Az analogia entis (magyarul létanalógia vagy léthasonlóság) az arisztotelészi–tomista metafizika és a katolikus teológiai nyelv egyik alapfogalma. Azt fejezi ki, hogy a „létező” vagy „lét” fogalma nem azonos, egyértelmű módon állítható Istenről és a teremtményekről, de nem is pusztán azonos hangzású, teljesen különböző jelentésű szóként. Isten és a teremtmény között valóságos hasonlóság áll fenn, mert a teremtmény Istentől kapja létét és tökéletességeit; ugyanakkor a különbség mindig nagyobb, mert Isten nem részesedik a létben, hanem maga a magától fennálló lét, latinul ipsum esse subsistens.

A létanalógia célja annak megmagyarázása, miként lehetséges igaz, de nem kimerítő beszéd Istenről. Ha az Istenről és a teremtményről tett állítások teljesen egyértelműek volnának, akkor Isten és a teremtmény egy közös nembe vagy fogalmi osztályba tartozna. Ha viszont teljesen többértelműek volnának, akkor az emberi beszéd és gondolkodás semmiféle pozitív ismeretet nem közvetíthetne Istenről. A tomista megoldás szerint az isteni és teremtményi tökéletességek között analóg megfelelés van: a teremtmény jósága, igazsága, léte vagy bölcsessége részesedett, véges és okozott; Istenben ezek a tökéletességek végtelen, egyszerű és lényegi módon vannak meg.

A katolikus teológiában az analogia entis szoros kapcsolatban áll a teremtéssel, a részesedéssel, az isteni nevekkel, a természetes istenismerettel és a praeambula fidei tanával. A IV. lateráni zsinat klasszikus megfogalmazása szerint a Teremtő és a teremtmény között nem lehet akkora hasonlóságot megállapítani, hogy ne kellene még nagyobb különbözőséget állítani közöttük. Ez a tétel az analogia entis egyik legismertebb teológiai összefoglalása: valós hasonlóságot állít, de kizár minden panteista vagy racionalista azonosítást.

A 20. századi teológiában a fogalom különösen Karl Barth és Erich Przywara vitája miatt vált ismertté. Barth híresen elutasította az analogia entis katolikus fogalmát, és vele szemben az analogia fidei-t, a hitből és kinyilatkoztatásból eredő istenismeretet hangsúlyozta. Katolikus szerzők szerint Barth kritikája részben attól a félelemtől vezérelt, hogy a természetes metafizika a kinyilatkoztatás fölé kerülhet; a tomista értelmezésben azonban a létanalógia nem a hit fölötti mérce, hanem a teremtett lét és a teológiai beszéd metafizikai feltétele.

Elnevezés és alapjelentés

Az analogia entis latin kifejezés két részből áll: az analogia arányt, megfelelést, hasonlóságot, rendezett viszonyt jelent; az ens pedig „létezőt”. A kifejezés tehát szó szerint „a létező analógiája” vagy „a lét analógiája”. A magyar szaknyelvben használatos alakjai: létanalógia, léthasonlóság, ritkábban a létező analógiája.

A fogalom nem egyszerűen azt állítja, hogy Isten és a világ „hasonlítanak” egymásra. A létanalógia pontosabban három állítást foglal össze:

a teremtmények valóban léteznek, és létük nem puszta látszat; a teremtmények léte nem önmagától való, hanem részesedett és okozott; Isten és a teremtmény között a lét rendjében van valós megfelelés, de nincs közös nem, amely alá Isten és a teremtmény egyformán besorolható volna.

A tomista metafizikában ezért a „létező” nem genus, vagyis nem olyan általános nemfogalom, amelyhez fajalkotó különbségek járulnak. Nem lehet olyan különbséget találni, amely kívül állna a léten, hiszen minden különbség valamilyen módon szintén létező. A lét fogalma transzcendentális: átfogja a kategóriákat, de nem úgy, mint egy legfelsőbb genus.

A kiinduló probléma

A létanalógia kérdése abból a problémából indul ki, hogy sokféle valóságról mondjuk: „van” vagy „létezik”. Létezik egy ember, létezik egy fa, létezik egy gondolat, létezik egy tulajdonság, és a teológiai állítás szerint létezik Isten. Ezek a létezések nem azonos módon valósulnak meg. Egy ember szubsztanciaként létezik; a színe, tudása vagy cselekvése járulékként, latinul accidens-ként létezik; Isten pedig nem kapott vagy részesedett léttel bír, hanem önmagától létező.

Három alapvető lehetőség kínálkozik:

univokáció esetén a „lét” ugyanabban az értelemben állítható Istenről és teremtményről; ekvivokáció esetén a szó csupán hangzásában azonos, jelentése azonban teljesen más; analógia esetén a jelentés nem teljesen azonos, de nem is teljesen idegen: van arányos, valós megfelelés.

A tomista hagyomány szerint a lét Istenről és a teremtményekről nem állítható univok módon, mert Isten nem egy létező a többi között, és nem tartozik közös kategóriába a teremtményekkel. Nem állítható azonban pusztán ekvivok módon sem, mert akkor minden pozitív istenismeret és istenbeszéd lehetetlenné válna. A közbülső megoldás az analóg állítás.

A létanalógia ezért egyszerre véd két szélsőségtől. Az univok beszéd veszélye a panteizmus vagy monizmus: Isten és a világ közötti különbség elmosása. Az ekvivok beszéd veszélye az agnoszticizmus: Istenről semmilyen igaz, pozitív állítás nem tehető. Az analóg beszéd szerint Isten valóban megismerhető a teremtményekből, de nem fogható fel kimerítően.

Arisztotelészi előzmények

A lét analóg jellegének filozófiai előzményei Arisztotelész metafizikájáig nyúlnak vissza. Arisztotelész szerint a „létező” sokféleképpen mondható, de mindig valamilyen egységre vonatkoztatva. A görög kifejezés: to on legetai pollachōs, vagyis „a létezőt sokféleképpen mondjuk”. Ez a sokféleség nem puszta véletlen többértelműség, mert a különböző létmódok a szubsztanciához, a magánvalóhoz viszonyítva rendeződnek.

Arisztotelésznél az analógia elsődlegesen nem Isten és a teremtmény viszonyának keresztény teológiai problémájaként jelenik meg, hanem a létező sokféleségének metafizikai kérdéseként. A szubsztancia és a járulék nem ugyanabban az értelemben létezik: a szubsztancia önállóbban, a járulék a szubsztanciában és a szubsztancia által. Mégis mindkettőről értelmesen mondható, hogy létezik.

A keresztény filozófia ezt az arisztotelészi kiindulást összekapcsolta a teremtés tanával. A teremtmények nemcsak egymáshoz képest különböző létmódokban állnak, hanem mindnyájan Istentől kapják létüket. Így a lét analógiája nemcsak a szubsztancia és akcidens viszonyára, hanem Isten és a teremtmények viszonyára is vonatkozik.

Parmenidész, Hérakleitosz és a lét egysége-sokfélesége

A létanalógia történeti hátterében a görög filozófia két véglete is felismerhető. Parmenidész a lét egységét és változhatatlanságát hangsúlyozta oly módon, hogy a sokaság és változás valóságát nehéz volt megőriznie. Hérakleitosz ezzel szemben a változás és áramlás tapasztalatát állította előtérbe. Arisztotelész és később Aquinói Szent Tamás megoldása a lét egységét és sokféleségét egyszerre igyekezett megőrizni.

A tomista aktus–potencia tan ebben a kérdésben döntő szerepű. A változó létező nem tiszta nemlétből lesz valamivé, hanem képességből, lehetőségből jut ténylegességbe. A létezők sokfélesége nem tagadja a lét egységét, hanem különböző fokú és módú ténylegességek rendjeként jelenik meg.

Steven A. Long tomista értelmezése szerint a lét analógiájának alapja nem pusztán az okozati viszony vagy a részesedés nyelvi megnevezése, hanem a létnek aktus és potencia szerinti megosztottsága. A véges létezőben a ténylegesség mindig valamilyen képességhez, határhoz és befogadó elvhez kapcsolódik; Isten mint tiszta aktus viszont minden potenciától mentes.

A tomista metafizikai alap

Aquinói Szent Tamás metafizikájában a létanalógia több alapelvvel függ össze.

Az első az aktus és potencia különbsége. A véges létezőkben van lehetőség és ténylegesség; képesek változni, tökéletesedni, másként lenni. Isten ezzel szemben tiszta aktus, latinul actus purus, akiben nincs beteljesületlen lehetőség vagy változásra való képesség.

A második a lényeg és lét reális különbsége a teremtményekben. A teremtmény lényege nem azonos azzal, hogy ténylegesen létezik. Megérthető, mi egy ember, egy fa vagy egy angyal anélkül, hogy ezzel már állítanánk tényleges létezését. Istenben viszont a lényeg és a lét azonos: Isten nem olyan lény, akinek „van” léte, hanem maga a magától fennálló lét.

A harmadik a részesedés tana. A teremtmények nem önmagukból birtokolják létüket és tökéletességeiket, hanem részesedés által. A jó, igaz, szép, létben álló és értelmes dolgok nem a teljességet birtokolják, hanem korlátozott módon részesednek olyan tökéletességekben, amelyek Istenben lényegileg és végtelenül vannak meg.

A negyedik az ok és okozat hasonlósága. A klasszikus metafizikai tétel szerint minden cselekvő önmagához valamiképpen hasonló okozatot hoz létre: omne agens agit sibi simile. Mivel a teremtmény Isten okozata, szükségképpen hordoz valamilyen hasonlóságot a Teremtőhöz. Ez a hasonlóság nem fajbeli vagy nemi azonosság, hanem okozati, részesedési és analóg hasonlóság.

A lét analógiája és az állítás analógiája

A skolasztikus hagyomány megkülönbözteti az ontológiai analógiát és a logikai vagy predikatív analógiát. Az ontológiai analógia a valóság rendjében áll fenn: a létezők különböző módon részesednek a létben, és különbözőképpen viszonyulnak a lét aktusához. A predikatív analógia a beszéd és gondolkodás rendjében jelenik meg: ugyanazt a szót több alanyról nem teljesen azonos, de rendezett módon állítjuk.

A tomista álláspont szerint az állítás analógiája a lét analógiáján alapul. Azért mondhatjuk analóg módon, hogy Isten jó és az ember jó, mert az emberi jóság valóságosan, de részesedett módon viszonyul ahhoz a jósághoz, amely Istenben lényegileg van. Ha a valóság rendjében nem volna okozati és részesedési kapcsolat, akkor az analóg állítás csupán költői hasonlat vagy szubjektív nyelvi játék volna.

Ez a különbség különösen fontos a teológiai beszédben. Amikor azt mondjuk, hogy Isten bölcs, jó vagy élő, nem ugyanabban az értelemben beszélünk, mint amikor egy emberről mondjuk ugyanezt. Ugyanakkor nem is pusztán metaforát használunk. A kijelentés valóságos, mert a teremtményi tökéletesség Istenben magasabb, egyszerűbb és végtelen módon van meg.

Az analógia fajtái

A skolasztikus szerzők többféle analógiát különböztettek meg. A terminológia szerzőnként és iskolánként eltérhet, de a következő megkülönböztetések különösen fontosak.

Tulajdonítási analógia

A tulajdonítási analógia (latinul analogia attributionis vagy bizonyos szerzőknél analogia proportionis) olyan eset, amikor egy fogalom elsődlegesen egy fő analóg alanyra vonatkozik, másokra pedig hozzá való viszonyuk alapján. Klasszikus példa az „egészséges” szó. Elsődlegesen az élő szervezet egészséges; az orvosság azért nevezhető egészségesnek, mert egészséget okoz; az arcszín azért, mert az egészség jele.

Teológiai összefüggésben az oksági kapcsolat miatt beszélhetünk tulajdonítási analógiáról Isten és teremtményei között. A teremtményi jóság, igazság vagy bölcsesség Istenre mint okra utal. Isten a tökéletességek elsődleges és forrás-szerű birtokosa, a teremtmények pedig okozott és részesedett módon hordozzák azokat.

Arányossági analógia

Az arányossági analógia (latinul analogia proportionalitatis) olyan megfelelés, amelyben két vagy több viszony arányosan hasonló. A tomista magyarázat szerint a lét Istenről és teremtményről ilyen módon is állítható: Isten saját létéhez úgy viszonyul, mint végtelen és önmagában fennálló lét; a teremtmény saját létéhez úgy viszonyul, mint véges, lényeg által korlátozott és kapott lét.

A sajátos arányossági analógia nem metafora. A metaforikus arányosságban csupán képi hasonlóság van, például „mosolygó rét”. A létanalógiában azonban valós ontológiai megfelelés áll fenn: a teremtmény ténylegesen létezik, ténylegesen jó, igaz vagy élő, de mindezt véges, részesedett módon birtokolja.

Proportio és proportionalitas

A latin proportio és proportionalitas szavak fordítása nem mindig egységes. Egyes szerzők analogia proportionis alatt oksági vagy tulajdonítási analógiát értenek, mások inkább egy meghatározott viszony szerinti arányt. A proportionalitas rendszerint a viszonyok közötti arányosságot jelenti. A tomista szerzőknél a pontos jelentést mindig a szerző saját terminológiája szerint kell meghatározni.