Liudprand

Cremonai Liudprand vagy Liutprand (, más alakban Liudprandus, Luitprandus; Pavia, 920 körül – 970 után, valószínűleg 972 körül, de legkésőbb 973. március 5. előtt) longobárd származású itáliai püspök, diplomata, valamint latin nyelven alkotó középkori történetíró volt. 961-től vagy legkésőbb 962 elejétől Cremona püspökeként működött, és I. Ottó bizalmi embereként több fontos itáliai, római és bizánci diplomáciai ügyben vett részt.

Művei a 10. századi Itália, a Német-római Birodalom, a római pápaság és a Bizánci Birodalom történetének fontos forrásai. Legismertebb írásai az Antapodosis, a Historia Ottonis és a Relatio de legatione Constantinopolitana. A modern kutatás ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Liudprand nem pártatlan krónikás volt: udvari emberként, püspökként és diplomataként erős politikai nézőponttal írt, ellenfeleit pedig gyakran gúnyos, polemikus vagy szatirikus eszközökkel ábrázolta.

Liudprand különösen jelentős forrás a 10. századi latin–bizánci diplomácia történetéhez. Első konstantinápolyi útján, 949-ben VII. Kónsztantinosz udvarát még viszonylag kedvezően mutatta be; 968-as második követségéről írt beszámolójában, a Relatioban viszont II. Niképhorosz Phókasz császárt és a bizánci udvart már élesen ellenséges, sokszor karikaturisztikus módon ábrázolta.

Neve és származása Nevének latin alakjai között a Liutprandus, Liudprandus és Luitprandus formák egyaránt előfordulnak. A magyar szakirodalomban a „Cremonai Liudprand” és a „Cremonai Liutprand” alak is használatos. A név longobárd eredetre utal, és összhangban áll azzal, hogy családja longobárd származású, előkelő és udvari kapcsolatokkal rendelkező itáliai család volt.

Születési helyeként a modern szakirodalom többnyire Paviát vagy annak környékét valószínűsíti. Születési éve nem ismert pontosan. A régebbi magyar lexikonok és összefoglalók gyakran 922-t adják meg születési évként, de a modern kutatás inkább 920 körüli időpontot valószínűsít. Ezért pontosabb úgy fogalmazni, hogy Liudprand a 10. század elején, valószínűleg 920 körül született.

Családi háttere fontos szerepet játszott későbbi pályájában. Apja és mostohaapja is járt követként Konstantinápolyban, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy Liudprand már fiatalon érdeklődést mutatott a bizánci udvar, a görög nyelv és a keleti diplomácia iránt. Görögtudása nem volt tökéletes, de a 10. századi latin Nyugaton figyelemre méltónak számított, és diplomáciai pályáján különösen hasznosnak bizonyult.

Élete Paviai udvari neveltetése Liudprand a paviai királyi udvarban nőtt fel és tanult. Hugó provence-i király 926-tól 947-ig uralkodott Itáliában, és udvara Paviában a korabeli itáliai politikai élet egyik központja volt. Liudprand fiatalon került ebbe a környezetbe, ahol egyházi és udvari képzést kapott, majd a paviai egyház diakónusa lett.

A Catholic Encyclopedia szerint Liudprand kiváló énekhangja révén is felhívta magára Hugó figyelmét, és a paviai udvari iskola megfelelő latin műveltséget adott neki. Későbbi művei valóban jelentős klasszikus olvasottságról tanúskodnak: idéz vagy utal többek között Vergilius, Cicero, Terentius, Plautus, Martialis, Persius és Juvenalis műveire is.

Hugó halála és az itáliai hatalmi viszonyok átalakulása után Liudprand II. Berengár szolgálatába került. Berengár udvarában kancellári vagy titkári jellegű feladatokat látott el, és kezdetben bizalmi embernek számított.

Első konstantinápolyi követsége 949-ben Berengár követeként Konstantinápolyba utazott VII. Kónsztantinosz Porphürogennétosz udvarába. Ez volt első jelentős diplomáciai küldetése. Mivel apja és mostohaapja korábban szintén kapcsolatban állt a bizánci udvarral, Liudprand alkalmasnak tűnt ilyen feladatra.

Az első követség élményeit az Antapodosis végén dolgozta fel. Leírása szerint lenyűgözte a császári udvari ceremónia, az ünnepségek rendje és a bizánci udvar gazdagsága. A német szakirodalom kiemeli, hogy beszámolója a 10. századi bizánci udvari szertartások egyik fontos nyugati leírása, különösen a külföldi követek fogadásának leírása miatt.

A műben ugyanakkor már itt megjelenik Liudprand polemikus szerzői gyakorlata. A küldetés költségeit és ajándékait saját elbeszélésében úgy állítja be, hogy azok Berengár fösvénységét és méltatlanságát bizonyítsák. Ez azt jelzi, hogy a diplomáciai emlékezés nála gyakran politikai és személyes értelmezéssel fonódik össze.

Szakítása Berengárral és Ottó szolgálata Konstantinápolyi útja után ismeretlen okból összekülönbözött Berengárral és feleségével, Willával. Ezután Itáliát elhagyva Ottó német király udvarába ment. Ottó számára Liudprand különösen hasznos ember volt: ismerte az itáliai politikai viszonyokat, beszélt vagy legalábbis értett görögül, és diplomáciai tapasztalattal rendelkezett.

956-ban Ottó udvarában találkozott Recemunddal, Elvira püspökével, aki III. Abd ar-Rahmán córdobai kalifa követe volt. A hagyomány szerint Recemund ösztönözte arra, hogy megírja korának történetét. Liudprand 958 körül, Frankfurtban kezdte el az Antapodosis írását.

Ottó itáliai hadjárata idején Liudprand visszatért Itáliába. Valószínűleg 961-ben, vagy legkésőbb 962 elején Cremona püspöke lett. Oklevelesen 962. január 14. és 970. április 20. között adatolható Cremona püspökeként. Püspökként továbbra is Ottó bizalmi embere maradt, és diplomáciai, illetve egyházpolitikai ügyekben is eljárt az uralkodó megbízásából.

Római és pápai ügyek Ottó szolgálatában 962. február 2-án Ottót Rómában császárrá koronázták. Liudprand ezután is az uralkodó környezetéhez tartozott. 963-ban Ottó megbízásából Rómába ment a XII. János pápával kialakult konfliktus idején, majd részt vett azon a római zsinaton, amely XII. Jánost elítélte és letettnek nyilvánította.

Liudprand a Historia Ottonisban írta meg a 960 és 964 közötti római események, Ottó itáliai politikája, XII. János pápával való konfliktusa, VIII. Leó megválasztása és V. Benedek eltávolítása történetét. Beszámolója a 963–964-es római események egyik legfontosabb összefüggő forrása, és a 963-as zsinatról lényegében ő hagyta ránk az egyetlen folyamatos narratív elbeszélést. Ugyanakkor nem semleges krónika: a mű Ottó politikájának igazolását szolgálja, és a konfliktust erősen császárpárti nézőpontból mutatja be.

Ez különösen fontos XII. János megítélése szempontjából. Liudprand írása nélkülözhetetlen forrás a 10. századi pápaság történetéhez, de a pápával szembeni erkölcsi vádak és a zsinati események leírása forráskritikát igényel. A szerző Ottó híveként, a császári beavatkozás indokoltságát hangsúlyozva írt, ezért a szöveg nem tekinthető a pápai ügyek pártatlan bírósági jegyzőkönyvének. A zsinat egyházi-jogi megítélése is vitatott, mert az eljárás Ottó katonai és politikai jelenlétében zajlott; a modern kutatás ezért különbséget tesz az események forrásértéke és Liudprand apologetikus értelmezési kerete között.

Liudprand később is részt vett római és egyházi ügyekben. A Catholic Encyclopedia szerint 965-ben Otgar speyeri püspökkel együtt Rómába küldték, hogy közreműködjön az új pápa megválasztásában; ekkor XIII. János került a pápai trónra. A ravennai zsinaton és Ottó itáliai politikájának más eseményeiben is szerepet játszott.

Második konstantinápolyi követsége 968-ban Ottó ismét Konstantinápolyba küldte. A küldetés célja az volt, hogy házassági szövetséget hozzon létre Ottó fia, a későbbi II. Ottó és egy bizánci hercegnő között. A tárgyalások hátterében a két császárság közötti presztízsvita, a római császári cím használata, valamint Dél-Itália, különösen a langobárd fejedelemségek és a bizánci befolyási övezet kérdése állt.

Liudprand 968. június 4-én érkezett Konstantinápolyba, és október elejéig tartózkodott ott. A küldetés sikertelen volt. A bizánci udvar nem ismerte el problémátlanul Ottó római császári igényét, a házassági tárgyalások pedig területi és rangviták miatt elakadtak.

A követség történetét a Relatio de legatione Constantinopolitana című művében dolgozta fel. A Relatio különösen fontos forrás a 10. századi latin–bizánci diplomácia történetéhez. Értékes adatokat közöl a bizánci udvari ceremóniákról, az ajándékozásról, a diplomáciai rangsorról, az étkezési szokásokról, az udvari protokollról és a két császárság közötti feszültségekről.

A Relatio különösen a „két császár problémája” szempontjából jelentős. Ottó a római császári cím birtokosának tekintette magát, a bizánci udvar azonban továbbra is saját uralkodóját tartotta a római császári hagyomány jogos örökösének. Liudprand írása ezt a feszültséget nyugati, ottonbarát nézőpontból ábrázolja.

A beszámoló irodalmi értéke is jelentős: élénk, ironikus és részletgazdag. Ugyanakkor a bizánciakkal szembeni ellenségessége feltűnő. Liudprand a követség kudarcát jórészt a bizánciak gőgjével, ellenségességével és méltatlanságával magyarázza, miközben saját diplomáciai magatartását kevésbé vizsgálja kritikusan. A modern kutatás ezért a művet egyszerre használja diplomáciatörténeti forrásként és tekinti politikai önigazolásnak.

A későbbi hagyomány szerint Liudprand részt vehetett egy újabb, 971–972-es bizánci követségben is, amely végül Theophanu és II. Ottó házasságához vezetett. Ezt azonban egy megbízhatatlanabb forrás, a Translatio Sancti Hymerii említi, ezért a modern kutatás óvatosan kezeli.

Halála Liudprand halálának pontos ideje és helye nem ismert. Utolsó biztos életjele 970. április 20-áról maradt fenn. Egy 972. július 20-i aquileiai oklevél alapján ekkor talán már halott volt, utóda pedig 973. március 5-én már biztosan Cremona püspökeként szerepel. Ezért a „972-ben halt meg” hagyományos adat elfogadható becslésként, de biztosabb úgy fogalmazni, hogy 970 után, valószínűleg 972 körül, de legkésőbb 973. március 5. előtt halt meg.

Művei Liudprand fennmaradt fő művei latin nyelven íródtak. A modern kritikai kiadás Paolo Chiesa 1998-as Liudprandi Cremonensis Opera omnia című kötete, amely az Antapodosis, a Homelia paschalis, a Historia Ottonis és a Relatio de legatione Constantinopolitana szövegét közli. Modern angol fordításukat Paolo Squatriti adta ki 2007-ben.

Antapodosis Az Antapodosis vagy teljesebb címén Antapodosis sive res per Europam gestae („Visszafizetés”, avagy „Európában viselt dolgok”) Liudprand leghosszabb és legjelentősebb történeti műve. Címe görög eredetű szó, jelentése nagyjából „viszonzás”, „visszafizetés” vagy „megtorlás”. A cím már utal a mű személyes és polemikus jellegére: Liudprand korábbi ellenfeleinek, különösen II. Berengárnak és feleségének, Willának kívánt irodalmi értelemben „visszafizetni”.

A mű hat könyvből áll, de befejezetlenül maradt. Tárgya elvileg „Európa királyainak és császárainak” története, gyakorlatilag azonban főként Itália, a keleti frank–német királyság és Bizánc eseményeit tárgyalja 888-tól a 10. század közepéig. Liudprand 958 körül Frankfurtban kezdte írni, és a mű 962 után nyerhette el ismert formáját, de végleges befejezésére nem került sor.

Az Antapodosis nem folyamatos, modern értelemben vett kronologikus történeti elbeszélés. Epizodikus szerkezetű, gyakran anekdotákra, udvari emlékezetre, szóbeli hagyományra, politikai párthagyományokra és személyes élményekre épül. Stílusa élénk, szatirikus, sokszor durva humorú, és nem riad vissza az ellenfelek erős moralizáló vagy gúnyos ábrázolásától.

A mű magyar szempontból is fontos, mert adatokat közöl a 10. századi magyar hadjáratokról, a magyar kalandozások európai összefüggéseiről és a korabeli nyugati Magyarország-képről. Ezeket az adatokat azonban ugyanúgy forráskritikával kell kezelni, mint Liudprand más politikai és katonai beszámolóit.

Historia Ottonis A Historia Ottonis, más címén Liber de rebus gestis Ottonis magni imperatoris, a 960 és 964 közötti eseményeket tárgyalja. Középpontjában Ottó itáliai politikája, római beavatkozása, XII. János pápa letétele, VIII. Leó megválasztása és V. Benedek eltávolítása áll.