Bellinzona (, , , régiesen Bellence) az olasz nyelvű Ticino (Tessin) kanton székhelye Svájcban. Hozzávetőlegesen 18 000 lakosával a kanton második legnagyobb városa.
590-ben tesznek róla először említést mint Belitio vagy Belintiona, később, mint Berinzona, Beliciona, Birrinzona és 1168-ban, mint Birinzona. Stratégiailag kulcsfontosságú település a Szent Gotthárd-, Lukmanier- és Nagy Szent Bernát-hágóhoz vezető úton. Középkori épületeit – a város védőfalát, a városközpontot, és Bellinzona várait (Castelgrande, Castello di Montebello, Castello di Sasso Corbaro) az UNESCO 2000-ben a világörökség részévé nyilvánította.Report of the 24th session, 27 November – 2 December 2000
Fekvése A város a Ticino folyótól keletre, a Sopraceneri (északi Ticino) és Sottoceneri (Ticino déli része) határán található. A város a folyó völgysíkjában húzódik és a Gotthárd-hegység veszi körül. A 230 méter tengerszint feletti magasságú Bellinzonáról azt mondják, hogy észak felől nézve az az első dél-európai város. A Magadinói-síksággal közvetlenül érintkező sík területből az utolsó jégkorszak idején formálódott sziklák magasodnak.
Történelem Prehisztorikus települések Sírmezők és épületmaradványok bizonyítják, hogy a mai Bellinzona környékén már a neolitikumban (i. e. 4. évezred) is léteztek állandó települések. Bellinzona városi részében a Castelgrande sziklás dombján koncentrálódnak az ősi leletek. Szintén bizonyíthatók a kőkorszakból, a bronzkorból és a vaskorból származó települések. A szikla védekezés szempontjából ideális fekvésűnek bizonyult, így a város elsősorban kézműveseket vonzott, akiknek védeni kellett nyersanyagaikat és termékeiket (pl. kvarckristály, fémek) az ellenségtől.
A római kor Augustus császár idején az Alpok térsége a hadjáratok során a Római Birodalomhoz került. A rhaetiai terület i. e. 16/15-ben egy nagy rajtaütéssel és mellékakciókkal kényszerült térdre. Hasonló előrenyomulás bázisaként a Castelgrande sziklás magaslatain várat építettek, amelynek régészeti nyomai (pl. egy körülölelő fal maradványai) az 1967-es ásatások során kerültek felszínre. A birodalom belterületének adminisztratív megszilárdítása és a birodalom határainak áthelyezése után az említett katonai építmény az 1. évszázadban elveszítette szerepét, ezért meg is szüntették.
A hely újbóli megerősítésére a 4. században került sor a diocletianusi-constantinusi birodalmi reformok folyamán, ahol a védelmi rendszer a várakra és őrtornyokra épült. Az Itália védelmére szolgáló belső vonal az Alpok déli kijáratainál torlaszoló erődítmények láncolatából állt. Ez a védelmi elgondolás elkerülhetetlenné tette egy vár építését Bellinzonában. A 4. század közepén a Castelgrande dombjain létrejött egy nagy kiterjedésű védelmi rendszer, amely szükség esetén egy egész kohort (kb. 1000 fős sereg) befogadására is képes volt.
Ebben az időben nőtt ki a várból Bellinzona városa, illetve a későbbi Bellinzona grófság (comitatus): egyre többen telepedtek le a szikla körül olyanok akik kereskedelmi és termelő tevékenységet folytattak, ami alapvető fontosságú volt a római település hatékony működéséhez. Egy 11. századi dokumentumban tesznek említést először Bellinzonáról, mint közigazgatási területről. Az 5. vagy a 6. században épült a vár területén a Szent Péternek szentelt plébániatemplom. A bellinzonai torlaszok hatékonyságát mutatja, hogy 475-ben a Nagy Szent Bernát-hágó felől érkező 900 főből álló alemann csapat a „Campi Canini”-n (a mai Arbedo, Bellinzonától északra) meghátrálásra kényszerült.
right|thumb|250px|Castelgrande right|thumb|250px|Castello di Sasso Corbaro right|thumb|250px|Castello di Montebello right|thumb|250px|Murata
A korai középkor A császári központi hatalom megszűnése az 5. század végén a Nyugatrómai Birodalomban nem hozta magával a civil és katonai közigazgatási struktúra felszámolását. A római császárok jogutódai – 500 körül a keleti gótok, a 6. század közepén a megerősödött Keletrómai Birodalom és 568-570-től a longobárdok – a püspökök vezetése alatt álló egyházra támaszkodva alkalmazták a helyi közigazgatást. A 4. század óta császári erődként működő Bellinzona beépült az utódállamok katonai szervezetébe és szükség szerint – amint azt a régészeti leletek tanúsítják – bővítették és megerősítették. Miután a longobárdok elfoglalták Felső-Olaszországot, az 5. század óta milánói közigazgatás alá tartozó Bellinzona állandó vár-, illetve helyőrséget kapott a frank-alemann seregek betörései visszaszorítására.
A korai középkorban Castelgrande sziklás hegyei a késő római kori várfalakkal egy nehezen bevehető erődöt képeztek, ezért a longobárd királyok érdeke volt, hogy a helyet a saját kezükben tartsák, még akkor is, ha abban az időben a Bellinzonában összefutó alpesi hegyi utak csupán másodrangúak voltak. Már a korai középkorban létrejöttek a Castelgrande várterületén privát parcellák, így a királyságnak csak egy telek maradt a létesítmény közepén. A karoling uralkodók és a longobárdok közötti harcban Bellinzona mellékszerepet játszott.
Középkor A karoling uralom vége Felső-Olaszország számára nyugtalan időket hozott. A Castelgrande nemcsak stratégiai bázisként szolgálta a longobárd királyokat és a helyi méltóságokat, hanem menekülőhelyként szolgált a vár körüli lakosság részére is, amit bizonyítanak a vár megerősítésére tett intézkedések. A Római Birodalom megújulása az Ottók segítségével a 10-11. században az Alpok hágóit a császári olasz-politika döntő fontosságú tényezőjévé tette. A Lukmanier-hágó és a Szent Bernát átjárók népszerűvé tételével Bellinzona is felkeltette a császárok figyelmét, akik a területet a hozzájuk hű comoi püspököknek adományozták. III. Ottó német-római császár halála után Ivrea őrgrófja, Arduin is (aki újból fel akarta virágoztatni a longobárd királyságot) megerősítette a comói püspöknek a Bellinzonai vár tulajdonjogát egy 1002. évi okmányban. Arduin legyőzése és elűzése után 1004-ben II. Henrik német-római császár megújította az adományozást, így Bellinzona hosszú időn keresztül a comói püspökök kezében császári támaszpont maradt.
A 11. és 12. században a püspökök kíséretéhez tartozó comói nemesség a Magistri Comacini (privilégiumokkal ellátott építőmesterek, kőművesek, akik otthona Como és a Comói-tó környéke volt, de különleges kézügyességük miatt vándor kézművesként távolabbi területeken is vállaltak megbízásokat) közreműködésével a vár területén jellegzetes épületeket, tornyokat és kőházakat építtetett. A püspöké csak az erődítmény belső magja (eredetileg királyi „ridotto”), volt, amit az okiratok püspöki palota néven említenek. Nem tisztázott a kérdés, hogy az invesztitúraharcok során 1100 körül folytak-e küzdelmek Bellinzonáért, de biztos, hogy a Stauf-ház uralkodása idején heves harcok színtere volt. I. Frigyes német-római császár uralkodása alatt Bellinzona szilárdan a Stauf-ház kezében volt, de 1180-ban I. Frigyes jobbnak látta, ha a területet a császárhű comói közösség fennhatósága alá helyezi.
A 13. században fokozódott a császár és a pápa közötti konfliktushelyzet Felső-Olaszországban. Como átmenetileg Guelfi-pápa-párti a pápai hatalom híveinek pártja a 12-13. században, a pápa és a német- római császár közötti villongások idején (vö. ghibellin), 1239-ben átpártolt a ghibelinek (császári) pártjához, így II. Frigyes német-római császár fontos támaszpontokhoz jutott a déli Alpok kijáratainál. Bellinzona is a kezébe került, ahová azonnal erősítő csapatokat küldött. 1242-ben viszont a guelf-párti Simon von Orellonak és Heinrich von Saxnak hosszú harcok árán sikerült bevennie az erődöt, ami döntően befolyásolta II. Frigyes hatalmi összeomlását az Alpok déli lábánál. 1250-től, a Stauf-császárság után a guelfek és ghibellinek közötti konfliktus tovább folytatódott a lokális és regionális uralkodó erők közötti nézeteltérésekben és vitákban egészen a 14. századig. Ebben az időben Bellinzona topográfiai bővítést élt át tartós következményekkel. Valószínűleg még 1250 előtt a Castelgrandétól keletre található szorosban létrejött piac és tranzittelepülés várossá nőtte ki magát, amit egy körbevevő fallal védtek, a 13. század végén pedig ettől a városi létesítménytől keletre egy sziklafokon megépült a Castello di Montebello.
Bellinzona birtoklásáért évtizedeken keresztül folyt a harc. A comói Rusca család huzamosabb ideig magáénak mondhatta Bellinzonát az egyre erősödő Milánóval szemben. Miután 1335-ben Como városát Milánó a Viscontiak vezetésével meghódította, a Rusca családnak csak Bellinzona maradt, ahonnan egy nagy felkelést terveztek Milánó ellen, de a Viscontiak leverték a lázadást és Bellinzonát is uralmuk alá vették (1340). A Rusca család csak Montebellót tarthatta meg tulajdonában. Ezzel elkezdődött Milánó másfél évszázados uralma Bellinzona fölött.
A késő középkor Bellinzona Milánóhoz való csatolása a Viscontiak alatt 1340-ben a terület beolvadását eredményezte egy gazdag és minden téren jól szervezett államba. De formailag véglegesen csak 1396-ban került Bellinzona a Viscontiak birtokába, amikor IV. Vencel Dian Galeazzo Viscontinak hercegi címet ajándékozott és a Bellinzonai grófság feletti hűbérjogokkal is felruházta. A 14. század folyamán a milánói hivatalnokok itt is érvényesítették a lombard hatalom állami rendelkezéseit: az utcákon gondoskodtak a biztonságról, a vámjogok betartásáról és az elterjedt privát háborúskodások megszüntetéséről. Ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően a Gotthard-hágón soha nem látott lendületet vett a kereskedelmi forgalom, ami a korábbi zűrzavaros, bizonytalan állapotok miatt elmaradt. right|thumb|250px|Az arbedói csata 1422-ben. Elöl a svájciak tábora Uri, Luzern, Unterwalden és Zug zászlóival. Háttérben Bellinzona vára a milánói csapatokkal a Viscontiak kígyós zászlaja alatt A jól rendezett Visconti-állam Gian Galeazzo Visconti halála után (1402) úgy tűnt, hogy széthullásnak indul. Mesolcina ura, Albert von Sax 1403-ban hatalmába kerítette Bellinzonát, de sarokba szorult amikor a hercegség Giovanni Maria és Filippo Maria Visconti uralma alatt magához tért. Uri kantonban keresett segítséget és kért menedéket, ahol az obwaldeniekkel együtt befogadták. 1419-ben megvásárolták tőle Bellinzona várait, de nem sokáig maradt az ő birtokukban: amikor nem egyeztek bele Milánó visszavásárlási ajánlatába, Francesco Bussone (Carmagnola néven ismert) 1422-ben elkergette Bellinzonából a belső svájci megszállásolókat. A svájciak más föderációs tagok segítségével megpróbálták visszaszerezni a helyet, de a küzdelem 1422. június 30-án Arbedonál csúfos vereséggel ért véget, ami az uriak és szövetségeseik terjeszkedési terveit a Lago Maggiore vidékén hosszú időre meghiúsította.
A 15. század folyamán Bellinzona visszaszerzésére tett összes kísérlet sikertelen maradt: 1441-ben csak a biascai hídig jutottak; 1478. december 28-i giornicói ütközetben (Battaglia dei Sassi Grossi) győzelmet arattak ugyan, de ez csupán a svájciak fegyverbecsületét mentette meg, Bellinzona továbbra sem lett az övék.