Gary Numan (szül. Gary Anthony James Webb, 1958. március 8. –) angol zenész (zeneszerző, előadó, énekes), akit mérvadó források „az elektro-pop atyjának” is neveznek. A punk (pontosabban poszt-punk) műfaj képviselőjeként induló, de hamarosan a szintetizátorhangok bűvkörébe eső Numan dalait és színpadon való megjelenését (kosztüm, smink) tekintve is a korai újhullám jellegzetes képviselője volt, aki főképp két 1979-es slágere (Are 'Friends' Electric? és még inkább a Cars) révén lett közismert. Jelenlegi munkássága (a kilencvenes évek közepétől) a rockzene „sötétebb” pólusaihoz, mint pl. az indusztriális és gothic műfajokhoz kötődik.
Élete Gyermekkora
Gry Numan, pontosabban Gary Webb Hammersmithben (Nyugat-London) született, szülei Beryl Webb és Tony Webb. Apja, Tony Webb pilóta volt a Heathrow Repülőtér alkalmazásában.
Gary a Town Farm Junior School nevű általános iskolába járt Stanwell-ben (Ashford), majd a County Grammar School-ba (Middlesex-ben), továbbá a Slough Grammar School-ba is,Gary Numan: Best Music from the 1980s majd a Brooklands Technical College-ba.
Apja nyomdokain haladva hivatásos pilóta akart lenni, de az ehhez szükséges képesítést ebben az időben még nem sikerült megszereznie (később magánpilóta lett, és egész életében rajongott a repülésért). Ezután különféle munkákat vállalt (villástargonca-kezelő, ventilátor-szerelő, könyvelő). Szülei gyermekkorában vásároltak neki egy gitárt, ez adta az ösztönzést, hogy 15 éves kora körül dalokat kezdjen írni. A Mean Street és a The Lasers nevű zenekarokban játszott, mígnem unokatestvérével, Jess Lidyard-dal és Paul Gardiner-rel megalapították a Tubeway Army nevű punk-csapatot (1977A kanadai állami tévé riportja (1980). Youtube.com. Hiv. beill.: 2011-09-02.), amelyben Numan „Valerian” művésznéven gitározott és énekelt (a nevet a popzenetörténeti hagyomány egy francia science fiction képregénysorozat (Valérian and Laureline) hősére való utalásnak tulajdonítja, bár Numan szerint egyszerűen egy nyugat-londoni autózás közben látta firkaként egy épület falára írva ).Steve Malins jegyzetei a The Plan újrakiadásának (1999) borítófüzetében. Később a "Numan" nevet vette fel, amelyre a Yellow Pages-t olvasgatva talált.
A hetvenes években
A Tubeway Army, kifehérített hajú dalszerző-producer-frontemberével együtt a hetvenes évek legvégére valamennyire kiemelkedett a totális ismeretlenségből. Miután egy, jobbára punkdalokból álló demo-kazettát csináltak (ebből az anyagból lett a The Plan c., később, 1984-ben kiadott lemez), a Beggars Banquet Records kiadónál sikerült megjelentetniük két kislemezt (a That's Too Bad és a Bombers), de egyikük egyik dala sem került slágerlistára. Kezdetben felléptek kisebb helyeken (vendéglátóipari egységek, klubok), mint akármelyik közönséges punk-csapat, de Numannek hamar elege lett ebből. Nem látott sok fantáziát a punk műfajban, de az olyan események is, mint amikor egy actoni fellépésen a White Hart nevű sörözőben történt kisebb tömegverekedés során Sean Burke vendéggitárost szájba verték, elkedvetlenítették az erőszaktól irtózó énekest.
Ekkoriban találkozott Numan a szintetizátorokkal – lement a stúdióba, és kíváncsiságból elkezdett játszani egy, a sarokban hagyott Minimoog-on – és ez a véletlen meghatározta a további karrierjét.Jim Freek: Gary Numan Drives on with "Pure" . Rolling Stone, 2000. nov. 30.
Ugyanebben az évben (1978) jelent meg első nagylemezük, az újhullámos hatásokat is mutató Tubeway Army, amelyben feltűntek a Numan-ra később oly jellemző szintetizátortémák és a disztópikus sci-fi/cyberpunk gondolatkör. A harmadik kislemez, a "Down in the Park" (1979) szintén elkerülte a listákat, de a két, bevezetőben említett slágerlistás dal mellett ennek jellegzetes atmoszférájú címadó dala lett Numan egyik legmaradandóbb és legtöbbet feldolgozott munkája (a dal élőben előadott változata az Urgh! A Music War c. BBC-dokumentumfilmben látható; Numan előadása egy dodszem-szerű kocsiban ülve már a korabeli nézőkben és kritikusokban is komikus hatást keltett).Down int the Park (Urggghh! A Music War! változat). YouTube. Hiv. beill.: 2016-07-23. A csapat melódiái egy televíziós Lee Cooper-farmerreklámban is feltűntek ("Don't be a dummy").
Ezután, '79 májusában megjelent a következő kislemez: Are 'Friends' Electric?, az első listás dal, mely hét héttel felkerülése után 1. helyezést ért el (június végén); a szintén ekkor kiadott új nagylemez, a Replicas (utóbbi címe elsősorban Philip K. Dick egy könyvére utal, melyből 1982-ben kultuszfilm készült Szárnyas fejvadász címen); egyidejűleg szintén elérte az első helyezést az albumlistákon. A Replicas máig Numan egyik legfontosabbnak tartott lemeze, dalainak többsége Numan sci-fi-novella-írási kísérleteiből, pontosabban az azok megzenésítése iránti kísérletekből keletkezett – a novellákat főleg Dick és J. G. Ballard írásai inspirálták. A lemezen megjelentek az intenzíven használt szintetizátorok (főleg a Minimoog ill. Polymoog), noha magának Numannak nem volt még saját szintetizátora: a zeneszerzés számára még hónapokig bérelt készülékeken kellett a rendelkezésre álló rövid időt kihasználni (egyébiránt egy régi zongora segítségével komponált).His Friends Electric (G.N. and the Minimoog). Interjú.
Segítette a csapatot az ismertség elérésében, hogy BBC párszor lehetőséget biztosított nekik a tévés élő fellépésre, pl. a TotP c. műsorban.Tubeway Army:Are 'Friends' Electric?. Top of the Pops, 1979. (YouTube)
A csapat neve a következőkben – lényegében változatlan összetétel mellett – Tubeway Army-ről Gary Numan-ra változott.
Szintén nagy siker vált a Cars („Autók”) c. dalból (1980), amely Amerikában Top 10-es lett. Ez az elektropop-sláger, amely színleg még rock-dalt imitált (de a „gitár-alapot” is szintetizátorbillentyűk és -pedálok adják), Numan legismertebb dala, egyfajta emblémája mindmáig. Mivel Numan később hosszú időre eltűnt a slágerlistákról, elterjedt, bár erősen vitatható vélekedés a Cars-ra hivatkozva szerzőjét „egyslágeres előadónak” tartani.One-Hit wonders (VH')TVtropes: One Hit Wonders Az 1979-es The Pleasure Principle c. lemezen jelent meg, olyan kiemelkedő alkotásaival együtt, mint a Films vagy a sok industrial-csapat által feldolgozott Metal. A lemez megjelenését egy koncert-körút követte (The Touring Principle), az erről készült és kiadott videófelvételt sokan az első kereskedelmi forgalomba került zenei videóalbumnak tartják.On this day in music. Hozzáférés ideje: 15 May 2007.Premier Hits review . Hozzáférés ideje: 15 May 2007. A lemez harmadik dala ("Complex"), a brit listákon a 6. helyezést érte el. A The Pleasure Principle teljes szakítást jelentett a Replicas-on még jelenlevő punk-alapokkal és gitárokkal (noha egyes hangszínek gitárt imitálnak), az előző lemezen is meghatározó hangszerként jelenlévő Mini- és Polymoog szintetizátorok és dobgépek teljes dominanciája jellemzi, s ezáltal az újhullám második, popos és szinte teljesen elektronikus fázisának jellegzetes képviselője.
thumb|right|Gary Numan gitározik 1980 februárjában a Music Hallban
Numan az akkori idők popzenéjének első s valószínűleg legnépszerűbb billentyűs-sztárjává vált. Excentrikus (idegenszerű és sokszor androgün jellegű) színpadi kosztümjei és sminkjei nyíltan árulkodtak bálványozott példaképeiről (David Bowie, Marc Bolan, John Foxx – és napjainkban olyan előadóknál köszönnek vissza, mint a Numan-fanatikusWill Hodgkinson Home Entertainment - Gary Numan (interjú, The Guardian, The Guardian, 2002. december 20). Link beill.: 2010. július 24. Marilyn Manson), a tévé- és rádiótársaságok interjú-készítőit pedig sokszor mellbevágó – igaz, arroganciának is érezhető – őszintesége lepte meg. Egyébként is különc volt, aki most, 21 évesen még mindig a szüleivel lakott. Különcsége (amelyet öltözködésével csak erősített), népszerűsége, és az, hogy anyagi sikerességét – és ezzel kapcsolatos motivációit – nyíltan vállalta, azonban elidegenített sok újságírót és zenésztársat, a Yes egyik, szatirikus hangvételű dala ("White Car", Drama, 1980) pl. nyilvánvaló utalás Numannak ama szokására, hogy London utcáin száguldozott fehér Chevrolet Corvette-jén, melyet a Beggars kiadótól kapott. Egykori bálványa, David Bowie pedig visszautasította, hogy együtt lépjenek fel a The Kenny Everett Video Show-ban. A zenei sajtó – élén a BBC-vel – is sokszor írt róla gúnyosan, a „jelentéktelen” és hasonló címkékkel ellátva őt. „Az elektronikus zenét nem tartották akkoriban valódi zenének, és mivel én voltam a legismertebb képviselője, a támadások oroszlánrészét én kaptam – de még azután is, hogy a műfaj népszerűbbé vált, én álltam a célpontban. Sokszor kifogásolható stílusban válaszoltam ezekre, és persze ez sem javított a helyzeten…”J. Poet: Numan finds his way - San Francisco Chronicles, Ennek ellenére fanatikus rajongótábor alakult ki körülötte, akik magukat „numanoidok”-nak nevezték.
A nyolcvanas évek
1980-ban Numan Telekon című albumával újból a listák élére került, a We Are Glass, a I Die: You Die és a This Wreckage egyenként pedig az 5., a 6. és 20. helyezést érték el. Ez volt az utolsó stúdióalbum azok közül, melyeket Numan visszatekintve pályafutása „gépkorszaka” termékeinek nevezett.Gary Numan (1981). Living Ornaments '79/'80: LP Liner notes A Telekon-on újra hallhatóak a gitárok, de a szintetizátorok köre is bővült (a remegő hangú hegedűszerű hangzást produkáló Moog szintetizátorok mellett Ezt a jellegzetes Numan-es hangszínt, amely a Pleasure Principle és a Telekon legnagyobb slágereinek hangzásáért, mint pl. a Cars és a Metal lead motívumaiért volt felelős, a Polymoog szintetizátor Vox Humana nevű hangszínének modulációja adta. A Polymoog volt az első és akkoriban az egyetlen szinti, amely lehetőséget adott rá, hogy egy hangszínt három LFO moduláljon, kettő LFO egy-egy oszcillátor frekvenciáját, míg a harmadik, független LFO az egyik oszcillátor pulzusszélességét modulálta. Ld. Sigman, M.: Steal This Sound: Gary Numan's Cars . Keyboard Magazine (online v., www.keyboardmag.com), 2019-02-26. Hiv. beill.: 2019-02-28. nagyobb lett a szerepe a Roland Jupiter-4-ének, a híres Prophet-5-nek és emellett más Roland, ARP és Yamaha termékeknek).
Még a kiadás évében sor került Numan pályafutásának második nagy koncertkörútjára (The Teletour); ami, bár művészi szempontból nem csökkentette Numan presztízsét, anyagilag veszteségesnek bizonyult. A hírnévvel járó feszültségbe is belefáradt, és bejelentette, hogy az 1981 áprilisában a Wembleyben tartandó koncertsorozata az utolsó élő előadás-sorozata lesz. Ezen a körúton az alternatív rock olyan képviselőivel lépett fel, mint a Nash the Slash, a Shock; és végül megmásította a visszavonulásról szóló döntését – de karrierjére nézve mégis végzetesnek bizonyult, mert a hallgatósága azon része, melyek nem tartoztak fanatikus rajongói közé, gyorsan más előadók felé fordította figyelmét.
Zenei stílusában is nagy változás, törés következett be. Numan érdeklődése a rock-inspirálta elektro-poptól a lágyabb – és paradox módon, kevésbé populáris – popműfajok (experimentális jazz-funk-szintipop) felé fordult. 1981-ben jelentette meg az első ilyen úton haladó, sokféle irányzattal kísérletező, számos számon tartott vendégzenész segítségével készült nagylemezt, a Dance-t), amely a brit listákon a 3. helyezést érte el, de csupán nyolc hét elteltével, lekerült róluk. A közreműködő zenészek közé tartozott pl. Mick Karn (a Japan együttesből – basszus, szaxofon) és Rob Dean gitáros (szintén a Japan-ból), Roger Mason billentyűs (a Models-ből) és Roger Taylor (dobok, a Queen-ből).
Dramatis néven háttérzenekara is újjáalakult, amellyel a For Future Reference c. lemezt adták ki, élén a kisebb slágerré vált funk-diszkós Love Needs No Disguise c. dallal. De világosan látható volt, hogy Numan csillaga lehanyatlóban van, illetve elhomályosítják az olyan új újhullámos kiválóságok, mint Adam Ant, a The Human League, a Duran Duran, illetve a Depeche Mode.