A Baradla–Domica-barlangrendszer (a magyarországi részének a neve Baradla-barlang) Magyarország legrégebben kutatott, legismertebb, évszázadok óta látogatott cseppkőbarlangja. Az Aggteleki-karszton több bejárattal nyílik. Hossza a Szlovákiában nyíló, vele egy rendszert alkotó, 5,3 kilométeres Domica-barlanggal együtt meghaladja a 25,5 kilométert. Természetes bejárata Aggtelek község határában, a messziről fehérlő magas sziklafal tövében nyílik. A Jósvafő községig húzódó, színlőkkel tagolt, meanderező főág hossza hét kilométer. Az átlag 10 méter széles, 7–8 méter magas sziklaalagút, néhány helyen hatalmas teremmé szélesedik. A főághoz több rövidebb-hosszabb mellékág csatlakozik. A barlang jelentős részét változatos színű és formájú, páratlan látványosságot nyújtó cseppkövek díszítik. Az Aggtelek falu határában fekvő Acheron-víznyelőből eredő Acheron, valamint a Domica felől érkező Styx-patakok egyesült vize ma már csak árvizek idején folyik végig a főágon. Száraz időszakban a barlangi víznyelőkön át a 30–40 méter mélységben fekvő Alsó-barlangokba jut. A barlang természetes bejárata ősidők óta nyitott, ott az újkőkorszak embere is menedékre talált.
Az első írásos említése 1549-ből származik. Első felmérést 1794-ben Sartory József végezte el. 1825-ig csak 1,8 kilométer hosszban volt ismert. Ezt a szakaszt ábrázolja Raisz Keresztély Gömör vármegye földmérője által 1802-ben készített barlangtérkép, amely a barlang első, nyomtatásban is megjelent barlangtérképe. Vass Imre mérnök 1825-ben áthatolt az addigi végpontot jelentő Vaskapu vizén és feltárta a barlang mintegy öt kilométer hosszú főágát. A barlangról és a felszínről pontos térképet és leírást készített. Munkája nyomtatásban magyar és német nyelven 1831-ben jelent meg.
A barlanglátogatás megkönnyítése érdekében az első kiépítést 1806-ban végezték el. 1890-ben a Vörös-tónál egy mesterséges kijáratot létesítettek. 1922-ben, az akkoriban a barlang végpontját jelentő Színpad folytatásában 500 méter hosszú, új szakaszt tártak fel, amelyre 1927–1928-ban Jósvafő felől tárót hajtottak. A Domica-barlang és a Baradla-barlang kapcsolatát 1932-ben a Styx-patak szifonjain áthatolva Kessler Hubertnek sikerült bebizonyítania.
A barlangot az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt többi barlangjával együtt az UNESCO 1995-ben a világörökség részévé nyilvánította. A teljes barlangrendszert és a vízgyűjtő területét 2001-ben a nemzetközi jelentőségű, vizes élőhelyek védelmét rögzítő, ramsari egyezmény hatálya alá helyezték. Az Aggteleki Nemzeti Park legvonzóbb látványossága egész évben, szünnap nélkül várja a látogatókat, akik több túraútvonal közül választhatnak.
Környezet
Magyarország északkeleti kiszögellésében, a szlovák határvidék mentén hazánk egyik legváltozatosabb karsztos tája foglal helyet. Az észak-magyarországi Középhegységhez tartozó Aggteleki-karszt (Aggteleki-hegység, Alsó-hegy) az országhatár túloldalán található Szlovák-karszttal egységes földtani, felszínalaktani és hidrológiai rendszert alkot. A jelenlegi határok megvonása előtt a két terület az irodalomban Gömör–Tornai-karsztként szerepelt. A karsztosodásra kiválóan alkalmas, triász időszaki alapkőzeten a mintegy öt millió éve, azaz a harmadkor vége óta tartó fejlődés eredményeként jellegzetes mérsékelt övi középhegységi karsztfelszín alakult ki. Ennek legszembetűnőbb jellegzetességei: a nagy kiterjedésű, csaknem 600 méter átlagmagasságú fennsíkok; a nyílt karsztos térszínek lepusztulására jellemző tál alakú mélyedések, a töbrök; a töbörsoros karsztvölgyek és uvalák, valamint a meredek, kopár hegyoldalakon kialakult karrok, karrmezők. Néhány helyen az eltömődött töbrökben, víznyelőkben kis dolinatavak víztükre csillog, a karsztos és nem karsztos térszínek határán vakvölgyek sorakoznak, ahol a helyiek által ravaszlyukként, ördög-lyukként emlegetett víznyelőkben eltűnnek az időszakos vízfolyások. A térség látványos felszínformáit a mélyben húzódó kisebb-nagyobb barlangok, barlangrendszerek egészítik ki. Köztük a legnagyobb a Baradla, melynek hossza a Szlovákiában nyíló Domicával együtt meghaladja a 25,5 kilométert. Az egységes egészet alkotó két barlang a többszintes barlangfejlődést példázza, egyben kétségtelen bizonyítéka az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt hidrológiai összefüggésének.
Kialakulás bélyegkép|300px|Gutensteini mészkő
A Baradla a térséget mintegy 230 millió évvel ezelőtt borító, fokozatosan mélyülő tengerből kiváló meszes üledékekben, úgynevezett középső triász mészkőben alakult ki. A triász időszak után a terület kiemelkedett, s a hegységképződés során a szilárd kőzetblokkok erősen összetöredeztek, utat engedve a felszínről mélybe jutó vizek barlangformáló erejének. A járatok fejlődésében a víznyelőkön át a mélybe jutó vizek oldó hatása mellett az általuk szállított kavicsos hordalék koptató munkája játszott szerepet. A nagyobb termek, omlások létrejöttét a kőzetmechanikai-tektonikai folyamatok befolyásolták.
A mészkövek jellegét a víz mélysége és a szárazföldtől való távolság határozta meg. A legidősebb kőzet a jósvafői bejárat és az Óriások terme között található sötétszürke-fekete, erősen töredezett vastagpados gutensteini mészkő a járatképződést ugyan lehetővé tette, de szennyezettsége a cseppkőképződést nem segítette. A barlang főágának leghosszabb része a világosszürke, jól karsztosodó, cseppkőképződésre kiválóan alkalmas steinalmi mészkőben halad. Újabb kőzetváltás csak a Vaskapu nevű szakasztól az aggteleki kijáratokig észlelhető. Ez az ugyancsak világosszürke, jól karsztosodó, viszonylag tiszta wettersteini mészkő szintén a gazdag cseppkőkiváláshoz nyújtott alapot. Az utóbbi két kőzetben ősmaradványok, zöldalgák, csigák, ammoniteszek maradványai figyelhetők meg.
Hidrológiai viszonyok bélyegkép|balra|300px|Styx bélyegkép|300px|Zombor-lyuk
A Baradla–Domica-rendszer teljes vízgyűjtő területe meghaladja a 40 km²-t. A lehulló csapadék a jelentős mennyiségű beszivárgás mellett felszíni víznyelőkön keresztül jut a mélybe. A nyelőpontok között a legjelentősebb a Csernai-, a Kis-Baradla- és az Acheron-víznyelő, a Zombor-lyuk, valamint a Kis- és a Nagy Ravaszlyuk. A barlangrendszer bonyolult hidrológiai rendszeréről és összefüggéseiről az elmúlt 70 évben folytatott vizsgálatoknak köszönhetően jelentős információk állnak rendelkezésünkre, de az ismeretek még mindig nem mondhatók teljesnek.
Az Aggtelek határában fekvő Acheron-víznyelőből eredő Acheron és a Domica felől érkező Styx-patak, valamint a többi oldalág vízfolyásának egyesült vize ma már csak árvizek idején – évente csupán néhány napon át – folyik a főágban. A víz a barlangban található nyelőkön át a 30-40 méterrel mélyebben húzódó alsó szintekbe tűnik el. Az alsóbb járatok létét már Vass Imre feltételezte, de arra, hogy a forrászóna mélyebbre kerülésével az aktív vízjárat szerepét a Baradla alatt két, hidrológiai szempontból független barlang vette át, csak a Jósva-forrás okozta 1952. évi hegyomlás utáni összefüggés-vizsgálatok mutattak rá.
Az úgynevezett Rövid-Alsó-barlang főként a Sárkányfej- és az Óriástermi-nyelőn keresztül jut vízhez, míg a Hosszú-Alsó-barlang a Domica-barlang nyelőin keresztül is táplálkozik. Mindkét barlang vize Jósvafőnél, egymástól 10 m-re jut a felszínre. 1982-ben a kutatók a Rövid-Alsó-barlang vizét leszivattyúzták, és 16 szifonon áthatolva 1 km hosszban bejárták. A továbbjutást valahol az Óriástermi-víznyelő alatt húzódó hatalmas tektonikai törés akadályozta meg. A Hosszú-Alsó-barlang forrásszakaszából mintegy 127 m ismert, főágába a kutatók a Baradla Dancza-víznyelőjén áthatolva szeretnének bejutni.
Jellegzetességek bélyegkép|200px|A Styx-patak medre
A Baradla több jellegzetes szakaszra osztható. Az aggteleki bejárat környékére a jelentős méretű, cseppkőképződményekben gazdag, hatalmas termek jellemzőek. Az Aggtelek és Jósvafő között húzódó 6,6 km hosszú, közel horizontális lefutású főág tulajdonképpen a felszín alatt folyó patak medre. A kanyargó, az egykori vízszinteket jelző színlőkkel tagolt sziklaalagút átlagosan 10 m széles, 7–8 m magas; néhány helyen hatalmas teremmé szélesedik, máshol a leszakadt kőzetblokkok törmelékhegyeket alkotnak. A mennyezet látványos korróziós formái több szakaszon a víz oldó hatását bizonyítják. A járatfalakat díszítő, különböző méretű hullámkagylók a vízáramlás irányát mutatják meg.
A főághoz csatlakozó mellékágak legjelentősebbje a Domica-barlang, amelyhez a Hangverseny-teremből induló Styx-ág (2644 m) vezet. Hazánk területén a leghosszabb a Retek-ág (3820 m), a Csernai-ág (1295 m), a Törökmecset-ág (1054 m), valamint a Róka-ág (484 m). A víznyelőkhöz kapcsolódó oldaljáratok megközelítik a felszínt, de azokon át még nem lehet a napvilágra jutni.
A Baradlát cseppkőgazdagsága tette ismertté. A csepegő vizek mésztartalmának kicsapódásával keletkezett változatos nagyságú, színű és formájú, egyedülálló látványt nyújtó cseppkőoszlopok, függő és álló cseppkövek, cseppkőlefolyások, -zászlók – bár eltérő sűrűségben – szinte mindenhol megtalálhatók. A cseppköveket elsőként Almási Balogh Pál próbálta forma és szín szerint tipizálni: „Leg alsóbb neműek mocskos sárga szin felülettel, a' legtisztábbak pedig czukorfehérséggel bírnak.” Észrevette a monumentális kiválások közt megbúvó, a „lúd pennájához” hasonló apró szalmacseppköveket is. Néhány helyen a szivárgó vizek cseppkőmedencéket, főként az oldalágak becsatlakozásánál pedig mésztufagátakat hoztak létre. A nagyméretű alakzatok mellett alig észrevehetők, s így ritkaságnak számítanak az általában csoportosan előforduló görbe cseppkövek (heliktitek).
A cseppkövek jelentős méretük ellenére viszonylag „fiatalok”. Nemzetközi összefogással, uránsorozatos módszerrel végzett vizsgálatok során a szakemberek megállapították, hogy az aggteleki szakaszon vett minta kora 60-120 ezer közötti, míg a jósvafői részen gyűjtött kisebb képződményeké 100 év és 67 ezer év között változik.
Nevének eredete bélyegkép|Balogh Rudolf egyik fényképe a barlangból bélyegkép|Archív felvétel a Styx egyik hídjáról bélyegkép|A Ganümédész kútja
A Baradla szó mint földrajzi név – jelenlegi ismereteink szerint – 1694-ben fordul elő először (Ila 1944), de ekkor még nem a barlanghoz kapcsolódóan. A korai irodalmak, egészen a 18. század végéig a barlangot nem nevezték néven, csak úgy említették, hogy Aggtelek falu közelében van.
Névvel Losontzi István 1788-ban Vácott megjelent „Hármas kis tükör” című munkájában illette, ahol „Tsudálatos Baraglya”-ként írta le azt. A ma is használatos „Baradla” Gvadányi József 1792-ben megjelent versében fordul elő először. A barlangot Vályi András „Agteleki-barlangnak” nevezte (1796), míg Staszic 1799-ben – feltehetően hangzás alapján – Baradło-ként írta le.
A barlang a Baradla nevet minden bizonnyal a felette húzódó kopár magaslatról, a Baradla-tetőről kapta. Eredetére először Raisz Keresztély és Bartholomaeides László próbált magyarázatot adni. Ők a para, paradlo szóból származtatták.
Vass Imre a Baradla nevet a barátlak szóból vezette le, s igazolásul megemlítette, hogy a néphagyomány szerint „ezen a tájon hajdan remeték, öltözetre nézve barátok laktanak.” A név szláv eredetét elvetette, sőt nemtetszését nyilvánította azért, amiért Szepesházy Károly és Thiele Joachim (1825) – Raiszt követve – a barlang nevét Paradlora változtatták.
A Baradla név eredetére és jelentésére Dénes György (1960) mutatott rá. A sziklaszirtet, sziklás meredek hegyet jelentő Bradlo – többes száma Bradla – kifejezés ma is használatos a szlovák nyelvben, s egyben élő földrajzi név is Szlovákiában. A Bradlo szóból tudományos magyarázat nélkül levezethető a Baradla kifejezés, hiszen a magyar nyelv a szláv eredetű szavakban szereplő mássalhangzó-torlódást számos esetben magánhangzó beépítésével oldotta fel, míg a szóvégi magánhangzó lehet a többes szám a betűje vagy egyszerű félrehallás eredménye is.