalok demófelvételei is voltak rajta. 1977-ben jelent meg Ronnie Lane-nel, a Faces basszusgitárosával (és Meher Baba követőjével) készült közös albuma, a Rough Mix. Townshend 1978. október 3-án Paul McCartney Rockestra Theme című dalának felvételén olyan híres zenészekkel játszott együtt, mint David Gilmour, John Bonham, Ronnie Lane és Hank Marvin. Townshend első igazán sikeres albuma az 1980-ban megjelent Empty Glass volt, melyről a Let My Love Open the Door című dal bekerült az amerikai Top 10-be. 1982-ben jelent meg az All the Best Cowboys Have Chinese Eyes, melyről a Slit Skirts a rádióadók kedvelt dala lett. Ezután Townshend az 1990-es évek közepéig ismét rockopera-szerű, egy témát bemutató albumokat készített; ilyen az 1985-ös White City: A Novel, az 1989-es The Iron Man: A Musical és az 1993-as Psychoderelict.
thumb|right|Pete Townshend 1980. május 6-án Torontóban Townshend több koncertalbumot is felvett, melyek közül az egyiken az általa alapított Deep End supergroup játszik. Az együttes mindössze két koncertet és egy tévés fellépést adott a The Tube című zenés műsorban, hogy adományokat gyűjtsön kábítószerfüggők gyógyítására. 1984-ben Townshend Horse’s Neck címmel egy novelláskötetet adott ki. Interjúiban arról is beszélt, hogy önéletrajzot ír. 1993-ban Des McAnuffal együtt írta és rendezte a Tommy Broadway-n bemutatott adaptációját. Később együtt írtak musicalt Townshend The Iron Man című albumából, amit Ted Hughes könyve ihletett, valamint társproducerei voltak az 1999-ben bemutatott The Iron Giant című animációs filmnek, ami szintén Hughes könyvén alapult.
Townshend The Boy Who Heard Music című rockoperájának bemutatóját a Vassar College’s Powerhouse Summer Theater keretében 2007 júliusára tervezték.
A Who újabb munkái Az 1990-es évek közepe óta Townshend több turnén is részt vett a Who még életben lévő tagjaival; a 2002-es turné során hunyt el az együttes basszusgitárosa, John Entwistle.
2005 szeptembere és 2006 októbere között Townshend Internetes blogjában egy életrajzi ihletésű folytatásos történetet közölt, melynek a The Boy Who Heard Music címet adta. Az ebből készült rockoperát 2007. július 13-án mutatták be a Vassar College-ben. 2006 februárjában jelentették be a Who világkörüli turnéjának tervét, mellyel legújabb albumukat kívánták népszerűsíteni. Az Endless Wire, melynek koncepciója a rockopera több elemét tartalmazza, 2006 októberében jelent meg. Ugyanekkor zárták le Townshend blogját, amit ma már más használ és semmilyen kapcsolatban sincs Townshend munkájával.
Halláskárosodás A több évtizeden át tartó hangos zenélés miatt Townshend részleges nagyothallásban és fülzúgásban szenved. A Who 1976. május 31-én, a londoni Charlton Athletic Football Groundon tartott koncertje a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült: a színpadtól 32 méterre a hang erőssége 126 decibel volt. 1989-ben Townshend volt az első adományozó, aki részt vett a H.E.A.R. (Hearing Education and Awareness for Rockers) nonprofit alapítvány létrehozásában, melynek célja az emberek megfelelő tájékoztatása hallásuk megőrzése érdekében.
Interjúk Pete Townshendre már a Who korai sikereinek idején is számíthattak az újságírók. 1966 elejére ő lett az együttes „szóvivője”, a BBC A Whole Scene Going című műsorának ő adott interjút, melyben elismerte, hogy társaival különböző kábítószereket használtak, a Beatles zenéjét pedig vacaknak nevezte. Az 1960-as évek folyamán a brit zenei lapok rendszeres szereplője volt, ám a Rolling Stone-nak 1968-ban adott hosszú interjúja volt az, mellyel a rockzene egyik szellemi vezetőjévé és teoretikusává vált.
Townshend gyakran nyilatkozott a korszakban újnak számító underground sajtónak is. A lapok így nem csak egy híres interjúalanyt, hanem a rock színterének egyik legőszintébb és legműveltebb elemzőjét is megnyerték maguknak. Emellett maga is írt cikkeket, a Melody Makerben havi rendszerességgel megjelenő rovata volt, a Rolling Stone pedig közölte Meher Babáról és a Who Meaty Beaty Big and Bouncy című albumáról szóló írását.
Townshend és a sajtó viszonya azonban nem volt mindig felhőtlen. Harmincadik születésnapján Roy Carrnek adott interjút: ebben hangot adott azon érzésének, hogy a Who nem elég sikeres, valamint csípős jelzőkkel illette Roger Daltreyt és a brit rockzenei élet más szereplőit is. A New Musical Expressben Carr közölte a beszélgetést, melynek nyomán a Who tagjai között komoly feszültség alakult ki. Townshend kínos helyzetbe került, úgy érezte, hogy csapdába csalták, ezért több mint két évig senkinek sem nyilatkozott.
Ennek ellenére közeli kapcsolata megmaradt az újságírókkal, és 1982-ben az elsők között nekik beszélt a kokainnal és heroinnal folytatott két évig tartó harcáról. Az 1980-as években, amikor a punk népszerűvé vált és divat volt a régi rockegyüttesek lenézése, a sajtó több képviselője Townshend ellen fordult. Kettőjüket, Julie Burchillt és Tony Parsonst az Empty Glassen megjelent Jools and Jim című dalban állította pellengérre, mert azok minősíthetetlen stílusban írtak Keith Moonról, a Who 1978-ban elhunyt dobosáról. Eközben több publicista kritizálta Townshendet, mert szerintük hátat fordított annak a rockzenébe vetett idealizmusának, melyet korábbi nyilatkozataiban hangozattott. 1993-ban megjelent Psychoderelict című albumán Ruth Streeting karaktere az újságírók csípős kritikája (az album cselekménye szerint Sterling botrányt akar kavarni a főhős, Ray High körül).
Az 1990-es években Townshend még mindig népszerű interjúalany volt, de néhány megjegyzése komoly felzúdulást keltett. Timothy White 1990-ben megjelent interjúkötetében, a Rock Livesban Townshend Rough Boys című daláról való gondolatai olvashatóak, melyek azt a téves benyomást kelthették az olvasóban, hogy Townshend homoszexuális vagy biszexuális. A brit bulvársajtó fel is kapta a téves információt, ami az egész világot bejárta. Townshend a homoszexuális barátai iránti tiszteletből nem nyilatkozott az ügyben, de a Playboynak adott 1994-es interjújában tisztázta, hogy sem nem homoszexuális, sem nem biszexuális.
Townshend ma is ír a rockzenéről és az abban elfoglalt helyéről. Írásait leginkább saját honlapján publikálja, de a zenei szaklapoknak és újságoknak is szívesen nyilatkozik.