bélyegkép|jobbra|300px|Hieronymus Bosch: A hét főbűn és a négy végső dolog. A központi, szem alakú körben Krisztus alakja, körülötte a hét főbűn hétköznapi jelenetei láthatók; a sarkokban a négy végső dolog kapott helyet. A hét főbűn (latinul vitia capitalia, a köznyelvben gyakran peccata capitalia) a nyugati kereszténység aszketikus és erkölcsteológiai hagyományának hét olyan alapvető víciuma, amelyekből más rendetlen hajlamok és konkrét bűnös cselekedetek fakadhatnak. A hagyományos magyar felsorolás: kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag és jóra való restség vagy acedia. A felsorolás sorrendje a különböző forrásokban változhat; dogmatikai jelentősége nincs.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1865–1866. Online változat (hozzáférés: 2026. július 22.).
A „főbűn” elnevezés nem azt jelenti, hogy e hét minden megnyilvánulása szükségképpen a legsúlyosabb vagy halálos bűn. A latin capitalis a caput („fej”, „fő”) szóból ered: olyan forrást, vezető elvet vagy célt jelöl, amely más bűnöknek irányt ad. Aquinói Szent Tamás meghatározása szerint azért nevezhető valamely vícium főbűnnek, mert tárgya különösen vonzó célként jelenik meg, és ennek megszerzéséért az ember több más rendetlen cselekedetre is hajlandó.Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, I–II, q. 84, a. 3–4. Latin–angol online kiadás (hozzáférés: 2026. július 22.). A főbűnök ezért pontosabban fővíciumok: nem elsősorban egyedi tettek, hanem ismétlődő rossz választásokból kialakuló készségek, amelyek elhomályosíthatják a lelkiismeret ítéletét és újabb vétkekre hajlamosíthatnak.„Deadly Sins”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 4. kötet. Gale, Detroit, 2003, 564–566. .
A Biblia nem közöl rögzített, hét tagból álló főbűnlistát. Számos bűnkatalógust tartalmaz azonban, és mind a hét hagyományos víciumhoz találhatók benne párhuzamok. A keresztény szerzők különösen a szívből származó rossz indulatokról szóló evangéliumi felsorolásokat (Mk 7,21–23), „a test cselekedeteit” és a Lélek gyümölcseit szembeállító páli szöveget (Gal 5,19–23), valamint „a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége” hármasát (1Jn 2,16) használták a rendszer bibliai értelmezéséhez. A hét főbűn történeti formája ugyanakkor nem közvetlen bibliai felsorolásból, hanem a 4. századi keresztény szerzetesség önismereti és aszketikus tapasztalatából alakult ki.
Fogalma és teológiai helye
Bűn, szenvedély és vícium
A klasszikus keresztény erkölcstan különbséget tesz a szenvedély, a bűnös tett és a vícium között. A szenvedély önmagában az érzéki törekvőképesség mozgása, ezért erkölcsi értékét az adja, hogy az értelem és az akarat miként rendezi. A félelem, a vágy, az öröm vagy a harag puszta felébredése nem azonos a személy szabad és megfontolt beleegyezésével. A bűn ezzel szemben olyan emberi cselekedet — gondolat, szó, tett vagy mulasztás —, amely eltér a helyes ész rendjétől és az isteni törvénytől. A vícium ismételt rossz cselekedetekből kialakuló készség, amely megkönnyíti a hasonló választásokat és nehezíti az ellentétes erény gyakorlását.Evetovics Kunó: Katolikus erkölcstan. I. rész. Szent István Társulat, Budapest, 1940, 157–163. Digitális hasonmás (hozzáférés: 2026. július 22.).
A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint „a bűn bűnre vezet”, ismétlése pedig víciumot szül. A víciumok az erényekkel ellentétes rossz szokások: elhomályosítják a lelkiismeretet, és készségessé teszik az embert a rosszra. A katekizmus e készségeket a hét főbűn köré csoportosítja. Ez a fogalmi különbség megakadályozza, hogy a hét főbűnt hét egyforma súlyú, egyszeri szabálysértésként értelmezzék. Ugyanaz a vícium jelentkezhet enyhe, alig megfontolt indulatban, tudatosan táplált rossz szokásban vagy súlyos tárgyú cselekedetben; erkölcsi megítélésük nem azonos.
A keresztény erkölcstanban a személyes bűn beszámíthatóságának feltétele a megfelelő ismeret és a szabad akarati beleegyezés. A katolikus tanítás szerint halálos bűnhöz egyszerre szükséges a súlyos tárgy, a teljes tudatosság és a teljes beleegyezés; ha a tárgy könnyű, vagy a tudatosság, illetve a beleegyezés nem teljes, bocsánatos bűnről lehet szó.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1854–1864. Online változat (hozzáférés: 2026. július 22.). A főbűnök közül tehát egyik sem „automatikusan” halálos: a konkrét tett tárgya, célja, körülményei és szándékossága alapján kell megítélni. Ugyanakkor egy megrögzött vícium könnyen teremthet olyan helyzeteket, amelyekben súlyos bűnök következnek belőle.
A „fő” jelző jelentése
Aquinói Szent Tamás a fővíciumokat elsősorban cél-okként értelmezte. A bűnös ember valamilyen részleges jót keres — például elismerést, vagyont, testi élvezetet vagy elégtételt —, de azt rendetlenül, a megfelelő mértéket és az értékek rendjét felborítva kívánja. Mivel a kiválasztott cél erősen vonzó, más eszközcselekedeteket is maga alá rendel. A fösvénység például nem pusztán pénz szeretete: ha a vagyon birtoklása uralkodó céllá válik, csalást, igazságtalanságot, esküszegést vagy az irgalmasság elmulasztását is előidézheti. A fővícium ezért „vezetője” lehet más vétkeknek anélkül, hogy a belőle fakadó cselekedetek mind azonos fajúak vagy azonos súlyúak volnának.
A főbűn és a halálos bűn kifejezést nem szabad összekeverni. Az angol seven deadly sins („hét halálos bűn”) elnevezés kulturálisan elterjedt, teológiailag azonban pontatlan lehet, mert azt sugallja, hogy a hét kategória minden előfordulása megszakítja az ember kegyelmi kapcsolatát Istennel. A latin és a magyar hagyomány „fő” szava ezzel szemben az eredetre és a más bűnöket létrehozó szerepre utal.
A lista nem teljes bűnkatalógus
A hét főbűn nem az összes erkölcsi rossz kimerítő osztályozása. A keresztény teológia a bűnöket tárgyuk szerint, az általuk sértett erény vagy parancsolat szerint, Istenre, a felebarátra vagy önmagunkra irányuló jellegük szerint, továbbá gondolat, szó, tett és mulasztás szerint is csoportosítja. A fővíciumok rendszere e többféle felosztás egyikét sem helyettesíti; inkább azokat a visszatérő belső célokat és hajlamokat igyekszik feltárni, amelyek különböző külső cselekedetek hátterében működhetnek.
A lista az egyéni erkölcsi felelősséget elemzi, de nem zárja ki a bűn társadalmi következményeit. A személyes önzés, kapzsiság, irigység vagy uralomvágy intézményekben és szokásokban is rögzülhet. A katekizmus az ilyen, személyes bűnökből létrejött, másokat is rosszra ösztönző társadalmi helyzeteket „a bűn struktúráinak” nevezi.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1868–1869. Online változat (hozzáférés: 2026. július 22.). A hét főbűn ezért alkalmazható társadalmi jelenségek erkölcsi gyökereinek leírására is, de az intézményi, gazdasági és politikai összefüggéseket nem lehet pusztán egyéni jellemhibákra visszavezetni.
Történeti kialakulása
Bibliai és ókeresztény előzmények
A Héber Biblia bölcsességi és prófétai könyvei gyakran kapcsolnak össze több bűnt, illetve egyes alapvető rendetlenségeket más vétkek gyökereként mutatnak be. A Példabeszédek könyvében például hét, az Úr előtt gyűlöletes magatartás szerepel (Péld 6,16–19), Sirák fia pedig a kevélységet a romlás kezdetének nevezi (Sir 10,13 a Vulgata hagyományos olvasata szerint). Ezek a szövegek hozzájárultak a későbbi keresztény értelmezéshez, de a hagyományos hét tagú lista nem e helyek egyszerű átvétele.
Az Újszövetség több erkölcsi felsorolást közöl. Jézus tanítása szerint a rossz gondolatok és cselekedetek „belülről, az ember szívéből” származnak (Mk 7,21–23). Pál apostol a „test cselekedeteivel” a Lélek gyümölcseit állítja szembe (Gal 5,19–23), más leveleiben pedig a kapzsiságot, irigységet, viszályt, mértéktelenséget és tisztátalanságot együtt említi. E szövegek a keresztény erkölcsi önvizsgálat alapforrásai lettek, ám a főbűnök száma, sorrendje és egymáshoz való viszonya későbbi aszketikus rendszerezés eredménye.
Az egyik fontos korai kulturális előzmény Prudentius 4–5. századi Psychomachia című allegorikus költeménye. A mű az erényeket és víciumokat megszemélyesített harcosokként mutatja be, akik az emberi lélekért küzdenek. Prudentius párosításai nem azonosak a későbbi hét főbűnnel, de a víciumok és erények küzdelmének képi nyelvét meghatározó módon közvetítették a középkori irodalom és ikonográfia számára.„Virtues and Vices, Iconography of”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 14. kötet. Gale, Detroit, 2003, 553–557. .
Evagriosz nyolc gonosz gondolata
A rendszerezés első jól körülhatárolható alakja Evagriosz Pontikosz 4. századi tanításában található. Evagriosz nem hét „halálos tettet”, hanem nyolc gonosz gondolatot vagy kísértő gondolati mintát (görögül logismoi) különböztetett meg: torkosság (gastrimargia), paráznaság vagy bujaság (porneia), pénzsóvárság (philargyria), szomorúság (lypē), harag (orgē), acedia (akēdia), hiú dicsőség (kenodoxia) és kevélység (hyperēphania).„Evagrius Ponticus”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 5. kötet. Gale, Detroit, 2003, 488–490. .
A nyolcas rendszer eredetileg a sivatagi szerzetes gyakorlati önismeretét szolgálta. A logismos nem feltétlenül elkövetett bűnt jelentett, hanem olyan visszatérő belső sugallatot, képzetet és érzelmi mozgást, amelyet a szerzetesnek fel kellett ismernie, meg kellett vizsgálnia, majd az értelem, az ima és az erénygyakorlat segítségével rendeznie kellett. Evagriosz az emberi törekvőképességeket is figyelembe vette: az étel, a szexualitás és a vagyon rendetlen kívánását a vágyó törekvésekhez; a haragot a küzdő-önvédelmi törekvéshez; a hiú dicsőséget és a kevélységet pedig az értelem önmagáról alkotott torz ítéletéhez kapcsolta. A szomorúság és az acedia köztes, összetett állapotokként jelentek meg.
Az acedia különösen a sivatagi élet körülményeiben kapott részletes leírást. Nem egyszerűen fizikai lustaságot jelentett, hanem a hivatás, az ima és a lelki jó iránti kedvetlenséget, nyugtalanságot és menekülési vágyat. A „déli démon” képe azt a tapasztalatot fejezte ki, amikor a szerzetes számára elviselhetetlenül hosszúnak tűnt a nap, terhessé vált a helye és kötelessége, és más életforma vagy más közösség után kezdett vágyakozni.„Acedia”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 1. kötet. Gale, Detroit, 2003, 65–67. .
Johannes Cassianus és a nyugati hagyomány
Johannes Cassianus az egyiptomi szerzetesi központokban szerzett tapasztalatait az 5. század elején közvetítette a latin Nyugat felé. De institutis coenobiorum című művének 5–12. könyve egyenként tárgyalta a nyolc fővíciumot, lényegében Evagriosz rendszerét követve. A sorrend Cassianusnál: torkosság, bujaság, fösvénység, harag, szomorúság, acedia, hiú dicsőség és kevélység.„Cassian, John (Johannes Cassianus)”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 3. kötet. Gale, Detroit, 2003, 204–207. .
Cassianus leírásai a lelki folyamatok összefüggését hangsúlyozták. Egy rendetlen vágy másikat készíthet elő: a mértéktelen étkezés tompíthatja az éberséget; a meghiúsult vágy szomorúságot vagy haragot kelthet; a sikeres önmegtagadás után pedig a hiú dicsőség kísértése jelenhet meg. A küzdelem ezért nem elszigetelt hibák mechanikus elnyomása, hanem az ember vágyainak, céljainak és életmódjának rendezése. Cassianus művei a nyugati keresztény szerzetesség alapvető olvasmányai lettek, és a fővíciumok tanát a latin teológiába, a prédikációba és a lelki vezetésbe is bevezették.
Nagy Szent Gergely hét fővíciuma
A hét tagú nyugati forma kialakulásában Nagy Szent Gergely Moralia in Iob című, Jób könyvéhez írt magyarázata játszott döntő szerepet. Gergely a kevélységet minden bűn királynőjének és gyökerének tekintette, ezért nem egyszerűen a többi közé sorolta. Alatta hét „hadvezért” nevezett meg: a hiú dicsőséget, az irigységet, a haragot, a szomorúságot, a fösvénységet, a torkosságot és a bujaságot. A korábbi nyolcas rendszerhez képest az irigység önálló helyet kapott; a kevélység a lista fölé került; az acedia egyes vonásai pedig a szomorúság körébe kerültek.„Deadly Sins”. In: New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 4. kötet. Gale, Detroit, 2003, 564–566; Nagy Szent Gergely: Moralia in Iob, XXXI, 45, 87–91.