Brian Russell De Palma (Newark, New Jersey, 1940. szeptember 11. –) amerikai filmrendező, forgatókönyvíró és producer. Az Új-Hollywoodként ismert amerikai rendezőnemzedék tagja, akárcsak Steven Spielberg, Martin Scorsese, Francis Ford Coppola, George Lucas és John Milius. Az 1960-as évek elejétől forgat. Eleinte rövidfilmeket készített, 1968-tól azonban játékfilmeket rendez. Korai munkáin Jean-Luc Godard hatása érződik, leghíresebb alkotásai viszont Alfred Hitchcock stílusát tükrözik. Az 1990-es évektől kezdve pályája különösen kiegyensúlyozatlannak tűnik: ebben az időszakban készült filmjei egyenetlen színvonalúak, fogadtatásuk is szélsőséges. 1989-ben ő rendezte Bruce Springsteen számára a Dancing in the Dark című videóklipet.
Pályafutása A kezdetek
Brian De Palma amerikai–olasz családban született, édesapja sebész volt. A római katolikus háttérrel rendelkező fiatalember protestáns és kvéker iskolákban tanult Philadelphiában, Pennsylvaniában és New Hampshire-ben. Tanulmányait a Columbia Egyetemen folytatta, ahol a fizika volt a fő tantárgya. Az egyetemen ismerkedett meg olyan filmtörténeti klasszikusokkal, mint Orson Welles Aranypolgár (1940) és Hitchcock Szédülés (1958) című alkotásai. Diplomája megszerzése után a Sarah Lawrence College hallgatója lett, az intézmény egyik első férfi diákja. Itt olyan alkotók művészetét tanulmányozta, mint a dokumentumfilm-készítő Maysles fivérek, Andy Warhol, Jean-Luc Godard és Michelangelo Antonioni. 1963-ban forgatta első játékfilmjét The Wedding Party címmel, amely azonban csak 6 évvel később került bemutatásra. E film egyik szerepét egy akkor még teljesen ismeretlen fiatal színész, Robert De Niro játszotta, partnernője pedig egy bizonyos Jill Clayburgh volt: mindkét művész az 1970-es években vált világhírűvé. Az 1960-as évek javát De Palma rövidfilmek készítésével töltötte. E korszakából az 1966-os The Responsive Eye és az 1970-es Dionysus a legjelentősebbek. Utóbbiban használta először az osztott képmezőt, ami későbbi alkotásainak egyik meghatározó stílusjegye lett. Az osztott képmező ugyanis arra ad lehetőséget számára, hogy egyidőben, de különböző helyszíneken játszódó eseményeket egyszerre tudjon bemutatni a közönségnek. A Dionysus esetében e módszerrel egyszerre tudta ábrázolni a színpadon zajló performance történéseit, és bemutatni a közönség reakcióit, hiszen a nézők egy performance előadásnak mindenkor aktív résztvevői.
Az 1960-as években az Egyesült Államokban is igen népszerűek voltak a baloldali eszmék az értelmiség és a fiatalok egy része körében, ahol Jean-Luc Godard eszme és művészet szintézisét megvalósító munkái iránt fokozott érdeklődés mutatkozott. De Palmának is volt olyan ambíciója, hogy ő legyen az amerikai Godard, és ebbéli törekvéseit tükrözik Robert De Niro főszereplésével készült korai játékfilmjei, az Üdvözletek (1968) és az ennek folytatásául szánt Szia, anyu! / Hi, Mom! (1970). Mindkét alkotás bátran és érdekesen használja a különféle kísérleti és dokumentumfilmes eszközöket, és általuk De Palma egyszerre próbálja meg a nézőket érzelmileg bevonni a cselekménybe, ugyanakkor el is idegeníteni őket attól. A Murder à la Mod (1968) című fekete humorú komédia Hitchcock hatását tükrözi, és az 1970-es évek De Palma-filmjei is Godard helyett inkább a nagy angol rendező világát idézik meg. Filmteoretikusok sokszor fejtegették, mi okozta ezt a váltást De Palma művészetében. Voltak, akik egyszerűen úgy gondolták, hogy a rendező szeretett volna Új-Hollywoodhoz tartozó kollégáihoz hasonlóan nagy kasszasikereket elérni, márpedig ilyesmire egy Godard stílusú alkotó aligha számíthatott, ám Hitchcock neve mindenhol jól csengett. Persze azért arról sem szabad elfeledkezni, hogy e látványos példaképváltás csak látszólag látványos, hiszen a francia új hullám alkotói – köztük Godard – szintén egyik példaképüknek tartották Hitchcockot. De Palma védelmében kell megjegyezni azt is, hogy az 1970-es évek elején maga Godard alkotói válságban volt. 1968 és 1972 között forgatott munkái a Dziga Vertov csoporttal a nézhetőség határát súrolták, a rendező pedig utána évekig nem is forgatott a mozik számára. Gyakori egyébként az a vélemény is, hogy De Palma nem több, mint egy Hitchcock-epigon, ám ez a megállapítás sem állja meg a helyét: De Palma éppúgy nem másolta Hitchcockot, ahogyan Godard-t sem, hanem forrásként használva mindkettőjüket (és másokat is), egy csak rá jellemző filmes stílust alakított ki magának, ahogyan például az 1990-es években Quentin Tarantino is híres elődök stíluselemeinek felhasználásával alakította ki saját vizuális világát.
A fénykor filmjei
Brian De Palma első igazi thrillerje a Nővérek (1973) volt, amely egyszerre több Hitchcock-film ötleteit használta fel. A tudathasadásos gyilkos szerepeltetése nyilvánvalóan a Psychót (1960) idézi. A gyilkosságnak egy riporternő a szemtanúja a szomszéd ház egyik ablakából: a Hátsó ablak (1954) alapötlete ugyanez volt. A nyomozók mit sem sejtenek arról, hogy az általuk keresett személy holtteste a díványban van elrejtve: A kötél (1948) című Hitchcock-filmben láthatott a néző hasonlót, amikor a tágas lakásban tartott rendezvény résztvevőinek fogalmuk sincs arról, hogy a többször is hiányolt vendég valójában holtan fekszik az alkalmi asztalként szolgáló ládában. A hitchcocki hangulatot fokozta, hogy a zenét a Mester híres filmjeinek zeneszerzője, Bernard Herrmann komponálta. A Paradicsom fantomja (1974) a híres rémregény, Az operaház fantomja hátborzongató, de alapvetően mulatságos, zenés filmváltozata. A Megszállottság (1976) ismét Hitchcock nyomdokain járt, ezúttal a Szédülés (1958) alapötletéből kiindulva. Egy New Orleans-i üzletember egy emberrablásban elveszíti a feleségét és a kislányát. 20 évvel később Olaszországban találkozik egy fiatal lánnyal, aki kísértetiesen hasonlít az elhunyt feleségre. A korkülönbség ellenére szerelem szövődik kettőjük között, New Orleansba visszatérve azonban újra kísért a múlt: az új asszonyt is elrabolják. A rejtélyes történet főszerepeit Cliff Robertson és Genevieve Bujold játszották, egy fontos szerepet pedig John Lithgow formált meg, aki De Palma egyik visszatérő színésze lett. A Carrie (1976) volt De Palma első olyan alkotása, amely valóban kiugró kasszasikernek bizonyult, és mellesleg az első film volt, ami egy Stephen King-regény alapján készült. A címszereplő egy jelentéktelen külsejű fiatal lány, társnői gonoszkodásainak állandó céltáblája, aki otthon bigott anyja elnyomása alatt él. Carrie azonban különleges képességgel rendelkezik: akaraterejével képes tárgyakat elmozdítani a helyükről. Amikor az iskolai bálon a tömeg szeme láttára osztálytársnői a korábbiaknál is aljasabb módon megalázzák, a lány rettenetes bosszút áll a szenvedéseiért. A főszerepet játszó Sissy Spaceket alakításárt Oscar-díjra jelölték. Édesanyját Piper Laurie, az előző évtized egyik sikeres színésznője játszotta. Az osztálytársnőket alakító színésznők közül Amy Irving és Nancy Allen nevét érdemes kiemelni. Irving ugyanis a híres rendező, Steven Spielberg felesége lett, Allent pedig maga De Palma vezette az oltár elé. Mindkét színésznő filmezett még együtt a rendezővel, akárcsak a rosszindulatú fiatalembert játszó John Travolta, aki akkor még a Szombat esti láz (1977) nagy sikere előtt állt. Az „álomfiú”-t megformáló William Kattnak azonban nem sikerült a sztárok közé emelkednie. Az Őrjöngés (1978) cselekménye szintén a telekinetikus képességek körül forog. Peter Sandza fia ilyen rendkívüli képességű gyermek, akit hamarosan el is rabolnak, hogy képességeit egy titkos terv keretében használják fel. A kétségbeesett apa fia felkutatására indul, és ebben egy ugyancsak telekinetikus képességű leány segíti. A véres jeleneteket sem nélkülöző thriller főszereplői: Kirk Douglas, John Cassavetes, Andrew Stevens és Amy Irving.
Újra Hitchcock jelentette az ihletet De Palma számára, amikor a Gyilkossághoz öltözve (1980) című krimijét forgatta, mely egyike legjobb munkáinak. A film felépítése a Psycho szerkezetét követi, ami De Palma esetében is lényegében azt jelenti, hogy a történet egészen máshol köt ki, mint amire a néző az első fél óra alapján számítana. Hogy tökéletes legyen a félrevezetés, Hitchcockhoz hasonlóan De Palma ugyancsak egy ismert színésznőre bízta azt a szerepet, amelyet a naiv néző a kezdetek alapján főszerepnek gondolna, de aztán a hősnőnek hitt figurából egy kegyetlen gyilkosság áldozata lesz. De Palma még rá is tesz egy lapáttal Hitchcock módszereire, és tudatosan vezeti félre a nézőket, amikor hangsúlyt ad olyan motívumoknak (például hosszas barangolás egy múzeumban, a hősnő alkalmi partnerének nemi betegsége), melyeknek a valódi történet szempontjából semmi jelentősége. A film főszerepeit Michael Caine, Nancy Allen, Angie Dickinson és Keith Gordon játszották. Részben egy nagy port felkavart ügy,Edward Kennedy szenátor 1969-es balesetéről van szó, amikor a politikus az autójával egy néptelen helyen egy kicsiny hídról a vízbe zuhant a kocsijával a sötétben. Vele utazott fiatal titkárnője is. Kennedy ki tudott menekülni a kocsiból, utasa viszont nem. A politikus azonban ahelyett, hogy megpróbált volna segítséget hívni, inkább igyekezett eltussolni az ügyet. Rövidesen azonban nyilvánvalóvá vált, hogy jelen volt a balesetnél, és elmulasztotta a segítségnyújtást. A baleset rekonstruálása során a szakértők valószínűsítették, hogy a kocsiba beszorult valamennyi levegő, így a titkárnő akár még negyedóráig is életben lehetett a víz alatt, mielőtt megfulladt volna. Kennedy ugyan olcsón megúszta az ügyet, ám elnöki ambícióiról végképp le kellett mondania. részben Michelangelo Antonioni Nagyítás (1967) című klasszikusa jelentette a kiindulópontot a Halál a hídon (1981) című thrillerhez. A történet főszereplője egy hangmérnök (John Travolta), aki egyik este egy elhagyatott helyen a természet hangjait rögzíti magnóra egy készülő film számára. A készülék felveszi egy arra járó kocsi defektjének hangjait is: a jármű a vízbe zuhan. A hangmérnök kimenti a kocsi utasát, egy fiatal lányt (Nancy Allen). A magnófelvétel meghallgatásakor kiderül, hogy a defektet egy pisztolylövés hangja előzte meg. Antonioni a Nagyításban egyáltalán nem foglalkozott a fényképész főszereplő által felfedezett gyilkosság felderítésével, hanem ennek ürügyén művészet és valóság kapcsolatát boncolgatta. Vele ellentétben De Palma nagyon is elmerül a szövevényes bűnügy részleteiben, ám a végeredményt az ő főhőse is csupán az illúziók szintjén tudja hasznosítani: az utolsó áldozat halálsikolyát használja fel a készülő másodosztályú horrorban, amelyhez az egész film folyamán képtelenek voltak a filmbeli rendezővel együtt megtalálni a hitelesen sikító lányt. Noha a Halál a hídon szintén a rendező legjelentősebb munkái közé tartozik, a maga idejében éppúgy megbukott, mint Howard Hawks 1930-as évekbeli klasszikusának remake-je, A sebhelyesarcú (1983). Oliver Stone, a később filmrendezővé lett forgatókönyvíró a cselekményt az 1980-as évekbe helyezte át, amikor a kubai vezér, Fidel Castro egy álhumánus intézkedéssel bűnözőket és más, a szocializmus számára nélkülözhető személyeket engedett ki az országából az Egyesült Államokba. A film egy ilyen emigráns kubai bűnöző, Tony Montana felemelkedésének és bukásának monumentális és véres históriája. Főszereplők: Al Pacino, Steven Bauer, Mary Elizabeth Mastrantonio és Michelle Pfeiffer.