Nagy egyházszakadás

Az 1378–1417 közötti nyugati egyházszakadásról lásd: nagy nyugati egyházszakadás. A 16. századi nyugati egyházi szakadásokról lásd: reformáció.

A nagy egyházszakadás, más néven kelet–nyugati egyházszakadás vagy nagy szkizma a középkori kereszténység latin nyugati és bizánci keleti hagyományának fokozatos eltávolodását jelöli. Hagyományos dátuma 1054, amikor a római pápai legátusok kiközösítették Kerullariosz Mihály konstantinápolyi pátriárkát és támogatóit, mire a konstantinápolyi zsinat a legátusokat közösítette ki. A szakadás azonban nem egyetlen esemény következménye volt, hanem hosszabb történeti folyamat eredménye, amelyet politikai, kulturális, nyelvi, liturgikus, kánonjogi és teológiai tényezők alakítottak.

A szakadás következtében Róma és Konstantinápoly, majd hosszabb folyamat során a hozzájuk kapcsolódó latin nyugati és bizánci keleti egyházi világok teljes és kölcsönösen elismert egyházi közössége megszűnt. Ez azonban csak leegyszerűsítéssel jelenti azt, hogy „1054-ben két egyház keletkezett”. A 11. században még léteztek helyi kapcsolatok, bizonytalan átmeneti helyzetek és tárgyalási kísérletek; a szakadás intézményes, liturgikus és lelki megszilárdulása hosszabb időn át ment végbe.

A mai történetírás ezért 1054-et inkább jelképes fordulópontnak tekinti, nem pedig a teljes keresztény Kelet és Nyugat azonnali, minden szinten végleges különválásának. Az elidegenedést a későbbi események — különösen Konstantinápoly 1204-es latin elfoglalása a negyedik keresztes hadjárat során — tovább mélyítették.

A katolikus tanítás ugyanakkor az ortodox egyházakban továbbra is elismeri az apostoli folytonosságot, az érvényes püspökszentelést és papszentelést, valamint az eucharisztia érvényességét. A szakadás ezért nem két teljesen idegen vallási közösség szembekerüléseként, hanem két apostoli, szentségi és liturgikus egyházi hagyomány közösségének sérüléseként értelmezhető.

A 20. század második felétől a katolikus–ortodox kapcsolatokban új szakasz kezdődött. VI. Pál pápa és I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka 1965-ben közös nyilatkozatban törölte az 1054-es kiközösítések emlékét az egyházak emlékezetéből, bár ez nem jelentette a teljes egyházi közösség helyreállítását. A modern párbeszédben a szakadás történetét egyre inkább a szinodalitás, a római primátus, a helyi egyházak közössége és a kölcsönös történeti emlékezet összefüggésében vizsgálják.

Fogalma és elnevezése

A „szkizma” szó a görög schisma (σχίσμα) kifejezésből származik, jelentése hasadás, szétválás. Egyházi értelemben olyan szakadásra utal, amely az egyház látható közösségét, fegyelmi és joghatósági egységét érinti. Nem azonos az eretnekség fogalmával, amely valamely hitbeli tanítás elutasítását vagy torzítását jelöli. A katolikus teológiai és kánonjogi szóhasználatban a szkizma elsősorban az egyházi közösség, az engedelmesség és a szeretet rendjének megszakadását, az eretnekség pedig a hitigazság tagadását jelenti.

A középkori vitairatokban a szkizma és az eretnekség fogalma gyakran összekapcsolódott. A felek nem pusztán fegyelmi vagy joghatósági eltéréseket, hanem hitbeli veszélyt is láttak egymás gyakorlatában. A kovásztalan kenyér, a böjti fegyelem, a papi házasság, a Filioque vagy a római primátus kérdése ezért a polemikus irodalomban sokszor nem egyszerűen szokásbeli különbségként, hanem az igaz hitet érintő problémaként jelent meg. A modern történetírás ezért különbséget tesz a korabeli vitanyelvezet és a teológiai-jogi fogalmak pontosabb használata között.

A „nagy egyházszakadás” magyar elnevezés a nyugati szakirodalomban használt Great Schism megfelelője, de ez az angol kifejezés kétértelmű is lehet: jelölheti a kelet–nyugati egyházszakadást, illetve az 1378–1417 közötti nyugati egyházszakadást is. Magyarul ezért pontosabb a „kelet–nyugati egyházszakadás” megjelölés, ha kifejezetten a római katolikus és az ortodox hagyomány közötti középkori szakadásról van szó.

A magyar egyháztörténeti irodalomban előfordul a „keleti egyházszakadás” elnevezés is. Ez történetileg érthető, különösen régebbi nyugati vagy katolikus nézőpontú összefoglalókban, de ez félrevezető lehet, mert azt sugallhatja, hogy a folyamat kizárólag a keleti fél döntése vagy hibája volt. A „kelet–nyugati egyházszakadás” pontosabban fejezi ki, hogy a latin és bizánci kereszténység kölcsönös elidegenedéséről volt szó.

Az „1054-es szakadás” szintén rövidítő kifejezés. Az 1054-es események idején a szereplők nem két, mai értelemben vett felekezeti egyház végleges szétválását élték meg, hanem Róma és Konstantinápoly közötti súlyos egyházkormányzati, liturgikus és teológiai konfliktust. A későbbi történeti emlékezet tette 1054-et a szakadás hagyományos dátumává.

Az egyháztörténetben recepció alatt azt értik, hogy egy zsinati döntést, tanítást vagy fegyelmi rendelkezést az egyházi közösség később sajátjának ismer el, alkalmaz és hagyományába beépít. A kelet–nyugati szakadás értelmezésében ez különösen fontos, mert több esemény — például a Phótiosz-ügy zsinatai, az 1054-es kiközösítések vagy a firenzei unió — nem pusztán önmagában, hanem későbbi elfogadásuk vagy elutasításuk révén vált meghatározóvá.

Közös apostoli és szentségi örökség

Apostoli folytonosság és szentségek

A kelet–nyugati egyházszakadás tárgyalásakor alapvető a két hagyomány közös apostoli és szentségi örökségének bemutatása. A római katolikus egyház a keleti ortodox egyházakban elismeri az apostoli folytonosságot, a püspökszentelés és papszentelés érvényességét, valamint az eucharisztia érvényességét. A második vatikáni zsinat szerint a keleti egyházak, bár nincsenek teljes közösségben Rómával, „valódi szentségekkel” rendelkeznek, mindenekelőtt az apostoli utódlás révén a papsággal és az eucharisztiával.

A katolikus és az ortodox egyházak közösen vallják a Szentháromságot, Krisztus valóságos istenségét és emberségét, az első egyetemes zsinatok alapvető szentháromságtani és krisztológiai tanításait, valamint Krisztus valóságos jelenlétét az eucharisztiában. Mindkét hagyomány elfogadja az első hét egyetemes zsinat alapvető hitbeli döntéseit, bár azok későbbi értelmezése, kánonjogi recepciója és egyháztani jelentősége nem minden kérdésben azonos.

Az ortodox teológia is központi szerepet tulajdonít a szentségeknek, amelyeket gyakran misztériumoknak nevez. A keleti hagyományban is ismertté és később általánossá vált a hét fő szentség vagy misztérium felsorolása, de a keleti teológiai hagyomány nem mindig a latin skolasztika rendszeresítő kategóriáival tárgyalta őket. Míg a nyugati skolasztika részletes dogmatikai fogalomrendszerben írta le a szentségek hatását és érvényességi feltételeit, a keleti teológia gyakran inkább liturgikus és misztagogikus összefüggésükben, a hívő életében betöltött szerepük alapján közelített hozzájuk.

A „nagy egyházszakadás” kifejezés ebben az összefüggésben elsősorban a khalkédóni, vagyis a bizánci és keleti ortodox, valamint a római katolikus hagyomány közötti középkori szakadásra vonatkozik. Az ókeleti, más néven orientális ortodox egyházak — például az örmény, kopt vagy szír hagyományú egyházak — már a 451-es khalkédóni zsinat után külön fejlődtek; történetük és teológiájuk önálló tárgyalást igényel.

Liturgikus, szerzetesi és spirituális örökség

A két hagyomány közös örökségéhez tartozik az egyházatyák tanítása, a püspöki hivatal, a szerzetesség, a liturgia központi szerepe, az Istenszülő és a szentek tisztelete, valamint a keresztény aszketikus és misztikus hagyomány sok eleme. A katolikus egyház hivatalos dokumentumai külön is hangsúlyozzák a keleti liturgikus és lelki hagyomány gazdagságát, amelyet nem pusztán történeti emlékként, hanem a keresztény hagyomány élő részének tekintenek.

Az ortodox egyházak több autokefál, vagyis saját püspöki szinódussal és belső egyházkormányzattal rendelkező helyi egyház közösségeként élnek. Ez az önállóság nem dogmatikai vagy szentségi elkülönülést jelent: az ortodox egyházak közös hitet, apostoli folytonosságot, eucharisztikus közösséget és liturgikus hagyományt kívánnak őrizni. A katolikus és ortodox álláspont közötti különbség inkább abban áll, hogy az egyetemes egyházi közösség látható egységének milyen intézményi formája szükséges.

A későbbi századokban egyes keleti rítusú közösségek Rómával teljes közösségre léptek, miközben saját liturgikus és fegyelmi hagyományuk jelentős részét megőrizték; ezek a keleti katolikus egyházak külön történeti fejlődést képviselnek. Történetük nem azonos a nagy egyházszakadás történetével, de megmutatja, hogy a „keleti” és a „katolikus” kategóriák nem zárják ki egymást.

A szakadás tehát nem két teljesen idegen vallási rendszer szembekerülése volt, hanem két apostoli, szentségi és liturgikus hagyomány közösségének megsérülése. Ez a közös alap magyarázza, hogy a modern katolikus–ortodox párbeszéd nem egyszerűen két külső vallási közösség közötti udvariassági kapcsolat, hanem az első évezred közös örökségének újraértelmezésére irányuló teológiai munka.

Az első évezred közös egyházi rendje

A modern katolikus–ortodox teológiai párbeszéd dokumentumai nem dogmatikai definíciók, hanem közös történeti és teológiai értelmezési kísérletek. Mégis fontosak, mert a két hagyomány hivatalos dialógusában kialakított közös fogalmi keretet tükrözik. A 2007-es ravennai dokumentum az egyházi közösség, tekintély és zsinatiság kapcsolatát, a 2008-as krétai és a 2016-os chieti dokumentum az első évezred római primátusának és szinodalitásának értelmezését, a 2023-as alexandriai dokumentum pedig a második évezred és a jelen katolikus–ortodox tapasztalatát vizsgálta.

Róma mint első szék

Az első évezredben Róma elsőbbségét Keleten és Nyugaton egyaránt ismerték, de annak pontos tartalmát nem mindig azonosan értelmezték. A modern katolikus–ortodox párbeszéd dokumentumai szerint az ókori egyház kánoni rendjében Róma az első helyet foglalta el, és Róma püspöke a pátriárkák között protos, vagyis első volt. A vita nem pusztán az elsőbbség tényéről, hanem annak természetéről szólt: tiszteleti elsőbbségről, fellebbviteli szerepről, egyetemes koordinációs szolgálatról vagy közvetlen joghatósági primátusról van-e szó.

Az első évezred forrásai Rómát gyakran az első székként, latinul prima sedes-ként értelmezték. A keleti kánoni nyelv inkább a tiszteleti elsőbbség, görögül presbeia tēs timēs fogalmát használta, amely nem puszta udvariassági rangot jelentett, de nem is azonos a későbbi katolikus egyetemes joghatósági primátus teljes formájával. A protos szó is többféle hangsúlyt hordozhatott: jelenthette az elsőt a rendben, de a kérdés éppen az lett, hogy ez az elsőség milyen konkrét döntési, fellebbviteli és közösségőrző hatáskörökkel jár.

Róma elsőbbségét több tényező alapozta meg: Péter és Pál apostol római működésének és vértanúságának emlékezete, Róma apostoli hagyománya, a város birodalmi jelentősége, valamint az a tény, hogy válsághelyzetekben több egyház Rómához fordult segítségért, közvetítésért vagy fellebbviteli jellegű döntésért. Ezeket a tényezőket Kelet és Nyugat eltérő hangsúlyokkal értelmezte.

A római álláspont Róma elsőbbségét Péter és Pál apostol római vértanúságával, Péter apostol különleges szerepével és Róma apostoli hagyományával kapcsolta össze. A keleti hagyomány általában elismerte Róma első helyét az egyházi rangsorban, de a primátus gyakorlását inkább a zsinati közösség és a patriarchális rend összefüggésében értelmezte. A későbbi vita egyik fő kérdése az lett, hogy Róma püspökének elsőbbsége milyen konkrét joghatósági következményekkel jár az egész egyházra nézve.

Konstantinápoly rangemelkedése

Konstantinápoly rangjának emelkedése különösen érzékeny kérdés lett. A 381-es konstantinápolyi zsinat harmadik kánonja Konstantinápolynak Róma után második helyet adott, mivel „Új Róma” volt. Ez a rendezés Alexandriát is érintette, amely addig Keleten a második helyet foglalta el; a konstantinápolyi előléptetés ezért nemcsak Róma, hanem az alexandriai patriarchátus érzékenységét is érintette.