Rozsda Endre (Mohács, 1913. november 18. – Párizs, 1999. szeptember 16.) festőművész, fotográfus.
Élete bélyegkép|balra|200px|A családi ház Mohácson Rozsda Endre polgári családba született Mohácson. Szülei Rosenthál Ernő Vilmos téglagyáros és Gomperz Olga Róza voltak. Gyermekkorának élményei az egész művészetét meghatározták. Olyan alkotói technikát fejlesztett ki, amelynek segítségével emlékeiből különleges szürrealista világot teremthetett: "Emlékeimből és a fényből sűrű szövetet szövök, amelyet addig szemlélek, amíg meg nem elevenedik, vissza nem bocsátja tekintetemet, és elém nem emelkedik. Az időt akarom megragadni, uralni, becsülni. Az idő, a sokszínű és csillogó felejtés; örömök és szenvedések, az idő gyöngyözik. Köröskörül befonom emlékeim borostyánját. Nem akarok sem vélekedni, sem magyarázni, hanem megérteni. Fejemet az időre hajtom, és hallgatom, mit mond."Endre Rozsda: Gondolatok. In: Rozsda Endre, Műcsarnok, Budapest, 1998
Korán elhatározta, hogy nem a családja által neki szánt pályát választja, hanem festő lesz. Aba-Novák Vilmos iskolájában sajátította el a mestersége alapjait. Első egyéni kiállítása, amelyet 23 éves korában a Tamás Galériában rendeztek (1936), jelentős sikert aratott: a kritikák dicsérték, a Szépművészeti Múzeum is vásárolt képet tőle. „Meglepően komoly tehetség Rozsda. Öregasszonyokat, koldusnőket kevesen festettek úgy, mint ő. (…) Néhány szép képén ködből és fényből szőtt fátyol fokozza a valóságot zeneszerű tüneménnyé.” – méltatta a fiatal festőt az Est című lap kritikusa.bélyegkép
Korai festői korszaka, amely a magyarországi posztimpresszionista stílushoz kapcsolódott, egy Bartók-hangverseny hatására ért véget. A sikerei ellenére, Bartókot hallgatva értette meg, hogy a festészetében "nem kortársa saját magának".Beszélgetés Rozsda Endrével. In: Rozsda Endre, Műcsarnok, Budapest, 1998 A szobrász Barta Lajossal Párizsba költözött (1938), ahol az École de Louvreban folytatott tanulmányokat. A francia fővárosban összebarátkozott Szenes Árpáddal, Vieira da Silvával és Françoise Gilotval (Picasso későbbi élettársával, akinek tanára lett). Megismerkedett Max Ernsttel és Alberto Giacomettivel. Festészete alapvetően megváltozott, és közel került a szürrealizmushoz. A német megszállás miatt kénytelen volt visszatérni Budapestre (1943), ahol egyéni szürrealista stílusa kiteljesedett (Égi és földi szerelem, 1947; Musée des Beaux-Arts de Dijon).
A háború után részt vett az Európai Iskola megalapításában, rendszeresen szerepelt a csoport kiállításain. Passuth Krisztina művészettörténész szerint Rozsda Endre volt az Európai Iskola egyik legkiemelkedőbb egyénisége.Passuth Krisztina: Rozsda Endre: a művész életútja 1957-ig. In: Rozsda Endre, Műcsarnok, Budapest, 1998 1948-ban a csoport feloszlott, mert a rezsim nem tűrte az absztrakt és szürrealista művészetet. A következő években Rozsda könyvillusztrációkat készített, csak illegálisan festhetett, kiállításon természetesen nem mutathatta be a képeit.
Az '56-os forradalom leverése után végleg visszatért Franciaországba. Kapcsolatba került Raymond Quenaeuval és André Bretonnal, aki előszót írt a Furstenberg Galériában megrendezett kiállításához (1957). Részt vett a szürrealizmus nemzetközi kiállításán Milánóban (1961). Pár év múlva elnyerte a Copley-díjat (1964), melynek zsűrijében Hans Arp, Roberto Matta, Max Ernst, Man Ray, Roland Penrose, Sir Herbert Read és Marcel Duchamp foglalt helyet. bélyegkép|Rozsda Endre és Esterházy Péter a Várfok Galéria megnyitóján (1999).|300x300pxRozsda Endre festészete a 60-as évektől újra átalakult: architektonikusan felépített struktúrák és örvénylő színek ritmusának feszültségéből vagy harmóniájából rendkívüli részletgazdagságú mikrokozmoszokat hozott létre. Az a vágya, hogy "uralja az időt" és a valóságot feloldja a képzeletében, továbbra is a szürrealizmusból táplálkozott, de a kifejezés módját tekintve ez a korszaka már inkább a lírai absztrakcióhoz sorolható. 1970-ben megkapta a francia állampolgárságot. 1979-ben a Bateau-Lavoirban rendezte be műtermét, ahol élete végéig dolgozott.
A rendszerváltás után Magyarországon is felfedezték az életművét: a Műcsarnokban a festményeiből (1998), a Szépművészeti Múzeumban a grafikai munkáiból (2001), a Mai Manó Múzeumban a fényképeiből (2004) rendeztek nagyszabású, retrospektív kiállítást. Születésének 100. évfordulója alkalmából a Magyar Nemzeti Galériában mutatták be a műveit.
Utolsó kiállítását, amelyen személyesen is jelen lehetett, Esterházy Péter nyitotta meg a budapesti Várfok Galériában (1999): "Ahogy a teremtés maga, ezek a képek is nehezen fedik föl önmagukat. Hosszan, elmélyülten, csöndesen keli őket nézni. (Persze mit nem...) de azért első pillantásra is mondanak valamit. Nyilván nem ugyanazt mondják, de mintha volna egy közös dallamuk. És ez a közös – meglehet, tévedek, és már megint, helytelenül, csak magamról beszélek – meglehetősen korszerűtlen, nem a kor szerinti: a Rozsda-képek mintha azt mondanák, hogy a világ szép. Lehet, hogy ez a szürrealizmus. A szürrealizmus mint etikai magatartás?" – tette fel a kérdést beszédében, hozzátéve: "Szívesen bebugyolálnám ezekbe a vásznakba a könyveim, jól éreznék ott magukat."Esterházy Péter: A szerelmes ember, in: A szabadság nehéz mámora, Magvető, Budapest, 2003
Rozsda Endre a Montmartre-i temetőben nyugszik Párizsban.
A posztimpresszionizmustól a szürrealizmusig (1932-1937) balra|keretnélküli|253x253px Rozsda Endre a kezdetekre így emlékezett: "Aba-Novák Szabad Iskolájában kezdtem tanulni a festészetet. A tanonca lettem. Egész életemben ez volt az egyik legfontosabb művészi és emberi tapasztalatom. Rendkívüli szerencse volt, hogy máshol tanulhattam a festészetet, mint a Képzőművészeti Iskolán, ahol szörnyen akadémikus volt az oktatás. Aba-Novák jó festő volt, de egyáltalán nem forradalmi. Gazdag és szabad személyiség volt." jobbra|keretnélküli|207x207px Aba-Novákkal nagyon sokat festettek a szabadban. Mestere mellett részt vett a jászszentandrási és a szegedi freskók készítésében.
Képeit a posztimpresszionizmusból kiinduló szemlélet határozta meg. Eleinte sejtelmesen finom és napfénnyel elárasztott tájképeket, vékonyan felvitt, nagyobb színfoltokra épülő portrékat festett. A továbblépést, az egyéni látásmód kialakítását egyelőre nem a természetelvű ábrázolástól való eltávolodással, hanem merész kivágások alkalmazásával, a pasztell lágyságú tájképek után hol komor és melankolikus, hol vibrálóan erős csendéletek alkotásával kereste. A leheletfinom színeket lassan felváltották az expresszív, egymás között feszültséget teremtő, erőteljes pirosak, sárgák, lilák. A hétköznapi tárgyak és emberek érzékeny bemutatása helyébe elnagyoltan megfestett, szuggesztív formák léptek.
Első kiállítását, amelyhez Aba-Novák írta az ajánlót, ennek a folyamatnak a közepén, a Tamás Galériában rendezték. A Pesti Napló a következőket írta Rozsdáról: "Mindössze 22 éves, és feltűnően tehetséges. Csupa frissesség, rugalmas felkészültség, egészséges magabízás és eleven kísérletező kedv. Látszik, hogy kitűnő iskolája volt: Aba-Novák keze alatt tökéletes mesterségbeli készségre tett szert. Fölényes biztonsággal rajzol, fest, alakít, komponál, szinte játszva győzi le az első, izgalmas, szabad kalandozás akadályait. Mesterének igaza van, amikor azt mondja, hogy kialakult képszemlélete meghazudtolja korát."Pesti Napló, 1936. április 26. Szerző: "io"
Úgy tűnhetett, minden adott ahhoz, hogy az akadémikus irányzatoknál lényegesen modernebb, de az avantgárdon még inneni festészettel belesimuljon az akkori magyarországi áramlatok egyikébe. Ekkor érte életének legfontosabb művészeti hatása, amely radikálisan megváltoztatta a gondolkodását és művészetét.
A szürrealista fordulat (1938-1944) Rozsda erre a fordulatra így emlékezett vissza: "Épp Párizsba indulásom előtt teljesen véletlenül találkoztam egy baráti párral, festőkkel: Ámos Imrével és Anna Margittal. Azon az estén semmilyen programom nem volt. Hangversenyre hívtak a Zeneakadémiára. Ma este Bartók játszik – mondták. Bartók csak név volt számomra. Nem ismertem. (...) Bartók saját művét játszotta a feleségével: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, ami szerintem a 20. század egyik legfontosabb műve. Világpremier volt. Olyan helyen ültem, ahol jól láthattam Bartók kezét. El voltam kábulva. Soha nem gondoltam, hogy létezhet zene Bachon, Mozarton, Muszorgszkijon túl. Teljesen megrészegültem ettől a zenétől. (...) Ebben a pillanatban megértettem, hogy nem vagyok a magam kortársa." jobbra|keretnélküli|220x220px Rozsda Endrét a francia fővárosban számos újabb impulzus érte. "Mikor Párizsba érkeztem, mindent faltam, ami feltárulkozott." – nyilatkozta később. A Montparnasse-on bérelt közös műtermet Barta Lajos szobrásszal. Belecseppenve a '30-as évek végének pezsgő kávéházi életébe, hamarosan megismerkedett azokkal a személyekkel, akik segítették abban, hogy a "saját maga kortársává" válhasson. Ebben a kísérletezős, útkeresős időszakában pár év alatt túllépett a posztimpresszionizmus keretein és eljutott a nonfigurativitásig. balra|bélyegkép|400x400px|Az igaz királya (1942) Ezt a folyamatot jól szemléltetik akkori munkái, amelyeken a figuratív ábrázolást lépésről lépésre felváltja az absztrakció: Ketten egyedül (1939), Császár a trónon (1939-1940), Almaágy (1942), Egy pohár víz vigyázza a hernyó születését (1943), Az igaz királya (1942).
Hivatalosan nem csatlakozott egyetlen művészi csoporthoz sem, de a gondolkodásmódját és az alkatát tekintve a szürrealisták álltak hozzá a legközelebb. Rozsda festői módszere, amelyet az élmények és az emlékek felszínre hozására, a tudat rejtett összefüggéseinek megmutatására dolgozott ki, erősen kapcsolódott a szürrealizmus programjához és a szürrealista alkotói technikákhoz.
A német megszállás miatt kénytelen volt elhagyni Franciaországot (1943), ezért szürrealista festészete Budapesten teljesedett ki. Magyarország ekkor már hadban állt, a törvények jogfosztottá tették a magyarországi zsidókat, a társadalom jelentős része támogatta a szélsőséges politikai erőket és nézeteket. Rozsda Endre édesanyját 1944-ben deportálták, ő a fővárosban bujkálva vészelte túl az üldözéseket. Rajongva tisztelt édesapját már évekkel korában elvesztette, amikor a nagy gazdasági válság idején öngyilkosság lett.
A személyes tragédiák és az átélt borzalmak bizonyára hozzájárultak ahhoz, hogy ezután még elszántabban olyan világok felfedezésére törekedjen, amelyekben nem a történelem kényszerei és a természet törvényszerűségei uralkodnak, hanem a képzelet erői. Ekkor keletkezett festményein az idő organikusan burjánzó szöveteként hálózza be a valóság lenyomataként megmaradt, a tudat mélyén átalakuló formákat. A háború szörnyűségei is megjelentek a vásznain: Haláltánc (1946-1947), Első lépéseim a pokolban (1947), Visszajáró kísértet (1951), Mártír gyerekek a paradicsomban (1958). "Izzó és sötét színekkel telített képek ezek, melyek egzisztencialista szorongását és az őt körülvevő történelmi drámát tükrözik" – állapította meg Françoise Gilot, aki úgy vélte, hogy ez a korszak jelentette Rozsda Endre "valóságos pokolra szállását".Françoise Gilot: Festőknek alkotó festő, in: Rozsda 100, Várfok Galéria, Budapest, 2013
Európai Iskola (1945-1948) Az absztrakt és szürrealista művészetért a háború előtti Magyarországon kevesen lelkesedtek. Amikor 1943-ban, Párizsból hazatérvén, Rozsda kiállította új műveit, a kritikusok értetlenkedtek. "Ismét absztrakt kiállítás. Nemrégiben az Alkotás Művészház egyik kiállításával kapcsolatosan már sommásan foglalkoztunk az absztrakt, azaz az élet minden valóságától elvonatkoztatott művészettel, egy elmúlt nemzedék hóbortjával." – írta egyikük. bélyegkép|220x220px|Meghívó az Európai Iskola kiállítására