bélyeg|250px|Térképe Az Olasz Szociális Köztársaság (vagy Salòi Köztársaság, (ebből származó rövidítése RSI), ) egy Adolf Hitler irányítása alatt álló fasiszta bábállam volt Benito Mussolini vezetésével. Észak-Olaszország területén, 1943. szeptember 23. és 1945. április 25. között létezett. Ez az állam volt a második olasz fasiszta állam, a második világháborút is Németország oldalán fejezte be.

Bevezetés 1943. július 25-én a Fasiszta Nagytanács (Gran Consiglio del Fascismo) nem szavazott bizalmat Benito Mussolininek, mondhatni leváltották mint vezért (Il Duce). Amikor pedig Mussolini felkereste a királyt, III. Viktor Emánuelt, hogy beadja lemondását tisztéről, miniszterelnökségről, a király letartóztatta, és átvette a hatalmat a hadsereg felett, megparancsolta az olasz erők parancsnokának, Pietro Badoglio marsallnak, hogy alakítson új kormányt. A marsall feloszlatta az olasz Nemzeti Fasiszta Pártot (Partito Nazionale Fascista, PNF). Ezzel összeomlott az olaszországi fasiszta uralom. 1943. szeptember 8-án pedig megkötötték a fegyverszünetet a szövetségesekkel; ekkor német csapatok szállták meg Észak-Olaszországot.

A Salòi Köztársaság alapítása

Német ejtőernyősök és SS-alakulatok Otto Skorzeny vezetésével 1943. szeptember 12-én a „Tölgy” hadművelet keretén belül kiszabadították Mussolinit a fogságából. Így próbálták továbbra is Olaszországot a tengelyhatalmak szövetségében tartani, ezáltal iparilag fontos észak olasz városokat megtartani. Ezért Hitler 1943. szeptember 23-án Benito Mussolinit ültette a bábállam élére.

A leváltott diktátor azonnal munkához látott, és újjászervezte az olasz fasiszta pártot, amelyet időközben feloszlattak. Német rádióadón keresztül Münchenből nyilatkozatot tett közzé a megalakuló új olasz államról, ezt az adást az új Salòi Köztársaság területén (Észak- és Közép-Olaszország) is lehetett hallgatni.

A Salòi Köztársaságot 1943. szeptember 23-án kiáltották ki sebtében. Az új fasiszta államot csak Németország és Japán ismerte el, majd később a tengelyhatalmakhoz tartozó államok is: Bulgária, Finnország, Franciaország, Horvátország, Magyarország, Mandzsukuo, Románia és Szlovákia. Majd néhány olyan független állam is elismerte, mint San Marino, Svájc, és rövid gondolkodás után a Vatikán is.

Az új olasz kormány első ülése a Római Német Nagykövetségen volt. Mivel Mussolini még Németországban volt, Alessandro Pavolini helyettesítette, vezetésével kinevezték államelnöknek, a minisztertanács vezetőjének és külügyminiszternek Mussolinit. Az első külpolitikai lépéssel hadat üzentek az Olasz Királyságnak, amely délen Viktor Emánuel király vezetésével nem ismerte el a Salòi Köztársaságot. 1943. szeptember 27-én az új kormány elfoglalta székhelyét Salòban. A székhely kiválasztása nem a festői környezet miatt esett éppen erre a településre, hanem a stratégiai fontossága miatt. A közelben számos fegyvergyár volt (Beretta, Gardone Val Trompia), valamint az olasz vasipar, ami így tovább termelte a hadianyagot Németországnak és a Salòi Köztársaságnak.

Előnyös volt még Milánó, Németország és az Alpok közelsége, amely védelmet biztosított egy esetleges francia támadás ellen. Az Adriai-tenger távolsága egyáltalán nem jelentett problémát, hiszen így egy esetleges szövetséges partraszállás veszélye nem volt fenyegető. Salò és Milánó voltak Itália azon részei, amelyek a háború végéig ipari termelést végeztek, és kereskedni tudtak, ha csak a Harmadik Birodalommal is.

Területe

A Salòi Köztársaság az egész Appennini-félszigetre igényt formált, valamint az olasz szigetekre. Ténylegesen viszont területe csak addig terjedt, ameddig a német csapatok Olaszországot megszállták. Kezdetben a frontvonal, így a határ is Róma alatt húzódott, ezért helyezték át a kormány székhelyét, az új fővárost északra. Az új állam területén viszont nem az új állam hivatalai végezték a közigazgatást, hanem a német hadigépezet.

Közigazgatási terület

1943. szeptember 12-től a tényleges közigazgatási terület a németek által megszállt területekre korlátozódott az Alpok lábától Dél-Tirolon át az Adriáig, valamint Triesztig, Isztriáig, Fiuméig. A közigazgatást viszont nem az olasz hivatalok, hanem a német hadsereg gyakorolta. Ezeket a területet Gaukra osztották, melyek élén Gauleiterek álltak (Franz Hofer és Friedrich Rainer), akiknek közvetlenül Hitlernek kellett jelenteniük. A német törekvések természetesen ezen területek annektálására irányultak, amelyek a háború után a Német Birodalom szerves részét képezte volna.

Rainer a terület polgármestereit német tanácsadók alá rendelte, rendeleteket hozott az olasz, horvát és szlovén milíciák bevetéseire, így közvetlenül is a megszálló csapatok alá lettek besorolva. A fasiszta milíciák egyes részeit az SS-be olvasztották be; ide tartoztak még a rendőrség egyes alakulatai, amelyek a letartóztatásokért feleltek.

A szövetséges erők gyors előretörése miatt ez a terület nagyon összeszűkült: 1944-re már csak az északi területei képezték a Salòi Köztársaságot. De vele szemben itt is partizánháború és egyéb regionális aktivitások bontakoztak ki.

Államszervezete

A Salòi Köztársaság egy egypártrendszeren alapuló fasiszta diktatúra volt. Miután a Nemzeti Fasiszta Pártot feloszlatták (Partito Nazionale Fascista), Mussolini új pártot alapított Köztársasági Fasiszta Párt (Partito Fascista Repubblicano, PFR) néven. A legfelsőbb állami szerv a minisztertanács volt (Consiglio dei Ministri), és Mussolini volt az államfő, kormányfő és a külügyminiszter, azaz korlátlan hatalommal bírt.

Az állam alkotmányát német nyomásra dolgozták ki, de nem lépett érvénybe. 1943. szeptember 13-án megindult a kidolgozás, 14-én Veronában viszont maga Mussolini halasztotta el, mert úgy döntött, a háború után fogják folytatni. Ennek ellenére megfogalmazták az új alkotmányt, amit a háború után elfogadtak volna.

Olaszország elvben Németország egyenjogú partnere volt saját önálló kül- és belpolitikával, de a Salòi Köztársaság nem volt más mint bábállam. Átvették és bevezették a Nürnbergi törvényeket, melyek 1943 előtt nem sújtották az olasz zsidóságot.

Azonban a Salòi Köztársaságot nem szabad csak bábállamként megítélni, mert a belpolitikában meglehetősen nagy szabadságot élvezett. Saját pénznemmel, postával, rádióval, bélyeggel, törvényhozással, igazságszolgáltatással rendelkezett; ezek a háború végével sem szűntek meg. Ezek a szervezetek teljesen vagy részben katonai felépítésűek voltak, a tűzoltóság fel volt fegyverezve, valamint minden bevetésre vállukon fegyverrel indultak. A rendőrségen belül volt egy alakulat, amely a vám- és pénzügyőrség szerepét töltötte be, valamint rendelkezett hírszerzéssel. Voltak még a rendőrség keretein belül az „Olasz Afrikai Rendőrség” egységei, Líbiából, Olasz Kelet-Afrikából, amelyek már csak névleg léteztek, hiszen Olaszország rég elvesztette gyarmatait.

Az erőltetett állami militarizmus a folyamatos katonai parádékban is megnyilvánult, és ez a mindennapi életben is éreztette hatását. Egyenruhák állandósultak mindenhol a közintézményekben, és az iskolai egyenruhák is kötelezővé váltak. 1944 márciusában kibontakozott egy sztrájk, amely észak-Olaszországban megbénította a vasúti és a közúti közlekedést. A sztrájkot rekordgyorsasággal törték le: az összes sofőrt és masinisztát katonákra és feketeingesekre cserélték. Hasonló intézkedések gyakran történtek, hogy a hadiipar teljesítése ne akadozzon.

A Salòi Köztársaság sokkal radikálisabb és zsarnokibb volt, mint az 1943. szeptember 13-át megelőző Olaszország, ez nyilvánult meg a politikai ellenfelek és a zsidók kíméletlen üldözésében, így a sajtó cenzúrázása és a rezsim ellenzőinek koncentrációs táborba zárása (Triesztben), valamint azoknak a fasisztáknak a kézre kerítésében, akik a fasiszta nagytanácsban 1943 júliusában Mussolini ellen szavaztak. Őket rövid eljárás után golyó általi halálra ítélték (az egykori külügyminisztert, gróf Galeazzo Cianót, a Duce vejét, Emilio de Bono marsallt).

A német megszálló fél

Az 1943-as badogliói békekötéstől kezdve a németek még nagyobb bizalmatlansággal szemlélték az olasz szövetségest, amely az idő múlásával és a háború előrehaladtával nem mutatott kellő hatékonyságot sem a hadiipari termelésben, sem a katonai lendületben. Az olaszok belefáradtak a háborúba, ami már nem is az ő háborújuk volt, legalábbis már nem a szövetséges erők ellen. Mindinkább kibontakozott egy partizánháború a németek és a fasiszta kormány ellen. Az olaszországi német erők parancsnoka, Rudolf Toussaint tisztában volt a kialakult helyzettel, és ennek megfelelően cselekedett. A területeket a német hadigépezet igényei szerint kizsákmányolták, pl. az olasz királyság katonáit, akik nem léptek be a köztársaság hadseregébe, kényszermunkára vitték. Ezeknek a száma 1944 nyarára elérte a 420 ezret, egy részüket Németországba deportálták. A 270 km hosszú Gót vonal kiépítésénél is 50 ezer olasz kényszermunkás robotolt.

Zsidóüldözés

A német megszállással megváltozott a zsidók helyzete Olaszországban. Már a megszállás kezdetét követően történtek atrocitások velük szemben. Az 1. SS-páncélos hadtest Leibstandarte-SS Adolf Hitler a Lago Maggiore tóhoz menekült zsidó családokat mészárolt le. Októberben és novemberben az ilyen jellegű események egyre gyakoribbá váltak Rómában, a gettóban 1200 embert tartóztattak le. A köztársaság semmit sem tett az üldözések ellen, sőt 1943. november 14-én törvénybe iktatta, hogy a zsidók ellenségnek számítanak: ekkor vesztette el az ott élő zsidóság minden alkotmányos jogát. Két héttel később a belügyminiszter, Guido Buffarini Guidi elrendelte minden zsidó származású egyén koncentrációs táborba zárását, és vagyonuk elkobzását. A zsidókat olasz biztonsági alakulatok tartóztatták le, és utána átadták a német erőknek, akik a deportálásukat hajtották végre. A legtöbb transzport Theresienstadtba ment, ami egy megálló volt a halálgyárak előtt, de voltak transzportok, amelyeket közvetlenül auschwitzi koncentrációs táborba szállítottak. Alig néhányan tértek vissza közülük. Voltak természetesen, akik el tudtak rejtőzni, pl. a Vatikán falain belül és a katolikus egyház egyéb épületeiben 4000 zsidó talált menedéket.

Ellenállás és a bukás

Az ellenállás a szövetségesek déli támadásaival, győzelmeivel csak erősödött, jelentősége megnőtt. 1944 végére 150 ezerre becsülhető a partizánok száma, akik ideiglenesen mind nagyobb területeket foglaltak el a tengelyhatalmaktól. Kezdetben önálló kis csoportok vették fel a harcot, később szerveződtek csak és álltak össze századokba és hadosztályokba. 1944 márciusában többnapos ütközetekre került sor a partizánok és a német hadsereg, valamint SS-egységek között Piemontnál, áprilisban Valsesiánál, májusban Venetóban. A megszálló erőknek komoly gondokat okozva, és jól kidolgozott támadásokkal foglaltak el területeket az Alpokban és az Appenninekben Genova, Piacenza, valamint Savona, Sanremo, Cansiglio és Friuli között. Mivel a partizánok ellen mind a németek, mind a Salòi Köztársaság egységei küzdöttek, és minthogy fegyveres konfliktusokban a partizánok bizonyultak jobbnak, ellenük a leghatásosabb fegyver a korlátlan terror volt, amit a helyi lakosságon gyakoroltak. Így 1944 őszén a német csapatok nagy offenzívát indítottak a Stella Rossan partizánegység ellen az Appenninekben, amelynek során 1830 embert gyilkoltak le, 500 közülük gyerek volt. 800 lakást romboltak le, azonkívül számos templomot és iskolát. Az ilyen lépésekkel próbálták megszüntetni a partizánok utánpótlási vonalait és támogatói bázisukat. Így sikerült felszámolniuk az ossolai partizánállamot.