300px|bélyegkép|Az Organon 13. századi példánya Az Organon (+¸Óργανον görög szó, magyarul „segédeszköz”, „szerszám”) a logika tudományát megalapozó ókori görög filozófus, Arisztotelész bizonyos logikai írásainak gyűjteménye. Ezek: 1. Kategóriák (göröghűbb helyesírással Katégoriák); 2. Hermeneutika, avagy Az értelmezésről (Peri herméneias, De interpretatione); 3. Első Analitika (A következtetésről); 4. Második Analitika (A bizonyításról); 5. Topika (A dialektikáról); 6. Szofisztikus cáfolatok (értsd: szofista ellentmondások, álokoskodások).

Ezen írásokat az Arisztotelész vezette iskolában, a Lükeionban folyó tanításhoz használták előadásvázlatként vagy esetleg olvasható jegyzetként, halála után pedig kiadói (például rhodoszi Andronikosz) gyűjtötték össze és adták ki közös, Organon cím alatt. Arisztotelész írt még más logikai műveket is, ezek azonban elvesztek. Az Organon filozófiai és tudományos jelentősége igen nagy, számtalan erénye közül néhány: egyrészt a Kategóriaelmélet, másrészt a logikai következtetés egy elméletének, a szillogisztikának a kidolgozása által a formális logika elméletének megalapozása; másrészt a modalitások felfedezése, az érvelések elméletének tudományos vizsgálata stb.

Röviden a művek tartalmáról: a Katégoriák (szöveg itt) a görög nyelv szavait abból a szempontból tárgyalja, hogy milyen más szavakról állíthatóak és róluk mik állíthatóak. Ezen szempontok szerint a nevek (állítható dolgok – κατηγορύμενα) bonyolult osztályzását vezeti be (szubsztanciák, akcidensek, kategóriák és posztpredikamentumok). A szubsztancia-akcidens megkülönböztetés egyben Arisztotelész egyik legfontosabb lételméleti felfedezése, mellyel Platón ideatanára kíván válaszolni. A szubsztancia nem más, mint az önálló létezéssel bíró egyed–individuum, mai szóhasználattal a fogalom, legyen bár ez egyedi vagy általános; míg az akcidensek ezek jegyei, tulajdonságai. A szubsztancia a nyelv (és a Lét) egyik önálló kategóriája, az akcidensek pedig további kilenc csoportra oszthatóak (mennyiség, minőség, viszony, hely, idő, állapot, birtoklás, cselekvés, elszenvedés), ezáltal összesen tíz kategória létezik. a Herméneutika (szöveg itt) az egyszerű kijelentő mondatokkal és ezek logikán belüli szerepével foglalkozik; alapvető eredményei a tagadásra és a modalitásokra (szükségszerűség, lehetségesség, esetlegesség stb.) vonatkozó megállapítások. Megkülönbözteti az egyedi és általános alanyról tett kijelentéseket, továbbá hogy ezt egyetemesen (minden egyedre vonatkozóan), részlegesen (némely egyedre vonatkozóan), vagy határozatlanul (se így, se úgy) tesszük-e; ezekből a megkülönböztetésekből született később a kategorikus kijelentések fogalma, melyek tanulmányozása a tradicionális logika egyik fő területének számított. Négy fő modalitást különböztet meg (lehetségesség, esetlegesség, lehetetlenség, ill. szükségszerűség). a Topika (szöveg itt) a logika felhasználását tárgyalja a vitatkozásban és érvelésben. Megkülönbözteti például a biztos feltételekből kiinduló szillogisztikus érvelést, a bizonyítást, a bizonytalanabb, csak valószínű alapokra építkező dialektikus érvelést, és az abszolút vitatható alapokra építkező erisztikus (vitás) érvelést. Nem minden alap nélküli az a feltételezés, hogy a Topikában található effajta megkülönböztetések szolgálnak később az arisztotelészi modális logikai rendszer kidolgozásának alapjául, kiinduló problémaként és motiváló erőként. a Szofisztikus cáfolatok (szöveg itt) az álérvelésekkel és álbizonyításokkal foglalkozik; az Analitikák pedig Arisztotelész logikai rendszerének, a következtetések tanának, a szilogisztikának az abszolút precíz kidolgozását tartalmazzák; az Első Analitika inkább a nem modális asszertorikus szillogizmusokat, míg a Második Analitika a modális szillogizmusokat.

Az Organon első három műve (Katégoriák, Herméneutika, Első analitika) 1961-ben jelent meg az Akadémiai Könyvkiadónál, magyarul és görögül, Rónafalvi Ödön és Szabó Miklós fordításában és Szalai Sándor szerkesztésében. (A kötet magyar nyelvű lapjait 1979-ben újranyomták, s azóta a Katégoriákat és a Herméneutikát külön is kiadták). Szabó Miklós Második Analitika-, Topika- és Szofisztikus cáfolatok-fordítása Szalai Sándor halála után azonban kéziratban maradt, és egyelőre nem jelent meg nyomtatásban.

Története

Elöljáró összefoglalásul annyit mondhatunk, hogy bár az Organon mint egységesített mű, összeállításában és egyes elnevezésekben nem kizárólag Arisztotelész munkája, hanem tanítványaié és kommentátoraié is, és nehéz megállapítani, hogy ők mennyiben tükrözték Arisztotelész eredeti szándékait (úgy tartjuk, korai, közvetlen vagy közvetett tanítványai és az arab kommentátorok sokban, a késő ókori és középkori latin és keresztény kommentátorok egyre kevésbé); azonban a mű szövege, azaz a mű részleteiben gyakorlatilag teljes joggal tartható Arisztotelész munkájának, néhány kivételtől (például a Kategóriák utolsó fejezetei) eltekintve.

Az Organonban foglalt logikai vizsgálódások kezdete a platóni Akadémián eltöltött két évtized végére (kb. Kr. e. 347/48); vége pedig a Lükeion megalapítása előtti vándorlás időszakára (i. e. 347-335) esik. Az bizonyos, hogy az Organon eredeti szövege a Lükeion megalapításakor már készen volt, mert kezdettől fogva az oktatás tananyagát alkotta. További segítséget jelent, hogy a legkésőbbi részek, az Analitikák a Metafizika egyes, korai részeivel egykorúnak látszanak, ennek alapján az Organon fejezetei az i. e. 355 és i. e. 340 közt eltelt másfél évtizedben íródhattak. Erre az időszakra esik Arisztotelész biológiai kutatómunkáinak nagy része és a természetfilozófiai tárgyú Fizika megírása is.

Az Organon tudományos előzményei és motivációi A szofista-szókratikus ellentét

Ami nem a szigorú értelemben vett papírokat és szövegeket illeti, hanem azok tartalmi lényegét, az Organon felfedezéseinek filozófiai motivációi között biztosan ott van az a vita, melyet Arisztotelész tanára, Platón tudományos ellenfeleivel, a szofistákkal folytatott.

Tény, hogy a szofista filozófia gyakorlatias és lényegre törő, antiidealista, sokszor felvilágosultan vallásellenes képviselői kezdetben sokban hozzájárultak a filozófia és egyes tudományok (retorika, ismeretelmélet, csillagászat, természetfilozófia – és a későbbi természettudományok) fejlődéséhez. A legnagyobb szofisták, vagy az erős szofista hatást mutató cinikus filozófusok azzal, hogy saját maguk is követték azt az életformát, melyet prédikálták (például Diogenész), legalább annyira kiérdemlik az utókor megbecsülését életükkel, mint a később ellenfelükké vált Szókratész halálával (akit egyébként a kortársai szintén „szofistának” neveztek, eredetileg ugyanis ez a kifejezés „hozzáértőt”, „tanítót” jelentett); azonban – különösen a poliszrendszer egyre mélyülő válsága, a görög világrend megrendülése idején – a pragmatizmus, ahogyan az nem ritka, szélsőséges relativizmusba torkollott. Az egyik nagy szofista, a szicíliai Leontinoi Gorgiasz például a következő, a filozófiában járatlanok számára esetleg abszurdnak tűnő (noha egyébként védhető, és szigorú értelemben véve nem cáfolható) elveket fektette le mint a filozófia alapjait (vagyis inkább mint mindenfajta filozófia megdöntésének alapjait): 1.) Semmi sem létezik; minden látszat; 2.) Ha létezne is valami, azt nem lehetne megismerni; mert az érzékek csalnak; 3.) Ha valami létezne is és talán még megismerhető is lenne, azt úgysem lehetne elmondani, mivel a nyelv közlései és fogalmai szubjektívak (nem a reális fogalmakat adnánk át másoknak, ha ilyenek lennének is, csak a róluk való beszédet), azonkívül változandók, elmosódottak.

Ám ez az ismeretelméleti relativizmus az erkölcs és az értékek relativizálódásával is együtt járt, s nehéz lenne megmondani, melyik volt inkább az ok s melyik inkább a következmény. Sok, a filozófiát pénzforrásnak tekintő, nyerészkedő szofista az előbb említettekkel ellentétben egyáltalán nem szolgált életével semmilyen megbecsülésre, ezzel összefüggésben a „szofista” szó csakhamar olyan jelentést nyert már a korabeli Athénban is, mint aki nyelvi csűrés-csavarásával saját anyagi érdekében kifordítja az igazságot. Nem csodálható, hogy a tudni vágyó fiatal Arisztotelész Athénban a biztos tudást ígérő Platónhoz szegődött inkább, s nem valamelyik szofista retorikatanárhoz. Ahogy már Platón is kifejtette, amikor a szofista Protagorász azon kijelentését bírálja, miszerint „Minden dolog mértéke az ember”; ilyen elvekre komoly filozófiát építeni nem lehetséges. Az a relativizmus, ami a „humanicum” kizárólagosságára épít, nem csak a tudományt rombolja le, de az erkölcsöt, magát a humánumot is. Ha minden megrendül, a biztos tudást kell megkeresni. Erre az útra lépett rá Szókratész, ezzel emelkedve szofista kortársai fölé, és ezt az utat folytatta Platón.

A vitakultúra

A korabeli Athénban óriási jelentőséggel bírt a társadalmi érintkezés alapvető műfaja, a vita. A vita volt a bírósági tárgyalások és a tanítás alapformája, vitatkozó dialógusok formájában íródtak a legsúlyosabb értekezések is. Platón dialógusaiból, de rengeteg más dokumentumból is tudjuk, hogy a görög vita – talán az eleai filozófiai iskola hatására – meghatározott szabályok szerint játszódott, még a piactereken és utcasarkokon is. Ha valaki felvetett egy állítást és megkérdezte a vitapartnert: „Elfogadod ezt?”,. akkor az ellenfél vagy megtagadta az állítás igazságát, de ekkor érvelnie kellett annak hamissága mellett, vagy pedig elfogadta, ám ekkor el kellett fogadnia az állítás minden adódó következményét is.

A platóni akadémián is rengeteg vita folyt, abszolút az érvek és ellenérvek csatája állott az oktatás középpontjában. Arisztotelésznek nyilván rengeteg alkalma volt vereséget szenvednie hamisakat állító, de a vitatechnikában gyakorlottabb társaitól, illetve belátnia, hogy noha nem volt igaza, mégis győzött – márpedig sokszor győzhetett, hiszen rövid idő alatt nagy tekintélyre tett szert az Akadémián. Az a ma már szinte elképzelhetetlen mértékű vitatkozókedv és vitatapasztalat, ami alighanem szorosan összefügg az athéni demokrácia kialakulásával, sokakat késztetett arra, hogy megvizsgálja, min múlik tulajdonképp a vitában aratott győzelem vagy vereség. E vizsgálatok egy része, amint a Platón által megörökített „szókratészi” filozófia is mutatja, etikai-lételméleti irányba vezetett („Mi a jó?”, „Mi az igazság” stb.); de ezek a vizsgálatok nem dönthettek abban, hogy miért igaz az igaz, miért hamis a hamis, s hogy hogyan győzhet a hamisság és veszthet az igazság, s mit kell tenni ennek megakadályozására. A rendelkezésére álló hatalmas vitaanyag alapján már Platón is rámutatott arra (öregkori logikai dialógusaiban például), hogy az érvek érvényessége, nyelvi és logikai szerkezete nem független egymástól. A vitakutatásnak e másik, nyelv(tan)i jellegű iránya vezetett a logika kialakulásához.

Idealizmus és realizmus: Platón és Arisztotelész ellentéte

Arisztotelész tehát a szofistákkal folytatott vitában először Platón oldalára állt a bizonyosság keresésében. Platón azonban a bizonyosságot a szellemi, gondolati szférában vélte megtalálni, és az utóbbiba tartozó objektumokat, az „ideákat” (mai, de nagyon torzító fordításban: a fogalmakat) nemcsak létezőknek hirdette, hanem a „valódi”, az érzékelhető-tapasztalható világgal szemben ezeket vélte a „valódi” és elsődleges létezőknek (idealizmus). Így Platón az érzéki észrevétel jelentőségét ugyanúgy megtagadta, mint a szofisták, csakhogy nem állt itt meg, hanem megalkotott egy azokon túli világot. Hogy ez mennyire tekinthető jónak, helyesnek, elfogadhatónak, érthetőnek stb., arról azóta is folyik a vita.