A Real Club Deportivo de La Coruña (magyarul „La Coruña-i Királyi Sportklub”, röviden Deportivo La Coruña vagy csak Deportivo) a spanyol labdarúgó-bajnokság egyik legismertebb klubja. Székhelye a Galicia autonóm közösségben található A Coruña városa. Az egyesület 1906. március 2-án alakult meg Club Deportivo de la Sala Calvet néven. A Deportivo az 1941–42-es szezonban jutott fel először az élvonalba, ahol az 1949–50-es évadban a második helyet harcolta ki. Az „aranykor” 1957-ig tartott, mikor a klub kiesett a másodosztályba. A Deportivo anyagi helyzete, amely sosem volt túl jó, egyre válságosabbra fordult, és a jobb képességű játékosokat nem sikerült megtartania. Ennek hatására a klub először az élvonal és a másodosztály között ingázott, majd az 1970-es években egészen a negyedosztályig zuhant. Az egyesület adósságállománya eközben egyre nőtt. A válság kezelésének érdekében a klub vezetését lecserélték. Augusto César Lendoiro elnöksége alatt a Deportivo anyagi háttere megszilárdult és a sikeres igazolásoknak köszönhetően hosszú idő után ismét feljutott az élvonalba. A klub fénykora az 1992-től 2004-ig tartó időszakra esett. A Deportivo ekkor a spanyol bajnokság és az európai labdarúgás egyik meghatározó csapata volt. Azóta ugyan teljesítménye visszaesett, azonban a 2010-es évekig az első osztály meghatározó tagja volt. A 2010–11-es szezonban azonban a Valenciától az utolsó fordulóban hazai pályán elszenvedett 2-0-s vereség azt jelentette, hogy a csapat a 18. helyen végzett, és kiesett az élvonalból. 2021–22-ben a spanyol harmadosztályban szerepel.
Története A kezdetek A labdarúgás 1902-ben jutott el A Coruña városába. A helyieket az Egyesült Királyságból hazatérő José María Abalo ismertette meg a játék alapjaival. Két évvel később, 1904 márciusában került sor az első komolyabb mérkőzésre a Corralón de la Gaiteira-ban. A társainak adott első leckéket követően Abalo csapatot alapított, melynek a város neve után a Corunna nevet adta. Csapatával ezt követően megmérkőzött az angol Dilligent nevű hajó legénységével, ezzel véglegesen lefektetve az új sportág alapjait a városban.
A klub hivatalosan 1906. március 2-án alakult meg Club Deportivo de la Sala Calvet néven, a tekintélyes Galera utcai Sala Calvet tornacsarnokban, amely a város szívében volt található. Első elnöke Luis Cornide volt. Az első formációnak a következő játékosok voltak a tagjai: Salvador Fojón, Venancio Deus, Juan Long, Ángel Rodríguez, Manuel Álvarez, Daniel Aler, Paco Martínez, Félix de la Paz, Virgilio Rodríguez, Juan Manuel López és Martínez Urioste.
1907. május 11-én Luis Moyano jóváhagyta az új egyesület szabályzatát. Másfél évvel később XIII. Alfonz spanyol király a klubnak a királyi (Real) név viselésének jogát adományozta, ugyanakkor tiszteletbeli elnöke lett az ekkor már Real Club Deportivo de La Coruña néven ismeretes egyesületnek. A város valóságos futball-lázban égett, és a királyi név felvételének évében, 1909-ben sor került a korszerűbb régi Riazor Stadion felavatására. A Federico Fernández Amor Calvet által létrehozott létesítmény területe 18 ezer négyzetméter volt, 6000 fős férőhellyel rendelkezett és a mai Colegio de Las Esclavas helyén volt található. A Deportivo elnöke ebben az időszakban Laureano Martínez volt. A csapat, mely felavatta a pályát, a következő játékosokból állt: Martínez, Long, Ancos, De Llano, Martínez, Rajoy, Rodríguez, Álvarez, Rincón, Paz és Portela.
1920-tól 1950-ig 280px|thumb|right|A Deportivo csapata 1927-ben. A spanyol válogatott 1920-ban, a hollandiai Antwerpenben rendezett olimpián elért sikerének hatására megszületett egy országos labdarúgó-bajnokság megalapításának ötlete. A labdarúgás helyzete kedvezően alakult a városban is, és a Deportivo számos barátságos mérkőzést játszott az 1928–29-es szezonig, a spanyol labdarúgó-bajnokság megszületéséig. A klubnak azonban ebben az idényben nem sikerült túljutnia a selejtezőkön, és így a másodosztály küzdelmeiben vett részt az Alavés, a Sevilla, a Celta Vigo, a Valencia CF, a Real Betis, az Iberia, a Real Oviedo, a Sporting Gijón és a Rácing de Madrid társaságában. A csapat végül a 8. helyen zárt.
1932-ben a Deportivo a spanyol labdarúgókupában legyőzte az addig veretlen és bajnoki címmel büszkélkedő Real Madrid csapatát. Az 1930-as évek legkiemelkedőbb Deportivo játékosa Chacho volt, aki egyben spanyol válogatott is volt. A spanyol polgárháború alatt szünetelt a bajnokság, emiatt számos barátságos mérkőzésre került sor. Ezek közül a legkiemelkedőbb az 1938 márciusában Ferrolban játszott, Racing elleni találkozó volt. Ezen a mérkőzésen mutatkozott be a Deportivo történetének legjobb kapusává váló Juanito Acuña.
Az 1940–41-es szezonban végre sikerült a csapatnak kiharcolnia az élvonalban való szereplés jogát, a Murcia elleni 2:1-es győzelemmel végződő mérkőzésen. A feljutást kiharcoló csapat tagjai a következő játékosok voltak: Acuña, Novo, Pedrito, Muntané, Molaza, Reboredo, Breijo, Guimerans, Elícegui, Chacho és Chao, Hilario Marrero edző vezetése alatt. A sikerért minden játékos 2000 pesetát kapott, amit a klub nehéz anyagi helyzete miatt csak közadakozásból tudtak megoldani. Az élvonalbeli szereplés hatására a csapat 1944-ben a magasabb színvonalú, új Riazor Stadionba költözött.
A sikeres szereplés nem sokat váratott magára. Az 1949–50-es szezonban a csapat 2. helyet ért el a bajnokságban. A klub elnöke ekkor Daniel Chaver Gómez, az edző pedig Scopelli volt. A csapat tagjai a következő játékosok voltak: Acuña, Pedrito, Ponte, Botana, Juanete, Guimeráns, Tino, Dieste, Ponce, Moll és Rafael Franco. A bajnoki címet a Deportivo az utolsó fordulóban a San Mamés Stadionban, az Athletic Bilbao elleni döntetlennel vesztette el, a bajnok az Atlético Madrid lett.
1950-től 1980-ig A csapat az 1950-es években két argentin játékos, Corcuera és Oswaldo leszerződtetésével erősítette meg támadó alakzatát, melyben ekkor összesen négy dél-amerikai (a két fenti labdarúgó, Franco és Moll), valamint egy helyi játékos, Tino szerepelt. Ez a felállás Orquesta Canaro néven vonult be a csapat történetébe, akik az 1950–51-es szezonban, 30 mérkőzés alatt összesen 64 alkalommal voltak eredményesek. Ezzel kezdetét vette a klub „arany évtizede”, amely 1957-ig tartott. A csapat ezen időszak alatt valóban jól teljesített a spanyol pontvadászatban. A bajnoki második hely után a klub sikerrel tartotta fent biztonságos helyzetét az élvonalban. Ebben az időszakban volt Helenio Herrera az egyesület edzője, és olyan játékosokkal büszkélkedett, mint Suárez és Pahíño. Az „aranykor” egyben a remény és a csalódás időszaka is volt, mivel a klub helyzete a jó játékosok ellenére lassan kezdett bizonytalanná válni.
A fenti híres Orquesta Canaro után még számos minőségi labdarúgó játszott a klubnál rövidebb ideig. Többek között Luis Suárez, Amancio, Reija, Veloso, Jaime Blanco, Manolete, Pellicer és Buyo, azonban az egyesület nehéz anyagi helyzete miatt nem sikerült őket megtartani. Ez a hátrány mindig is meghatározta a klub helyzetét. Az első osztályból való kiesést követően az 1961–62-es szezonban ismét sikerült kiharcolni az élvonalba jutást. A következő szezont sikeresen kezdte a Deportivo és az akkoriban Európa élcsapatának számító Benfica együttesét is sikerült legyőzniük. Ennek ellenére az évad végén a klub újból kiesett a másodosztályba. Innentől kezdve a Deportivo az első és a másodosztály között „ingázott” és csak az 1968–69-es szezonban sikerült két éven keresztül az élvonalban maradnia. 1969 júliusában González elnök kinevezte a csapat élére a híres sportújságírót, Manuel Fernández Trigót, de az 1969–70-es évad végén ismét kiesés következett a Celta Vigo elleni, a Riazor Stadionban elszenvedett 1:0-s vereséget követően.
Az 1970-es években azonban a klub még ennél is rosszabb helyzetbe került és több osztálynyit zuhant. A csapat szerepelt a harmad- és negyedosztályban (Segunda B, Tercera división) is, amely jelentős veszteséget jelentett mind hírnévben, mind anyagiakban. A klub adóssága közben egyre emelkedett. A legrosszabb szezon az 1973–74-es volt, mikor a csapat kiesett a negyedosztályba. A következő évadban, Irulegui vezetése alatt azonban sikerült a feljutás. A „sikert” kiharcoló csapat leggyakoribb összeállítása a következő volt: Seoane, Belló, Luis, Canosa, Cobas, Caamaño, Piño, Vales, Castro, Muñoz és Rabadeira. 1975 és 1976 nyarán a csapat Dél-Amerikában túrázott. Az együtteshez az 1975–76-os szezonban érkezett José Antonio Naya, de az évadot már Cheché Martín vezetésével zárta az ötödik helyen. Az edzők egymást váltogatták a kispadon, miközben a klub adóssága 78-ról 83 millió pesetára emelkedett.
1980-tól 1991-ig Az 1980-as években a klubnak sikerült stabilizálnia a helyét a másodosztályban, az élvonalba visszajutás azonban nem sikerült, 1988 májusában még innen is majdnem kiesett. Az utolsó fordulóban, a Racing de Santander elleni mérkőzésen, Vicente hosszabbításban elért góljának köszönhetően sikerült bentmaradnia a másodosztályban. A folyamatos anyagi problémák leküzdése és a csapat stabilizálása érdekében a klub vezetését teljesen átszervezték. 1988-ban, a Colegio de Los Salesianos-ban tartott gyűlésen Augusto César Lendoirót választották a Deportivo elnökévé. Az adósságállomány ekkor már elérte a 600 millió pesetát.
Az 1988–89-es szezont a helyi Arsenio Iglesias edző irányítása alatt kezdte a csapat, amely gyakorlatilag megegyezett a kiesést éppen csak elkerülő játékosokkal. A csapat, melyhez csatlakozott a brazil Raudnei, sikeresen szerepelt a spanyol labdarúgókupában. Ugyan az élvonalba jutást most sem sikerült kiharcolnia, de a kupában elért eredménynek és az első pozitív bevétellel végződő szezonzárásnak köszönhetően az évad mégis sikeresnek volt mondható.
Az 1989–90-es szezon fordulópontot jelentett az egyesület életében. A csapat, amelyben ekkor mutatkozott be Martin Lasarte és Sabín Bilbao, rendkívül motivált volt. Velük, valamint Szredojevics, Batrovics és Sztojanov segítségével a csapat majdnem kiharcolta a feljutást a CD Tenerife ellenében. Az osztályozó-mérkőzés első körében döntetlen született, azonban a Riazor Stadionban játszott második mérkőzésen végül mégis a Tenerife diadalmaskodott. A klub anyagi helyzete stabil maradt, és a klubtagsággal rendelkező szurkolók száma ekkor már elérte a 17 500 főt. Az egyesület a feljutás érdekében újabb játékosokat igazolt. A csapathoz előbb Josu, Albístegui, Sztojadinovics, Kanatlarovszki, Mújika, Villa, Albis, Uralde, majd később Đukić is csatlakozott. Az 1990–91-es szezonban szintén az utolsó fordulóban dőlt el a Deportivo sorsa: a kék-fehérek a Real Murcia legyőzésével, 18 év távollét után jutottak fel az élvonalba.
1991-től 1993-ig Az 1991–92-es szezon Az 1991–92-es szezon egyfajta átmenetet jelentett, mivel a csapatot az idősebb és fiatal játékosok keveréke alkotta. Utóbbaiak közé tartozott Claudio, Ribera, López-Rekarte, Canales, Liaño, Kirov és Kirjakov is. A csapatot Marco Antonio Boronat irányította. A szezon során sikerült jobb eredményeket is elérni, mint például a Sporting de Gijón elleni 5:2-es győzelem (Uralde mesterhármasával), azonban a csapat sorsát végül ismét osztályozó mérkőzés döntötte el. A Real Betis elleni győzelemmel sikerült kiharcolni a bennmaradást, amit a szurkolók úgy ünnepeltek, mintha a csapat a bajnoki címet nyert volna.
Ebben az időszakban a leggyakrabban szereplő játékosok posztonként a következők voltak:: Liaño - Sabin Bilbao, Albístegui, Đukić, Lasarte, López-Rekarte/Mariano Hoyas - Fran, Kanatlarovszki, Kirjakov, José Ramón - Claudio.
Az 1992–93-as szezon