I. Leó pápa, más néven Nagy Szent Leó (; a 4. század vége, feltehetően 390 körül – Róma, 461. november 10.) 440. szeptember 29-étől haláláig Róma püspöke, a hagyományos pápalisták szerint a 45. pápa volt. A késő ókor egyik legjelentősebb egyházi vezetőjeként tartják számon. Pápasága a Nyugatrómai Birodalom politikai válságának, a népvándorlás okozta katonai fenyegetéseknek és a keleti krisztológiai vitáknak az időszakára esett.
Leó különösen a római püspöki primátus következetes késő ókori megfogalmazásáról és a khalkédóni zsinaton meghatározóvá vált krisztológiai leveléről, a Tomus ad Flavianumról ismert. Jelentős diplomáciai szerepet játszott Attilával és Geiserich vandál királlyal folytatott tárgyalásaiban is. A katolikus egyház szentként tiszteli, XIV. Benedek pápa pedig 1754-ben az egyháztanítók közé sorolta.
A bizánci hagyományú ortodox egyházak szintén szentként tisztelik. Az orientális ortodox, illetve nem khalkédóni egyházak esetében Leó megítélése összetettebb, mivel ezek az egyházak nem fogadták el a khalkédóni zsinat hitdefinícióját. A modern kutatás ugyanakkor különbséget tesz Eutükhész tanítása és a későbbi miafizita teológiai hagyomány között.
Leót a hagyományosan „Nagy” melléknévvel emlegetett három pápa egyikeként tartják számon; rajta kívül I. Gergely pápa és I. Miklós pápa viseli ezt a történetileg megszilárdult megkülönböztető elnevezést.
Forrásai és történeti háttere
Leó életének korai szakaszáról kevés biztos adat maradt fenn. Pontifikátusáról viszont viszonylag gazdag, de eltérő forrásértékű anyag áll rendelkezésre: a neve alatt fennmaradt levelezés, beszédei, a khalkédóni zsinat aktái, Prosper Aquitanus krónikája, a későbbi pápai életrajzi hagyományt őrző Liber Pontificalis, valamint későbbi egyháztörténeti és hagiografikus hagyományok.
A Liber Pontificalis fontos, de forráskritikával kezelendő adatokat őriz. A pápák életrajzait később szerkesztett formában közli, ezért korai adatait – így Leó születési helyére és családjára vonatkozó állításait – nem lehet ugyanolyan súlyú forrásként kezelni, mint Leó saját leveleit vagy a khalkédóni zsinat aktáit.
A Leóhoz kapcsolódó levélkorpusz különösen fontos az 5. századi egyháztörténet, a kánonjog és a krisztológiai viták kutatásában. A hagyományosan hozzá kapcsolt, kiadástörténetileg változó számozású levelezés 173 levelet tartalmaz, amelyek közül nem mindegyik Leó saját írása: egy részük neki címzett levél. A régebbi szakirodalom általában 143 Leó által írt levelet és 30 hozzá intézett levelet tart számon. A teljes levélkorpusz modern kritikai kiadásának hiánya miatt a kutatás sokáig a Ballerini-testvérek 18. századi kiadására, illetve annak Migne-féle újranyomására támaszkodott.
Leó működését a késő római keresztény állam keretében kell értelmezni. A 4–5. században a császári hatalom, a zsinati egyházkormányzat, a püspöki tekintély és a római jogi gondolkodás szorosan összefonódott. Leó nem a modern értelemben vett állam- és vallásszabadsági kategóriák között működött, hanem olyan korban, amikor a hitbeli egységet az egyházi és a birodalmi rend egyik lényeges feltételének tekintették.
Élete
Származása és korai pályája
A Liber Pontificalis szerint Leó Toszkánából származott, apját Quintianusnak nevezi. Egyes későbbi összefoglalók római születésűnek vagy római arisztokrata háttérből származónak nevezik, de ez nem olyan biztos adat, mint pápaságának kezdete és vége. Bizonyosabb, hogy korai egyházi pályája Rómához kötődött, és a római klérusban már pápasága előtt tekintélyes szerepet töltött be.
A források alapján I. Celesztin pápa idején már a római klérus tagja volt, és valószínűleg diakónusként működött; III. Szixtusz alatt pedig a római egyház egyik legtekintélyesebb tisztségviselőjévé vált. Johannes Cassianus neki ajánlotta a nesztoriánus tanítás ellen írt De incarnatione Domini contra Nestorium című művét. Alexandriai Kürillosz Rómához fordult Juvenal jeruzsálemi püspök joghatósági igényei miatt; a források alapján nem teljesen világos, hogy levelét közvetlenül Leóhoz mint római diakónushoz, vagy Celesztin pápához, Leó közvetítésével intézte.
440-ben a császári udvar megbízásából Galliába küldték, hogy közvetítsen Flavius Aëtius hadvezér és Albinus, a galliai praefectus praetorio, vagyis a tartományi polgári közigazgatás egyik legfőbb tisztségviselője között kialakult viszályban. Amíg távol volt Rómától, III. Szixtusz meghalt. Leót távollétében választották meg utódának; Rómába visszatérve 440. szeptember 29-én szentelték püspökké.
A pontifikátus kezdete
Leó pápaságának kezdetén a Nyugatrómai Birodalom katonai és közigazgatási válságban volt. A vandálok Észak-Afrikában, a hunok Közép-Európában, a nyugati császári udvar pedig gyakran Ravenna védettebb környezetében működött. Leó ebben a közegben egyszerre volt Róma püspöke, lelkipásztor, egyházfegyelmi döntéshozó és bizonyos helyzetekben a római lakosság politikai-diplomáciai képviselője. Ez nem jelentett modern értelemben vett világi kormányzói tisztséget, de a császári hatalom gyengülése idején a városi püspökök – különösen Róma püspöke – gyakran közvetítő és képviseleti szerepet is betöltöttek.
Pápaságának évfordulóin mondott beszédeiben rendszeresen kifejtette a római püspöki hivatalról alkotott felfogását. Leó szerint Róma püspöke nem vér szerinti leszármazottja, hanem hivatali és apostoli utódja Péter apostolnak. Ez azt jelentette, hogy Péter tekintélye és feladata nem halt meg vele, hanem a római püspöki székben tovább él; a hivatal méltósága nem a mindenkori püspök személyes kiválóságából, hanem Péter apostol Krisztustól kapott megbízatásából fakad. A püspökké szentelése évfordulóján mondott, harmadikként számozott beszédében így fogalmazott: „sicut permanet quod in Christo Petrus credidit, ita permanet quod in Petro Christus instituit” – vagyis „miként megmarad az, amit Péter Krisztusról hitt, úgy megmarad az is, amit Krisztus Péterben alapított”.
Egyházkormányzata és primátusfelfogása
A római püspöki primátus leói értelmezése
Leó a római püspöki primátus – vagyis Róma püspökének az egyházban betöltött tanító, fegyelmi és joghatósági elsőbbsége – egyik legkövetkezetesebb késő ókori megfogalmazója volt. Érvelése Máté evangéliuma 16. fejezetének péteri szövegére, Lukács 22,32-re, a római egyház apostoli eredetére és a korabeli jogi fogalmakra épült. Nem ő találta ki a római primátus gondolatát, de ő fogalmazta meg azt különösen sűrített, jogi és teológiai nyelven.
A leói primátusfelfogás szerint Péter tekintélye nem pusztán történeti emlék, hanem a római püspöki székben tovább ható hivatalos feladat. Leó ezért saját személyét gyakran alázatosan különböztette meg a hivataltól: a római püspök személye lehet méltatlan, de Péter hivatala és tekintélye nem fogyatkozik meg benne. Ezt fejezi ki az a megfogalmazása is, amely szerint Péter méltósága „méltatlan örökösében” sem szűnik meg.
A püspökké szentelése évfordulóján mondott, negyedikként számozott beszédében Leó Péter kiválasztását az egész egyház rendjének alapjaként értelmezte: „de toto mundo unus Petrus eligitur” – „az egész világból egyetlen Péter választatik ki”. A Quanta fraternitati kezdetű, Anastasius thesszalonikéi püspökhöz írt levelében ugyanezt az egyházi rend szintjén fejtette ki: a püspökök méltósága közös, de a kormányzati rend nem egyforma, mert az apostolok közösségében is volt rendbeli elsőbbség. Leó szerint e hierarchikus rend célja az volt, hogy „Péter egyetlen székénél” gyűljön össze az egyetemes egyház gondja, és semmi ne legyen elszakítva a fejétől.
Ezt a felfogást a modern szakirodalom a későbbi pápai primátuselmélet fontos előzményének tekinti, bár hangsúlyozza, hogy Leó joghatósági igényeinek gyakorlati érvényesülése nem volt egyforma Nyugaton és Keleten. Nyugaton – különösen Itália, Gallia, Hispania és Illyricum egyházi ügyeiben – Leó tekintélye jelentős mértékben érvényesült. Keleten viszont a császári egyházpolitika, a zsinati eljárás, Alexandria és különösen Konstantinápoly növekvő szerepe korlátozta a római igények gyakorlati hatását.
Itália, Szicília és Mauretania ügyei
Leó leveleiben számos egyházfegyelmi kérdésben intézkedett. Az itáliai püspökökhöz intézett leveleiben a kánoni rend, a papszentelés feltételei, az egyházi vagyon kezelése és a liturgikus gyakorlat egysége iránti gondját fejezte ki. Egy Campania, Picenum, Etruria és más tartományok püspökeinek írt levelében például az egyházi szolgálatra a korabeli kánoni normák szerint alkalmatlannak tartott személyek felszentelése ellen lépett fel.
Szicíliában elsősorban a keresztség kiszolgáltatásának idejével kapcsolatban avatkozott be. A római gyakorlatnak megfelelően a húsvéti és pünkösdi keresztséget tekintette elsődlegesnek, és bírálta azokat az eltéréseket, amelyek szerinte fellazították a liturgikus rendet. Mauretania Caesariensis püspökeihez intézett levelében a püspökválasztás, a papszentelés és a klerikusok fegyelmi ügyeit tárgyalta, ami jelzi, hogy Leó figyelme nem csak Itália közvetlen egyházi ügyeire terjedt ki.
Kelet-Illíria és Thesszaloniké
A keleti és nyugati egyházi befolyási övezetek határán fekvő Kelet-Illíria különösen kényes terület volt. A római püspökök korábban Thesszaloniké püspökét pápai vikáriusként, vagyis Róma helyi megbízottjaként használták a térség felügyeletére. Leó megerősítette Anastasius thesszalonikéi püspök vikáriusi szerepét, de egyben világossá tette, hogy a vikárius hatalma nem önálló patriarchális joghatóság, vagyis nem saját jogon gyakorolt nagyobb területi egyházi főhatóság, hanem Róma megbízásából gyakorolt felügyelet.
Amikor Anastasius túlkapásokba esett, Leó figyelmeztette őt, hogy hatáskörét mérséklettel és a kánoni rend tiszteletben tartásával gyakorolja. Ez a konfliktus jól mutatja Leó egyházkormányzati gondolkodásának kettősségét: a helyi egyházi felügyeletet szükségesnek tartotta, de a fontosabb ügyeket Róma számára kívánta fenntartani. Levelei alapján az illíriai ügyekben nem egyszerűen személyes hatalmi beavatkozásról, hanem a római szék és a helyi metropolitai-vikáriusi joghatóság viszonyának rendezéséről volt szó.
Hilarius arles-i püspök ügye
Leó egyik legismertebb nyugati joghatósági ügye Arles püspökéhez, Hilariushoz kapcsolódott. Hilarius több galliai egyházmegye ügyébe beavatkozott, köztük Celidonius besançoni püspök leváltásába. Celidoniust azzal vádolták, hogy laikusként özvegyet vett feleségül, illetve közhivatalnokként halálos ítélethez járult hozzá. Celidonius Rómához fellebbezett; Leó római zsinaton vizsgálta az ügyet, és a vádak igazolatlansága miatt visszahelyezte őt püspöki székébe.
A vita nem Leó pápaságának legitimitásáról, hanem arról szólt, milyen jogkörrel avatkozhat be Arles püspöke más galliai egyházmegyék ügyeibe, illetve milyen szerepe van Rómának a püspöki fellebbezésekben. Leó Hilariust megfosztotta több metropolitai, vagyis tartományi püspöki, valamint vikáriusi, vagyis pápai megbízotti jogosítványától, bár arles-i püspöki hivatalában meghagyta.
Az ügyhöz kapcsolódva III. Valentinianus 445. július 8-án kiadta Novella XVII. rendeletét, amely császári támogatást biztosított Leó galliai döntéseinek és a római szék fellebbviteli szerepének. A rendelet a késő római állam és az egyházi joghatóság összefonódásának egyik fontos példája, de nem jelenti azt, hogy az állam és az egyház kapcsolata ekkor kezdődött volna.
Vallási viták és egyházi fegyelem
Az 5. századi egyházi források „eretnekségnek” nevezték azokat a tanításokat, amelyeket a püspöki és zsinati döntések a hit lényegét sértő eltérésnek tekintettek. A fogalom ezért egyszerre teológiai és intézményi kategória: nem pusztán vitás véleményt, hanem az egyházi közösséget és tanítást veszélyeztető irányzatot jelölt.
Pelagiánusok Aquileiában