bélyegkép|jobbra|200px|Tiszaújlak címere az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből Tiszaújlak (, , ) szeliscse Ukrajnában, Kárpátalján, a Beregszászi járásban, Tiszaújlak község székhelye. A Tisza jobb partján terül el, érinti az ukrán–magyar határsávot, és itt válik határfolyóvá a Tisza. 1989-ben nyitották meg a Tiszaújlak–Tiszabecs nemzetközi határátkelőhelyet, amely éjjel-nappal működik Ukrajna és Magyarország, illetve az Európai Unió között.
Első írásos említése 1304-ből való, ekkor Wylak (Ujlak) a Hont-Pázmány család birtokában volt. A települést a Hont-Pázmány nemzetség ugocsai ágának fennmaradt fiúága, az Újhelyiek 1770-ig birtokolták, amikor is a kincstár megvásárolta a birtokot. Tiszaújlak sokszor játszott fontos szerepet a magyar történelemben. A Rákóczi-szabadságharc egyik előzménye itt zajlott le, amikor Esze Tamás és csapata 1702 kora őszén megtámadta a tiszaújlaki sóházat, ami a bécsi udvar reakcióját is kiváltotta. 1702. október 17-én a császár Szatmár vármegyének címezve rendeletet adott ki, hogy a katonaság segítségével fogják el és példásan büntessék meg a sóházat felprédáló parasztságot. Eszét hónapokon keresztül tartó üldöztetés után sem tudták elfogni.
Munkácson új, kurucok vezette felkelés kezdődött, és Rákóczit kérték fel vezetőjüknek, aki elérkezettnek látta az időt és eleget tett kívánságuknak. 1703. június 15-én Esze Tamás csapatai csatlakoztak hozzá, 3000 főre emelve serege létszámát.
1703. július 14-én itt vívták első győztes csatájukat a kurucok, a győzelem után a sereg átjutott a Tiszán. Ennek emlékére 1903-ban felállították a turulmadaras emlékművet. Ezt a nemzeti emlékhelyet azonban 1945-ben, a szovjet megszállás után felszámolták és csak 1989-ben állították helyre.
A nagyközség 3419 lakosának több mint 80%-a magyar anyanyelvű. Napjainkban két középiskolája van, ezek közül az egyik ukrán nyelvű. A településen öt vallási felekezet működik, mindnek saját temploma, illetve imaháza van.
Fekvése, természetföldrajzi viszonyok Tiszaújlak a Tisza jobb partján, közvetlenül az ukrán-magyar határ mentén terül el. A nagyközséget északi irányból Tiszakeresztúr és Karácsfalva, nyugatról Magyarország, délkeletről Tiszabökény, keletről pedig Tiszaújhely határolja. A magyar oldalon lévő Tiszabecstől mindössze három kilométerre, Nagyszőlőstől 17 kilométerre, Beregszásztól pedig 22 kilométerre fekszik. A Tisza itt válik határfolyóvá. A község Kárpátalja síksági részén terül el.
Tiszaújlak – a lakosság számát és gazdasági fejlettségét figyelembe véve – Királyháza után a Nagyszőlősi járás második városi jellegű települése volt.Селище міського типу (1959 óta
Környező falvak: Tiszabökény 6 km, Tiszaújhely 4 km, Csetfalva 4 km, Tiszakeresztúr 3 km, Bene 8 km, és a magyarországi Tiszabecs 3 km.
Éghajlata Területén többnyire atlanti és kontinentális légtömegek uralkodnak; ennek hatására a tavasz változékony, a nyár nem túl forró, az ősz aránylag meleg. Éghajlata mérsékelten kontinentális. A mediterrán ciklonok időjárási hatása a téli időszakra jellemző, enyhülést és csapadékot hoznak. A terület évi középhőmérséklete 10,6 °C, az átlagos fagymentes időszak hossza 180 nap. A 10 °C-nál melegebb napok hőmérsékletének összege, vagyis a hőösszeg 3200 °C körül van. Az éves csapadékmennyiség kb. 720 milliméter, az átlagos évi napfényösszeg pedig 2025 óra körül alakul.Геренчука: Природа Закарпатської Області, 18–19. oldal bélyegkép|balra|200px|A Tiszaújlaki Tisza-híd bélyegkép|balra|200px|A Tiszaújlak–Tiszabecs nemzetközi határátkelőhely
Története Nevének eredete Tiszaújlakot „Wylak” (vagyis Ujlak) néven 1304-ben említik először a levéltári okmányok. Jelentése valószínűleg az „új udvarház” fogalomra vezethető vissza, ugyanis az Újlak helynév az új melléknév és a lak – lakóház, udvarház – főnév összetétele. A későbbi okmányokban Wylack, Vylac, Uylak néven is szerepel.
Tiszaújlak régi település, valamikor Szent Ilona SzigeténekScenth Ilona Zygete, levéltári adatok alapján Szent Ilona tiszteletére épült kápolna állhatott itt: "Capella in hon. b. Elene constructa" (1372). is nevezték. Megkülönböztetésül a többi „Újlak” nevű településtől, a község 1773-tól viseli hivatalosan a Tisza előnevet.
1304–1700 Levéltári adatok szerint a település helyén valaha a Nyírtelek nevű puszta volt, feltehetően egy hasonló nevű kisebb lakott helységgel. A Hont-Pázmány nemzetségből az első ugocsai birtokot Achilles pécsi püspök, IV. Béla alkancellárja szerezte meg. A király ugyanis 1251-ben adományt adott Achillesnek az ugocsai Verbőc nevű földre, amely előzőleg bizonyos Márk örökös birtoka volt, de ennek fia, Péter, utód nélkül halt el, s így a birtok a királyra szállott. Egy 1270-ben keletkezett okirat szerint V. István magyar király a Tisza-parti Nyírteleket Achilles pécsi püspöknek adományozta. Ezt a kis települést vélhetőleg elpusztította az árvíz.
Az 1300-ból származó másik okiratból arról értesülünk, hogy III. András király a Hont-Pázmány nemzetség Bihar megyéből keletre szakadt tagjainak (Mikó és Csépán) – a Máramaros megyei Viskért cserébe – az ugocsai Ardót, Rakaszt és az immár pusztává vált Nyírteleket adományozta. A királynak ugyanis a benépesedő máramarosi völgy, a sóbányászat és a máramarosi koronavárosok védelme szempontjából szüksége volt a völgyön uralkodó várra. A Hont-Pázmány nemzetség tagjai a kapott birtok nyugati sarkában, új lakosok betelepítésével újabb települést hoztak létre, amely a család birtokai között 1304-ben Újlak néven szerepelt. 1332-ben temploma is volt. A 14. század második felében már tíz falu: Verbőc, Fancsika, Ardó, Rakasz, Újhely, Újlak, Karácsfalva, Mátyfalva, DobDob a Tisza északi partján, Fancsika és Újhely között állott, de még a középkorban elpusztult s azóta mint puszta, Fancsika határának részét képezi. Először csak 1372-ben találkozunk nevével, amikor birtokosai, a nemzetség két ugocsai ága, a fancsikai és ardai nemesek megosztoztak rajta. Tisza-menti fekvése valószínűvé teszi, hogy Dob is a nemzetség által 1300-ban szerzett nagy kiterjedésű Tisza-menti Nyírtelek nevű puszta területén keletkezett a többi megtelepült faluval együtt (Tiszaújhely, Tiszaújlak, Karácsfalva, Kérő). A falu a 15. század első felében néptelenedett el, 1508-ban már pusztaként említik. és KérőFöldrajzi fekvése alapján legvalószínűbbnek látszik az a feltevés, hogy Kérő is az 1300-ban Ardóval és Rakasszal szerzett nyírteleki puszta területén, ennek Mátyfalva és Fancsika közé eső északi felén települt meg. Lakott helyként utoljára 1411-ben szerepel, ezután csak 1558-ban találkozunk ismét nevével, amikor már pusztaként említik. Minden bizonnyal még a 15. század első felében elnéptelenedett. volt Ugocsa megyében a Hont-Pázmányok két ugocsai ágának birtokában. Bár Rakaszt kivéve, amely a többi Hont-Pázmány-falutól a közbeeső Perényi-birtokok, elsősorban Nagyszőlős által elválasztva a megye keleti határán állott, a többi kilenc falu összefüggő területen, a megye nyugati felében, a Tisza jobb partján elterülő sík földön feküdt, a birtokok felett egységes uradalmi szervezet nem alakult ki.Komáromy András: A Hunt Pázmán nemzetség ugocsai ágazata
A 14–15. században a nemzetségi birtokok zömét kezeikben tartó Marcell-utódok is számos családban ágaztak szét, amelyek főleg Ardón, Mátyfalván, Újhelyen és Verbőcön építették fel kúriáikat. E családok azonban a 16. század közepéig az Ujhelyi-ág kivételével kihaltak, s így a Marcell-ág birtoka a már megindult széttagolódás után 16. században ismét egy család kezében egyesült. A települést a Hont-Pázmány nemzetség ugocsai ágának fennmaradt fiúága, az Újhelyiek, 1770-ig birtokolták, amikor is a kincstár megvásárolta a birtokot, több mint negyven igényjogosult kielégítésével.
Tiszaújlak már a középkorban is híres volt a tiszai révről és sókikötőjéről. 1417-ben nagy raktárak épültek itt a Tiszán leúsztatott só tárolása és továbbszállítása céljára. Egy ilyen raktár ma is áll az Esze Tamás téren. Tiszaújlak sóházába a sót Aknaszlatináról tutajon szállították le a Tiszán. Tiszaújlak és Csetfalva környékén többnyire három hegyi tutajból egy nagyot állítottak össze. A sót a Tisza partján létesített sólerakatokból szállították tovább Magyarország és a monarchia egyéb országainak sóhivatalaiba. Ezenkívül a tutajokon szállított fát sokszor egészen Szegedig úsztatták le.
A település többször szenvedett károkat az árvíztől. Az 1624-es árvíz szinte teljesen elpusztította, a súlyos károkat csak évtizedek múlva sikerült helyrehozni. Az újjáépítéshez nagy segítséget nyújtottak a szlatinai sóbányászok, akik gyűjtést szerveztek az árvízkárosultak megsegítésére.
Megszenvedte Tiszaújlak lakossága az 1657-es lengyel betörést is, amit II. Rákóczi György erdélyi fejedelem lengyelországi politikája váltott ki. 1661-ben viszont már török seregek vonultak át a településen, mindent felégetve útjukban. Az 1678–1688-as, Thököly Imre vezette Habsburg–ellenes felkelés sem kerülhette el Tiszaújlakot. Megtorlásul a felkelésben való részvételért, a települést osztrák katonaság özönlötte el, megkínozva és kirabolva a lakosságot. Aki tehette, a környező erdőkbe menekült.
A Rákóczi-szabadságharc idején
bélyegkép|balra|200px|Rusz Károly: Esze Tamás bélyegkép|balra|200px|Esze Tamás emléktábla az egykori sóház falán Ugocsa vármegye, a történelmi Magyarország törpe vármegyéje, két szolgabírói járásból állt, amelyeket a Tisza folyó választott el csaknem két egyenlő részre. A két járást Tiszán-inneninek és Tiszán-túlinak nevezték el. Területe 1190 négyzetkilométer volt. Tiszaújlak a Tiszán-inneni járáshoz tartozott, amelynek központja Nagyszőlős volt. A sókereskedéssel kapcsolatos problémák – a kincstári monopóliumok bevezetése után (1699) – nem csak Máramarosban, de a környező vármegyékben is rendkívül kiéleződtek. Érzékenyen érintették Szatmár, Ung, Ugocsa és Bereg lakosságának jövedelmeit is, mivel ezekből a vármegyékből tömegesen keresték kenyerüket a máramarosi sóbányákban. „A monopoltársaságok, kiváltságokat élvező csoportok önkényes árszabásaikkal nagy drágaságot idéztek elő, sokkal károsabb volt azonban az, hogy lefoglalták a belső piacokat és a lakosság legkülönbözőbb rétegeit jórészt kiszorították onnan.”
Esze Tamás élete és tevékenysége teljesen egybeforrt a kibontakozó felszabadító harccal, szereplése kiterjedt az ugocsai térségre is. Itt tűnik ki még 1702 kora őszén a tiszaújlaki sóház elleni támadásban. Esze – sókereskedő lévén – szekerével a tiszai sólerakó helyről Debrecenbe szállította áruját. A tiszaújlaki sótisztek azonban alaptalanul azzal vádolták meg, hogy lopott sót árul. A vádak ellen még a Szatmár vármegyei főispán, Károlyi Sándor pártfogása sem segíthetett, aki írt a Kamarának, hogy Esze ártatlan, hogy lopott sót nem találtak nála. A sótisztek ezt figyelmen kívül hagyva az összes marháját elhajtották Tiszaújlakra. Nem használt a sértett igazának bizonygatása sem, meg sem hallgatták. Ekkor fordult szembe a hatóságokkal. Családját és ingóságait biztonságos helyre, Debrecenbe költöztette. Társaival együtt visszament a tiszaújlaki határba, ahol „a maga marháit a sótisztek marhái közül kiszaggatta és elhajtotta”. Megtámadta a tiszaújlaki sóházat, egy embert megölt, és a sóház pénztárát kirabolta. Ez a támadás a bécsi udvar reakcióját is kiváltotta. 1702. október 17-én a császár Szatmár vármegyének címezve rendeletet adott ki, hogy a katonaság segítségével fogják el és példásan büntessék meg a sóházat felprédáló parasztságot. Eszét hónapokon keresztül tartó üldözés után sem tudták elfogni. Sorsa a későbbiekben összeforrt az erdőségekben bujkáló emberekkel, így Kis Alberttel, aki a váradi börtönből szökött meg, de Károlyi Sándor szatmári főispán szolgálatában is állt. 1702 telén Esze Tamás és Kis Albert már a beregi erdőkben bujkáltak hasonló sorsú honfitársaikkal. Közben az európai politika – az örökösödési háború révén – is közrejátszott az erdőkben bujdosók mozgalmának kibontakozásában.