A mimikri a biológia azon jelensége, amikor egy élőlény valamelyik másik élőlény, esetleg élettelen tárgy külső jellegzetességeit utánozza, hogy ebből előnye származzon (pl. elkerülje a ragadozót vagy éppen ellenkezőleg, megtévessze a zsákmányállatát).
Sajátosságai A mimikrivel többnyire más fajokat, ritkábban ugyanazon faj más egyedeit utánozzák. Az utánzott tulajdonság lehet vizuális (pl. alak, szín, fényjelzés), hang, kémiai jellegű (szag), elektromos vagy ezek kombinációja. A hasonlóság mindkét egyed javát is szolgálhatja, ebben az esetben a mutualizmus körébe esik; máskor csak az egyik fél húz hasznot a mimikriből (pl. ragadozók vagy paraziták esetében).
A szélesebb értelemben vett mimikri magában foglalhatja az álcázást vagy kamuflázst is, amikor élettelen tárgy (pl. kő, levél, virág vagy akár madárürülék) alakját másolják. Sok állat szemfoltot visel magán, amellyel elijeszthetik a ragadozókat. Más esetekben az állat automimikrivel saját maga testrészeit utánozza, mint amikor egyes kígyók feje olyan alakú, mint a farka, vagy halak a kevésbé sérülékeny farkuk közelében viselnek szemfoltot, hogy a ragadozók inkább ott támadjanak rá. Megint máskor saját, ellenkező nemű fajtársaikra hasonlítanak.
Az utánzó és az utánzott között sok esetben evolúciós fegyverkezési verseny indul meg, különösen ha az negatív hatással van az egyik félre. Ilyenkor az utánzó igyekszik tökéletesíteni a hasonlóságot, vagy az utánzott vesz fel valamilyen más alakot.p161 A külső hasonlóság nem mindig mimikri eredménye, az azonos életmód okozta konvergens evolúció eredménye is lehet.
A mimikri szó a görög mimetikosz (hasonló) vagy mimeiszthai (utánozni) szóból ered. Először 1637-ben írták le, de akkor még emberekre használták; a zoológiában 1851 óta használatos.
Típusai A mimikrinek számos válfaja ismert. Az alábbiakban áttekintést adunk mindegyikről, kiemelve a különböző formák közötti hasonlóságokat és különbségeket. Az osztályozás gyakran az alapján történik, hogy mi vele a célja (pl. védekezés a ragadozók ellen vagy éppen ellenkezőleg, a hatékonyabb vadászat) az állatnak vagy növénynek. Bizonyos esetek több kategóriába is eshetnek, például az automimikri és a támadó mimikri nem zárja ki egymást, mivel az első az utánzó és a célmodell közötti faji kapcsolatot írja le, a másik pedig a mimikri funkcióját (vadászat).
Védekező
A védekező mimikri esetében az utánzó igyekszik elkerülni vagy elriasztani ellenségeit azáltal, hogy összetévesszék őt valamilyen másik fajjal. Az első három kategóriában figyelmeztető színnel rendelkező fajokra hasonlítanak:
a batesi mimikri, ahol az ártalmatlan élőlény veszélyesnek látszik a mülleri mimikri, ahol két vagy több veszélyes élőlény egymásra hasonlítva fokozza a riasztó hatást a mertensi mimikri, ahol a halálosan veszélyes élőlény egy kevésbé veszélyes, de kellemetlen fajra hasonlít
A negyedik, vavilovi mimikri esetében az ember szelektáló hatására a gyomnövények haszonnövényekre kezdenek hasonlítani.
Batesi mimikri
A batesi mimikri esetében az utánzó hasonló külső jegyekkel rendelkezik mint a modellje, miközben nincsenek meg azok a tulajdonságai, amik miatt a ragadozók elkerülik azt (rossz íz, méreg, stb.); mondhatni az utánzó "farkasbőrbe bújt bárány". Nevét az angol természettudósról, Henry Walter Batesről kapta, aki az amazóniai lepkék tanulmányozása során írta le a jelenséget. Ez a stratégia addig működik jól, amíg az utánzó gyakorisága jelentősen alacsonyabb, mint a modellé és a ragadozóknak nem éri meg külön odafigyelnie kettejük megkülönböztetésére. Ez egyébként a mimikri többi fajtájára is igaz. A batesi mimikri csak addig tartható fenn, amíg a ragadozónak több kárt okoz a modell elfogyasztása (kellemetlen szájíz, mérgezés), mint amennyi előnyt az utánzó elfogyasztásával szerez (extra kalória). Ha a modell gyakoribb, a ragadozó nagyobb eséllyel találkozik vele először és megtanulja, hogy a hasonló külsejű zsákmányt a későbbiekben jobb lesz elkerülnie. Ha azonban az utánzó elég gyakori, akkor a fiatal ragadozó nagyobb eséllyel őt zsákmányolja először és hajlamosabb lesz a későbbiekben is többször próbálkozni még akkor is, ha közben rossz tapasztalatokat szerez a modellel.
A lepkék között sok páldát találhatunk a batesi mimikrire. Az amerikai trópusokon élő Consul fabius és Eresia eunice a rossz ízű Heliconius lepkéket (pl. a H. ismenius-t) utánozzák. Az észak-amerikai Limenitis arthemis pillangó nagyon hasonlít a mérgező farkasalma-fecskefarkúra (Battus philenor). Egyes ehető medvelepkék olyan ultrahangokat adnak ki, mint a rossz ízű fajok. Az utánzó polipok (a Thaumoctopus nem tagjai) úgy riasztják el a kellemetlenkedőket, hogy alakjuk és színük szándékos változtatásával veszedelmes tengeri kígyóra vagy tűzhalra hasonlítanak. Az amazóniai sisakos harkály (Dryocopus galeatus) a nála nagyobb Dryocopus lineatus és Campephilus robustus külső jegyeivel (piros taréj, fekete hát) rendelkezik, így a közepes méretű ragadozók kisebb eséllyel támadnak rá. Mimikrije sokáig a taxonómusokat is megtévesztette, akik a külső hasonlóság és azonos élettér miatt sokáig közeli rokonoknak tartották őket. A batesi mimikri a növényvilágban is előfordul, pl. a dél-amerikai kaméleoniszalag (Boquila) kúszónövény esetében, amely (bár maga ehető) hasonló leveleket növeszt, mint a rossz ízű támasznövénye.
Mülleri mimikri
Fritz Müller német természettudós figyelte meg, hogy néha két (vagy több), amúgy egyformán kellemetlen ízű vagy mérgező faj hasonló figyelmeztető mintázattal rendelkezik. A batesi elv alapján ezt nem lehet magyarázni; miért kellene egy másik fajra hasonlítaniuk, ha valódi ragadozóriasztó mechanizmussal rendelkeznek? Müller matematikai modellel bizonyította, hogy ilyen esetekben, amikor a ragadozó összetévesztheti a két fajt, összességében mindkettőnek jobbak a túlélési esélyei. Ellentétben a batesi mimikrivel, itt az utánzó és modell is nyer, vagyis tulajdonképpen mutualista kapcsolat jön létre a két faj között. Jól jár a ragadozó is, mert nem kényszerül a két faj külön-külön felismerésére, hanem elég egy általános figyelmeztető külsőt megjegyeznie. A mülleri mimikriben már nem is lehet egyértelműen utánzóról és modellről beszélni, legfeljebb akkor, ha az egyik csak kis számban van jelen és alkalmazkodik a nagy létszámú, jól bejáratott figyelmeztető színrendszerhez. Ha a két faj gyakorisága között nincs nagy különbség, akkor jellemzően mindketten alkalmazkodnak egymáshoz.
A mérgező észak-amerikai pompás királylepke (Danaus plexippus) mülleri mimikriviszonylatban áll a valamivel kisebb, szintén méreganyagokat felhalmozó "alkirálylepkével" (Limenitis archippus), színük és viselkedésük hasonló, bár nem közeli rokonok. Utóbbinak több alfaja is van, ezek a helyi Danaus-fajokhoz hasonlítanak: Floridában a D. gillippus-hoz, míg Mexikóban a D. eresimus-hoz. A L. archippus így egyszerre három fajjal alkot mülleri párosokat. Esetüket sokáig a batesi mimikri szép példájának hitték, míg ki nem derült, hogy az alkirálylepke valójában még kevésbé ehető, mint a királylepke. A Morpho pillangónemzetség tagjai ehetőek, de egyes fajok (mint pl. a M. amathonte) igen jól repülnek és a rájuk vadászó madarak – még azok is amelyek a lepkevadászatra specializálódtak – csak üggyel-bajjal kapják el őket. A legtöbb Morpho-faj feltűnő kék színezete így egyfajta figyelmeztető szín lehet a ragadozók számára és a jó repülők mülleri mimikrivel erősítik hatását. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy a hímek a feltűnőbb színezetűek, így kialakulásában a nemi szelekció is szerepet játszhat. Másik példa a mülleri mimikrire az észak-amerikai lepkék (többek között a Agraulis vanillae, Dryadula phaetusa, Dryas iulia) csoportja, amelyek mind egyformán élénk narancssárgák és veszély esetén undorító szagú és ízű váladék kibocsátásával riasztják el a ragadozót. Szintén Észak-Amerikában honosak az Apheloria és Brachoria ezerlábú genusok azon fajai (legalább hét) amelyek hasonló színekkel figyelmeztetik a támadókat mérgező, szemmaró váladékukra.
Emsleyi/mertensi mimikri
Az emsleyi vagy mertensi mimikri azt a ritka esetet írja le, amikor egy halálosan veszélyes állat egy kevésbé veszélyeset imitál. A jelenségre elsőként M. G. Emsley hívta a figyelmet egyúttal magyarázva azt, hogy egy ragadozó hogyan tudja megtanulni, hogy egy halálos mérgű élőlény (pl. korallkígyó) figyelmeztető színeitől óvakodnia kell, anélkül hogy az első találkozás során elpusztuljon. Elméletét Wolfgang Wickler dolgozta ki, aki a jelenséget Robert Mertens német herpetológusról nevezte el.
A jelenség annyiban szokatlan, hogy a mimikri során többnyire a veszélyesebb faj szolgál modellül. De ha a ragadozó elpusztul az első találkozás során (és az összecsapásban az utánzó is megsérülhet vagy akár áldozatul is eshet), akkor nincs alkalma megtanulni, hogy az utánzót jobb elkerülnie. Az utánzó elvben jobban jár, ha élénk figyelmeztetés helyett inkább álcázó színt visel. De ha a ragadozó korábban már megtanulta elkerülni egy másik, kevésbé veszélyes kígyó figyelmeztető mintázatát, a halálos mérgű profitálhat abból, hogy ha maga is felveszi azt a mintázatot.
A mertensi mimikrire jó példa a halálos marású korallkígyó (Micrurus fajok) amely hasonló színezetű, mint a hamis korallkígyó (Erythrolamprus). Ugyanakkor az ártalmatlan vörös királysikló (Lampropeltis triangulum) batesi mimikrivel utánozza a hamis korallkígyót.
Wasmanni mimikri Az Erich Wasmann által leírt esetben az utánzó olyan modellt imitál, amelynek a fészkében, bolyában, kolóniájában (általában hangyák, termeszek, méhek, darazsak) maga is parazitaként él.Wasmann, E. 1894. Kritisches Verzeichniss der myrmecophilin und termitophilen Arthropoden. Felix Dames, Berlin xi + 231 pp.
Vavilovi mimikri
A vavilovi mimikri során a gyomnövények hasonulnak a termesztett haszonnövények külsejéhez (hogy elkerüljék a gyomlálást), vagy a magjuk válik hasonlóvá, hogy a betakarításkor a válogatás és rostálás után is elkeveredhessenek a vetőmaggal. A jelenség Ny. I. Vavilov orosz-szovjet botanikusról és genetikusról kapta a nevét.
A vavilovi mimikri az akaratlan mesterséges szelekció következménye. A gazdák egyáltalán nem szeretnék, hogy a gyom egyre inkább a haszonnövényre hasonlítson, ez mégis sok esetben megtörténik. Az Echinochloa oryzoides fűféle a rizs gyomja és külsőre nagyon hasonlít rá. Magja is gyakran a rizs közé keveredik. Van olyan elmélet, miszerint a rozs is kezdetben a búza gyomja volt, de olyan jól sikerült utánoznia, hogy végül megérte külön is termeszteni. Vavilov az ilyeneket "másodlagos haszonnövénynek" nevezte.
A vavilovi is a védekező mimikrik közé tartozik, az utánzó modellje egy olyan faj, amelyet a "ragadozó" ember nem bánt, sőt terjeszt. Annyiban a batesi mimikri alesetének tekinthető, hogy a gyom nem rendelkezik azzal a tulajdonsággal (tápérték) ami a modell védettségét adja, valamint hogy jelenléte inkább kárára van a modellnek és a "ragadozónak" egyaránt. Annyiban mégis különbözik tőle, hogy a modell és a ragadozó nem ellenségei egymásnak, hanem inkább mutualista kapcsolatban állnak, az ember megeszi ugyan a haszonnövényt, de védi és terjeszti is. A másik különbség, hogy ez a fajta viszonyrendszer természetes ökoszisztémákban nem létezik.
Gilberti mimikri Ebben az esetben az utánzó a ragadozóját utánozva próbálja elűzni azt. Nevét Lawrence E. Gilbert ökológusról kapta. Csak egyetlen ilyen viszony ismert: az észak- és dél-amerikai golgotavirág (Passiflora-fajok) méreganyagokkal igyekszik távol tartani a növényevőket. A Heliconius lepkék hernyója azonban le tudja bontani a mérget így ő a növény egyik fő természetes ellensége. A golgotavirág levelein kis kinövések a lepke petéit utánozzák. Mivel ezeknél a fajoknál a kikelő hernyók a konkurenciával leszámolandó először megeszik a többiek petéit, a lepkék kerülik az olyan leveleket, ahol már lerakott petecsomót látnak. Az "álpeték" cukros váladékot is kiválasztanak, odavonzva a hangyákat, a darazsakat és a hernyók többi ellenségét.
Broweri mimikri