A Bizánci Birodalom, más néven Keletrómai Birodalom, hivatalos nevén Római Birodalom ( – ógörög átírással: „Baszileia Rhómaión” vagy újgörög átírással: „Vaszilía Romaíon”, latinul Imperium Romanum) ókori–középkori államalakulat, mely fénykorában Európán kívül Ázsiára és Afrikára is kiterjedt. A birodalom fővárosa Bizánc, a 20. századig Európában használatos nevén Konstantinápoly, korabeli hivatalos nevén Új-Róma (görögül Νέα Ῥώμη – „Nea Rómé”, latinul Nova Roma), a mai Isztambul volt. Az egészen 1453-ig fennálló államalakulat kulturálisan görög, államiságában római, vallása tekintetében pedig keresztény (ortodox) volt. A bizánci állam Louis Bréhier francia történész szerint „valójában a Római Birodalom, amelynek nyugati részét a népvándorlás megsemmisítette”.Louis Bréhier: Bizánc tündöklése és hanyatlása, I. köt. 9. o. (Budapest: Bizantinológiai Intézeti alapítvány, 1997)
Területe legnagyobb kiterjedését I. Iusztinianosz uralkodása alatt (527–565) érte el, aki nyugati hódításaival kívánta visszaállítani a régi Római Birodalom egységét. Iusztinianosz államának területe a rákövetkező csaknem kilencszáz esztendő alatt a perzsa, az arab, a szeldzsuk-török és az oszmán-török nyomás következtében lassan töredékére fogyatkozott, s végül csak magára a fővárosra és néhány balkáni területre terjedt ki. A birodalom fennállása folytonos volt, bár a főváros, Bizánc egy fél évszázadra elveszett a 13. században: a keresztes lovagok által alapított Latin Császárság uralta. A Nikaiai Császárságot ugyanakkor a régióban élő keleti keresztények és muszlimok elismerték a Bizánci Birodalom örökösének, és 1261-re vissza is vette a régi fővárost. 1453-ban azonban Hódító Mehmed oszmán szultán elfoglalta Konstantinápolyt, amivel a Római Birodalom végleg megszűnt létezni.
A Bizánci Birodalmat több mint ezeréves fennállásának, az ókori kulturális örökség továbbmentésének, továbbfejlesztésének és a kereszténység terjesztésének köszönhetően az európai történelem egyik legbefolyásosabb államalakulatának tartják.
A Bizánci Birodalom kifejezés A "Bizánci Birodalom" egy retronim kifejezés, amit a birodalom alattvalói és császárai ebben a formában nem ismerhettek. A név az egykor Konstantinápoly helyén álló, jelentéktelen görög gyarmatváros, Büzantion (latinosan Byzantium) nevéből ered. Tény ugyanakkor, hogy Herakleiosz császár reformjai után, a VII. századtól a birodalom államnyelve a görög lett, a főváros eddigre elgörögösödött, és erre megfelelően utal a főváros ősi görög nevének használata. Ugyanakkor Herakleiosz nagy elődjét, I. Iusztinianoszt, aki latin nyelven gyűjtötte össze – és tette a későbbi birodalmi jog alapjává is – a római jogot, helyesebb a Keletrómai Birodalom császárának tekinteni. A "Keletrómai Birodalom" és a "Bizánci Birodalom" tehát leginkább két egymást követő korszak szakirodalmi neve, elismerve, hogy a "bizánci korszak" jóval hosszabb, ezért - ha nem okoz félreértést - elfogadható pontatlanság a Nyugatrómai Birodalom széthullásától kezdve végig "Bizánci Birodalom"-ról beszélni.
A birodalom hivatalos neve egészen 1453-ig Βασιλεία τών Ρωμαίων (Baszileia tón Rómaión), azaz a Rómaiak Birodalma, a köznyelvben pedig Ρωμανία (Rómania) volt, melynek jelentése tulajdonképpen „Rómaiország”. Fővárosának, Konstantinápolynak hivatalos neve szintén 1453-ig Νέα Ρώμη (Nea Rómé), azaz Új Róma volt. A birodalom lakói saját meghatározásuk szerint Ρωμαιοι (Rómaioi), azaz „rómaiak” voltak: a Római Birodalom keleti felén a Ρωμανος (római) és Ελλην (görög – elsősorban nem etnikai, hanem kulturális és nyelvi értelemben) gyakorlatilag egymás szinonimáivá lettek már jóval a birodalom nyugati felének összeomlása előtt. A bizánciak erőteljes identitással rendelkeztek, amint azt például a határvédő katonákat dicsőítő költemények is mutatják.
1557-ben (több mint száz évvel a Birodalom bukása után) született meg a "Bizánci Birodalom" kifejezés Hieronymus Wolf német történetíró tollából, aki munkájában (Corpus Historiae Byzantinae) új rendszert alakított ki az ókori római és a középkori görög Római Birodalom megkülönböztetésére. A kifejezés általánossá a 17–18. században vált, amikor híres francia írók (köztük Montesquieu) népszerűsíteni kezdték.
Wolfot a kilencedik századra datálható frank-római (azaz bizánci) konfliktusból eredő szakadás befolyásolta: Nagy Károly frissen kiépített birodalmában (a pápákkal teljes egyetértésben) az új hódításokat azzal kívánták igazolni a frankok, hogy magukat a rómaiak örököseinek nyilvánították. Ebből következően a Keletrómai Birodalomban élőket már nem tekintették igazi rómaiaknak. Ebben a történelem egyik legnagyobb hatású hamisítványa, constantinusi adománylevél is nagy szerepet játszott. A nyugati államokban elterjedtté vált, hogy a Konstantinápolyban székelő uralkodókat nem a frank uralkodóknak fenntartott Imperator Romanorum (a rómaiak császára), hanem az Imperator Graecorum (a görögök császára) címmel illették. Ezzel párhuzamosan a területet is Imperium Graecorum (a görögök birodalma), Graecia (Görögország), Terra Graecorum (a görögök földje) sőt akár az Imperium Constantinopolitanus (konstantinápolyi birodalom) néven nevezték. Ebből táplálkozhatott Wolf, aki újfajta megvilágításba akarta helyezni a történteket.
A Bizánccal kapcsolatba lépő muszlim és szláv kultúrákban nem létezett ilyesfajta megkülönböztetés, ezekben a civilizációkban Bizáncot egyértelműen a Római Birodalom folytatásának tekintették. Ezt mutatja a tény, hogy az iszlám világban a Római Birodalom neve Rum, és ezzel a névvel illették Bizáncot is, illetve Konstantinápoly bevétele után az Oszmán Birodalom területén élő görög ortodox keresztények alkották a rum milletet (jelentése: Római nemzet). Valamint Rumélia (Rómaiak földje) nevében is ez a szemlélet tükröződik. A szláv világban pedig Konstantinápoly a második Róma. (Moszkva pedig a harmadik Róma az elterjedt felfogás alapján).
Az is említést érdemel, hogy a Birodalom soha nem tekintette magát valamiféle „Görögország”-nak, mindig soknemzetiségű volt, a latin nyelvű nyugati területek elvesztése, a balkáni szláv népvándorlás és az arab hódítás után sikeresen visszahódította az addigra döntően szláv nyelvű Balkánt, ahol a mai albánok és románok ősei is éltek. Az állam alapjául nem a nyelvi- hanem az ortodox keresztény vallási önazonosság szolgált, és a szlávok sikeres társadalmi integrációjában komoly szerepe volt a kezdettől népnyelvű szláv liturgiának, amit a Birodalom mindig megvédett a "háromnyelvűek eretneksége" ellen.Szent Cirill és Metód kifejezése az általuk alkotott szláv liturgia védelmében. Ellenfeleik szerint törvényes liturgia csak azokon a nyelveken folyhat, amelyeken Krisztus feje fölé odaírták, hogy "a zsidók királya" - héberül, görögül és latinul. Vö. pl. https://archiv.katolikus.hu/szentek/0214.html Nyelvileg annyit lehet mondani, hogy a birodalom központi területein és a nem görög tartományok nagyvárosaiban túlnyomó többségben görög vagy hellenizált lakosok éltek, míg a nyelvi kisebbségek – hasonlóan a vallási kisebbségekhez, eretnekmozgalmakhoz – rendszerint a határvidékeken laktak.
Eredet
A Caracalla idején (212) kiadott rendelet, a Constitutio Antoniniana a Római Birodalom teljes felnőtt férfilakosságára kiterjesztette a római polgárjogot, miáltal a provinciák lakosai azonos jogállásba kerültek az itáliai néppel. A rendelkezés megvetette a Földközi-tenger térségében a gazdasági és közjogi integráció alapjait. Természetesen ez nem egységesen jelentkezett: a Rómához erősebben kapcsolódó területek (mint Hellász) több előnyét élvezhették, mint a távoli, szegényebb régiók (Britannia, Egyiptom stb.)
Megfigyelhető, hogy a Birodalom több korai polgárháborúban is nyugati és keleti részre szakadt, pl. Julius Caesar vagy Augustus császár kezdeti polgárháborúi idején, de a felosztás, mint tartós, elfogadott jogi megoldás a tetrarchia (quadrumvirátus) időszakában vált általánossá, a 3. század legvégén. Diocletianus császár terve az volt, hogy így hatékonyabbá tegye a hatalmas kiterjedésű császárság irányítását. A kettéosztott birodalom két felét egy-egy augustus uralta, akik társuralkodóval rendelkeztek (címük caesar). A tetrarchia számára előírt öröklési rend nem működött: polgárháború tört ki, amelyből I. (Nagy) Constantinus került ki egyeduralkodóként (324). Ő új fővárost alapított magának 330-ban a régi görög Büzantion helyén, amit Új Rómának (Nova Roma) nevezett el. A főváros közkeletű neve mégis a görög Κωνσταντινούπολις (Konsztantinopolisz, Konstantin városa) volt. Konstantinápoly vált Constantinus adminisztrációjának központjává. Szintén Constantinus nevéhez fűződik a bizánci időszak egyik legfontosabb jellemzőjének, a kereszténységnek engedélyezése és támogatása.
A 4. század végén, 395-ben I. Theodosius, az ortodox kereszténység élharcosa két fia közt osztotta fel a Római Birodalmat: nyugaton a Stilicho befolyása alatt álló Honorius, keleten pedig a különféle udvaroncok által irányított Arcadius lett az uralkodó. A két birodalomrész többé már nem egyesült. Arcadius országát az 5. században még általában Keletrómai Birodalomnak szokás nevezni.
Korai történelem (4–7. század) bélyeg|bal|200px|A Hagia Szophia belső tere A Római Birodalom keleti felét a 3. századtól jelentkező, a 4. században felerősödő és az 5. században kulmináló gazdasági, társadalmi és katonai problémák kevésbé érintették, mint a nyugatit – köszönhetően a fejlettebb, városiasabb kultúrának, a colonus-rendszer viszonylagos hiányának és a kereskedelmi utakhoz való közelségnek. Az is közrejátszott a további viszonylag békés állapot fennmaradásában, hogy a népvándorlás fő áramlata Nyugat-Európát vette célba. Ez persze nem jelenti azt, hogy a Keletrómai Birodalmat ne érték volna támadások – II. Theodosius kénytelen volt erős falakkal megerődíteni Konstantinápolyt. A Nyugatrómai Birodalom bukásakor éppen Zénón volt a bizánci uralkodó, aki kiegyezett a gótokkal: annak fejében, hogy nem támadják a görög területeket, megkapták az Itália feletti uralmat. A Birodalom első saját virágkorának a 6. század tekinthető, különösen I. Justinianos uralma. Justinianos modernizálta a római jogot a Corpus Iuris Civilis megalkotásával. Ez a régi római jog nagyon gazdag forrásgyűjteménye, még latin nyelven, azonban ezáltal nehezen érthetővé, archaikussá vált a stílusa. Justinianos uralkodása idején épült meg az ortodox egyház központjává váló Hagia Szophia monumentális temploma, és ez csak egy példa a század virágzó kulturális életéből. A templom különlegessége, hogy négyzet alapra építettek kupolát – erre a korábbi építészet nem volt képes. Mindeközben azonban a birodalom nem felejtette el nyugati gyökereit:Justinianus zseniális tábornoka, Flavius Belisarius segítségével megszerezte az észak-afrikai, itáliai és dél-hispániai területeket. Jellemzőek ugyanakkor az időszakra a vallási krízishelyzetek, elsősorban a monofizita eretnekség kérdésében.
Mindemellett Justinianus utódaira üres államkincstárat hagyott, így azok képtelenek voltak szembeszállni a minden fronton támadó új ellenségekkel. A longobárdok megszerezték Észak-Itália nagy részét, az avarok és később a bolgárok elözönlötték és letarolták a Balkánt, majd a 7. század első éveiben a perzsák megszerezték Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát és Örményországot. Ugyan Hérakliosz leverte a perzsa hadakat 627-ben, és visszaszerezte az elvesztett tartományokat, az iszlám által egységbe kovácsolt arabok fellépése váratlanul érte a keleti hadműveletekben kimerült birodalmat. Hamarosan a déli területek nagy része odaveszett. Mezopotámia, Szíria, Egyiptom és az Afrikai Exarchátus (Karthágó 698-ban esett el) az Arab Birodalom részévé vált. 751-ben a longobárdok elfoglalták a Ravennai Exarchátust, és ezután már csak az olasz csizma sarkában és orrán maradtak bizánci irányítású területek.
bélyeg|center|900px|A Bizánci Birodalom területének változása (animációs térkép) A görögösödés időszaka (7–9. század)