Az I. Internacionálé, hivatalos nevén a Nemzetközi Munkásszövetség (Working Men’s International Association, London, 1864. szeptember 28. – Philadelphia, 1876. július), a munkásmozgalom első nemzetközi politikai tömegszervezete volt. Később, a II. Internacionálé létrejötte után lett közkeletű neve az I. Internacionálé„Ezt a manapság általánosan használt nevét csak a II. Internacionálé megalakulása után kapta.” R. Palme Dutt: Az internacionálé. Kossuth Könyvkiadó, 1966. 43. o.

Kezdeményezőinek elsődleges gyakorlati célja az volt, hogy az egyes országok nemzeti keretei között folytatott osztályküzdelmeinek eredményeit (rövidebb munkanap, magasabb bérek, jobb munkafeltételek) ne lehessen más országokból importált sztrájktörő vagy pusztán olcsóbb munkaerő segítségével semmissé tenni. Ezen szakszervezeti jellegű célok mellett kezdettől fogva szerepelt a leginkább a proletariátust sújtó háborúk, illetve a demokratikus mozgalmak elleni külföldi katonai beavatkozások nemzetközi tömegakciókkal való megakadályozásának szándéka is.

Az Internacionálé a korabeli munkásmozgalom legfontosabb, egymástól sok tekintetben igen eltérő politikai irányzatait egyesítette: az angliai tradeunionizmust, owenizmust, a franciaországi proudhonizmust, blanquizmust, a németországi marxizmust, az olasz- és spanyolországi bakunyinizmust, illetve az olasz mazzinizmust. Ennek következtében az Internacionálé az irányzatok közötti vezető szerepért folytatott, időnként rendkívül éles ideológiai harc megnyilvánulási terepe is volt egyúttal.

E küzdelmes 12 év során, melynek egyik történelmi csúcspontja a párizsi kommün volt, a marxizmus jelentős befolyásra tett szert a nemzetközi munkásmozgalomban, kiváltképp német nyelvterületen. Az Internacionálé a Kommunista kiáltvány tételmondatát – Világ proletárjai, egyesüljetek! –, az internacionalizmus eszméjét átültette a gyakorlatba, s ezáltal a nacionalizmus évszázadában a nemzeti paradigma egyik első politikai meghaladási kísérletévé vált a munkásosztály részéről.

Előzményei Ernest Charles Jonesen chartista vezető elnökletével 1855-ben megalakult az angol, francia, német, lengyel, olasz és spanyol nemzeti titkárokkal rendelkező Nemzetközi Bizottság, amely számos nemzetközi szolidaritási akciót szervezett. A Nemzetközi Bizottság, a Forradalmi Kommün (a Londonban élő és a kommunizmussal rokonszenvező francia politikai menekültek szervezete), a Német Kommunisták Társasága, az Angol Chartisták Társasága, a Lengyel Szocialisták Társasága 1856-ban létrehozta a Nemzetközi Szövetség nevű szervezetet, amely a 60-as évek elejéig működött. Ennek legfőbb célja az „egyetemes demokratikus és szociális köztársaság győzelme” volt.R. Palme Dutt: i. m. 40–42. old.

A londoni világkiállítás ideje alatt, 1862 augusztus 5-én az angol és francia szakszervezetek képviselőinek küldöttsége találkozót tartott Londonban, melyen tanácskoztak egy nemzetközi munkásszervezet megalakításának tervéről. „A proletariátus nemzetközi kapcsolatait a következő hónapokban az Egyesült Államokban 1861 óta dúló polgárháború kiváltotta gyapotválság, majd az 1863-ban kirobbanó lengyel felkelés mélyítette el.”Jemnitz János: Az I. Internacionálé. in.: Az I. Internacionálé és Magyarország. (szerk: Erényi Tibor és Kovács Endre) Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1964. 13. old. Az angliai és franciaországi gyapotválság azért alakult ki, mert az észak-amerikai kormány blokád alá vette a déli gyapotültetvényeket abból célból, hogy kereskedelmi bevételeiket és fegyverutánpótlásukat meggátolja. Ennek a következménye az üzemek tömeges leállása, munkanélküliség és nyomor lett Európában. A brit és francia burzsoázia az északiak blokádját tette felelőssé a nélkülözésért, hogy a népharagot ellenük fordítsa, ám propaganda hadjáratuk visszafelé sült el, s szolidaritási bizottságok alakultak Észak támogatására. Az angol bizottság vezetője Georg Odger,en a franciáé Henri Tolainen volt.Jemnitz János: i. m. 13–14. old.

Története Megalakulása

Az angol proletariátus internacionalizmusának egyik példája, hogy az 1830. évi lengyel felkelés óta fokozott figyelemmel kísérte a lengyel függetlenségi és demokratikus mozgalmakat, s minden évben megünnepelte a felkelés évfordulóját, így nem volt váratlan az 1863. januári újabb felkelés melletti harcos kiállás. 1863. április 28-án Edward S. Beesly, a londoni egyetem történelem és politikai gazdaságtan professzorának elnökletével tartottak szolidaritási nagygyűlést, s egy bizottságot menesztettek Palmerston miniszterelnökhöz, hogy diplomácia nyomással próbálja megakadályozni a cári beavatkozást. Palmerston kitérő válaszára a szakszervezeti vezetők 1863. július 22-én, a londoni St. James Hallban egy újabb nyilvános gyűlést tartottak a januári lengyel felkelés melletti szolidaritásnak a korábbinál nyomatékosabb kifejezésére, de erre már a francia munkások küldöttségét is meghívták. Ezen francia részről Henri Tolain és angol részről William Randal Cremer tartott beszédet. A találkozó után a Londoni Szakszervezeti Tanács (London Trades Council) indítványára közös ülést tartottak az angol, francia, német és lengyel munkások képviselői, akik kezdeményezték egy a francia munkásokhoz intézett üzenet megszövegezését nemzetközi munkáskongresszus összehívásának céljából.R. Palme Dutt: i. m. 43–44. old.

E kiáltványt 1863. november 10-én egy újabb gyűlés elé vitték, s a végső változatot Odger, Cremer és Robert Applegarth szakszervezeti vezetők írták alá. A üzenet pragmatikus vezérgondolata az volt, hogy a sztrájktörők importját Angliába csak nemzetközi munkásszervezettel lehet kivédeni:

„A népek barátsága a munkáskérdések szempontjából nagyon fontos. Amikor ismételten megkíséreljük, hogy szociális helyzetünkön a munkaidő csökkentésével vagy a munkabérek emelésével javítsunk, munkáltatóink azzal fenyegetnek, hogy franciákat, németeket és belgákat hoznak át, hogy béreinket leszoríthassák, és sajnos, meg kell mondanunk, ez tényleg bekövetkezett; nem mintha kontinensi testvéreink nekünk ártani akartak volna, hanem mert a különböző országok munkásrabszolgái között nincsen rendszeres kapcsolat. E rendszeres kapcsolatok remélhetőleg kialakulnak, hogy érvényesítsék elvünket, s a rosszul fizetett munkások béreit lehetőleg ugyanolyan színvonalra emeljék, mint a jól fizetettekét, megakadályozzák, hogy a munkáltatók egyikünket a másikunk ellen játsszák ki, és így kalmárszellemük kénye-kedvének engedve, életkörülményeinket lerontsák.”Jemnitz János: i. m. 15. old.

A francia munkásszervezetek válasza belpolitikai okok miatt nyolc hónapot késett, ugyanis lázasan készültek az 1864-es márciusi pótválasztásokra, ahol 1851 óta ez volt az első eset, hogy a polgári ellenzéktől függetlenül léptek fel a császári rendszer ellen. A választások után az a döntés született, hogy szeptember végén külön munkásküldöttség viszi majd a választ Londonba.

„1864 szeptember 28-án a londoni St. Martin’s Hallen-ban nagy nemzetközi munkásgyűlést tartottak, amelyet a londoni trade-unionok vezetői és a párizsi munkások egy proudonista csoportja készített elő. Angol és francia munkásokon kívül részt vettek ezen a Londonban élő német, olasz és más munkások képviselői, valamint az európai kispolgári és forradalmi demokrata emigráció vezető egyéniségei. A gyűlés határozatot hozott a Nemzetközi Munkásszövetség (I. Internacionálé) megalapításáról, és ideiglenes bizottságot választott. Karl Marxot mint a német munkások képviselőjét beválasztották a bizottságba, ennek első, október 5-i ülésén pedig a Szövetség program-okmányait kidolgozó albizottságba. Az albizottság első ülésein, amelyeken Marx betegsége miatt nem vehetett részt, elkészült egy okmány, amely a következőkből állt: bevezető nyilatkozatból, melyet az owenista Weston fogalmazott és a francia kispolgári demokrata Le Rubez szerkesztett meg, valamint az olasz munkásegyletek Mazzini kidolgozta szervezeti szabályzatából, amelyet Luigi Wolff angolra fordított. Marx az ideiglenes bizottság október 18-i ülésén értesült az okmány tartalmáról és alaposan megbírálta. Az okmányt végleges szerkesztésre visszaadták az albizottságnak, mely október 20-án Marxot bízta meg ezzel a munkával. Október 27-én az albizottság jóváhagyta a Marx által teljesen újonnan megfogalmazott két okmányt, A Nemzetközi Munkásszövetség Alapító ÜzenetéMarx Engels Művei, (továbbiakban MEM) 16. köt. 3–11. old.-nek nevezett kiáltványt és a Szövetség Ideiglenes Szervezeti SzabályzatáMEM, 16. köt. 12–14. old.-t. 1864 november 1-én az ideiglenes bizottság, mely a Szövetség vezető szerveként Központi Tanáccsá alakult (1866 végétől Főtanács a neve), egyhangúlag elfogadta az Üzenetet és a Szervezeti Szabályzatot.”MEM, 16. köt. Jegyzetek, 559. old.„Az Alapító Üzenetet első ízben a „Bee-Hive Newspaper” 1864. november 5-i, 160. számában közölték, majd ugyanebben a hónapban a Szervezeti Szabályzattal együtt kiadták az »Address and Provisional Rules of the Working Men’s International Association, established September 28, 1864, at a public meeting held at St. Martin’s Hall, Long Acre, London« című brosúrában. A német fordítás, melyet Marx készített 1864 novemberének első felében, a »Socialdemokrat« 1864 december 21-i és 30-i 2. és 3. számában jelent meg. Franciára 1866-ban fordították le az üzenetet. Az első orosz fordítás 1871-ben jelent meg Genfben.” MEM, 16. köt. 559. old.

A Nemzetközi Munkásszövetség Alapító Üzenete

Marx a munkásosztály elnyomott helyzetének tényekkel alátámasztott ismertetése után felidézte a munkásság törekvéseit, harcait, s e harcok részleges eredményeit, mint például a brit munkásság harcát a munkaidő csökkentéséért. Utalt a szövetkezeti mozgalmak utópikus jellegére, mint írta: „[…]bármily kiváló is elvben és bármily hasznos is a gyakorlatban a szövetkezeti munka, ha elszigetelt munkások alkalmi erőfeszítéseinek szűk körére korlátozódik, soha nem lesz képes arra, hogy feltartóztassa a monopólium mértani haladványban folyó növekedését, hogy felszabadítsa a tömegeket, sőt még arra sem, hogy érezhetően könnyítsen nyomoruk terhén.[…]A szövetkezeti munkát ahhoz, hogy a dolgozó tömegeket megmenthesse, nemzeti méretűvé kell fejleszteni, következésképpen nemzeti eszközökkel kell elősegíteni. Ámde a föld és a tőke urai mindig fel fogják használni politikai kiváltságaikat gazdasági monopóliumaik megvédésére és megörökítésére.” A fenti premisszákból fakadó leglényegesebb következtetése pedig: „Ezért a politikai hatalom meghódítása a munkásosztály nagy kötelessége.”MEM, 16. köt. 9–10. old. Ezek a fenti gondolatok egyfelől a brit szakszervezeti és szövetkezeti mozgalom, másfelől a francia proudonizmus kritikáját nyújtották, – mindegyik irányzat elutasította a közvetlen politikai harcot, – amivel szemben hatékony alternatívát Marx szerint csak a munkásosztály politikai egyesülése adhatott. A politikai egyesülésnek pedig ki kellett terjednie a munkásság érdekeinek megfelelő külpolitikai küzdelemre is, például a leginkább a munkásosztályt sújtó háborúk elleni fellépésre is: „Az ilyen külpolitikáért vívott harc része a munkásosztály felszabadításáért folyó általános küzdelemnek. Világ proletárjai, egyesüljetek!” – hangzott fel újra a Kommunista Kiáltvány befejező mondata.MEM, 16. köt. 11. old.

Az ideiglenes szervezeti szabályzat