V. Ióannész Palaiologosz, magyarosan V. János (), , uralkodott: 1341-1391) bizánci császár 1341-től 1376-ig, 1379-től 1390-ig, és 1390-től haláláig.
A Ióannészok viszálya Ióannész kilencéves volt, amikor megörökölte a császári bíbort, így régens kormányzott helyette apja minisztere, Ióannész Kantakuzénosz személyében. A régensnek komoly ellentábora akadt, amit az anyacsászárné is erősített, így elmenekült Konstantinápolyból, és fellázadt. Trákiában császárrá koronáztatta magát VI. Ióannész néven, míg az ifjú V. Ióannész és támogatói a fővárosban húzták meg magukat. Hat évig dühöngött a polgárháború, minek során az ellenfelek az amúgy ellenséges szerbek és oszmánok, illetve mindenféle nemzetiséghez tartozó zsoldosok segítségéhez is folyamodtak. Végül a lázadó régens győzött azáltal, hogy kiegyezett a törökökkel, és 1347-ben bevonult a fővárosba. Ellenzékével alkut kötött: császárrá koronáztatta magát, a legális uralkodót teljesen háttérbe szorítva mindennemű intézkedésben.
Kantakuzénosz Ióannész intézkedései révén azonban nemsokára elvesztette népszerűségét, és V. Ióannész átvehette a hatalmat. A sikerhez hozzájárult még Francesco Gattilusio ügyessége is, aki csellel behajózott Konstantinápolyba és a falakat védő katonaságot semlegesítve megnyitotta a kapukat Ióannész előtt. Ióannész a segítségért cserébe Gattilusiónak és testvérének adta Leszbosz szigetét, aki I. Ferenc néven szuverén uralkodó lett és a Genovai Köztársaság érdekeit kezdte szolgálni.
Országos léptékű családi problémák Ióannész uralma alatt a birodalom felbomlása tovább folytatódott fia, a későbbi IV. Andronikosz lázongása (1376-1379 között ő tette le V. Ióannészt a trónról, és 1385-ben megint megpróbálta átvenni a hatalmat) és a folyamatos oszmán támadásoknak köszönhetően, akik időközben Európában is megvetették a lábukat (1354, Gallipoli). 1381-től a birodalom rendszeres sarcot fizetett a törököknek, akik I. Murád szultán óta Edirnében állították fel központjukat. Bizáncot a császár erőtlen kísérlete a kereszténység újraegyesítésére sem mentette meg a lejtőn való egyre mélyebbre süllyedéstől, és a hamarosan bekövetkező végső bukástól. Az idős császár még élete utolsó éveiben is kénytelen volt egy újabb családtagja ellen harcolni: ezúttal VII. Ióannész, Andronikosz fia kényszerítette nagyapjára akaratát (1390).
Irodalom
Peter Schreiner: Johannes V. Palaiologos. In: Lexikon des Mittelalters 5, 534. hasáb John Julius Norwich: Byzanz. Verfall und Untergang 1071–1453, Augsburg 2000. Ralph-Johannes Lilie: Byzanz. Das zweite Rom. Siedler Verlag, Berlin 2003, Jonathan Harris: The End of Byzantium. Yale University Press, New Haven 2010, Donald M. Nicol: The Last Centuries of Byzantium. 2. Auflage. Cambridge University Press, Cambridge 1993, Antonio Bravo García: Emperadores bizantinos en tierras de Occidente. In: Byzantiaka 14 (1994) 109–139., különösen 111–116. oldal
Kategória:Középkori bizánci császárok Kategória:Palaiologosz-ház Kategória:1332-ben született személyek Kategória:1391-ben elhunyt személyek