A pszaltérion (görög ψαλτήριον)Greek-English Lexicon – ψαλτήριον húros, pengetős hangszer, ókori görög hárfa. A görögök a legfontosabb húros hangszerük, a pengetővel megszólaltatott, héthúros líra mellett használtak sokhúrú, ujjakkal pengetettGreek-English Lexicon – ψάλλω pszalló = ’hangszert kézzel, ujjakkal pengetni’ hangszereket, hárfákat is, ezek általános neve volt a pszaltérion. Ókori vázafestmények gyakran ábrázolnak – szinte mindig nők kezében – hárfaféleségeket, az írott forrásokban előforduló péktisz, trigónosz, magadisz, szambüké, epigoneion stb. hangszernevek ilyen típusú hangszereket jelölhettek.
A pszaltérion szó latin megfelelője, a psalterium, pszaltérium a középkortól kezdve sokhúrú keret- vagy lapciterák elnevezése.
A vázafestményeken Az ókori görög ábrázolásokon, vázafestményeken a Kr. e. 5. század második felétől kezdve jelennek meg hárfák, azaz függőleges helyzetben tartott, a hangolásnak megfelelően változó hosszúságú húrokkal felszerelt, a két kéz ujjaival pengetett hangszerek. Ezeknek három jól megkülönböztethető típusa van.
Az egyik típus nyitott szöghárfa, tehát olyan hárfaféle, melynek nyaka és teste egymással szöget zár be, és hiányzik róla a mai nyugati hárfákon megszokott oszlop, amely a nyak és a test végeit köti össze. Ebben hasonlít az ókori keleti hárfákhoz, melyek valószínűleg kivétel nélkül nyitottak voltak. Egy másik típus sokban hasonlít az előzőre, de fontos különbség, hogy ez kerethárfa, tehát a nyak és a test végeit oszlop köti össze. Az ilyen megoldás nagyobb húrterhelést, ennek eredményeként nagyobb hangerőt tesz lehetővé. Feltűnően eltér ezektől egy harmadik típus, amely egyenlő szárú háromszöget formázó kerethárfa. Hangsugárzó teste orsóformájú, tehát középen kihasasodó, a végein elvékonyodó alakú. A mai hangszertudomány ezt orsóhárfának is nevezi.
Ívelt hárfák Az első két típus használat közben „fejjel lefelé” áll, helyzete éppen fordítottja a mai nyugati hárfáktól megszokottnak: a nyak – egy vékony, egyenes rúd – alul, vízszintesen az ülő zenész bal combján nyugszik, míg a hozzá csatlakozó hangszertest a zenész felsőteste mentén ívelten felfelé nyúlik, kiszélesedik, a vége felé visszahajlik. A húrok függőleges helyzetben vannak, a zenészhez közelebb a rövidebb, magasabbra hangolt húrok, távolabb a mélyek; a nyakon alul mindegyik a hangolást lehetővé tévő egy-egy bőrgyűrűhöz (a görög lírákról ismert kollopsz) csatlakozik. Néha ez alatt a rúd alatt, vele párhuzamosan egy második rúd is van, amely talán a terhelés egy részét átveszi, és védi a hangológyűrűket, nehogy játék közben elmozduljanak.
Orsóhárfa A harmadik, orsóhárfa típus csak az 5. század végéig szerepel vázafestményeken. Az előző típusokhoz hasonlóan a hangszer vékony, rúdszerű nyaka a behangoló apparátussal alul, vízszintesen van, de meglepő módon itt az oszlop van a zenész testéhez közelebb, az orsó alakú test a hangszer háromszögének távolabbi oldalát képezi. A hosszabb, mélyebb hangolású húrok vannak így a zenészhez közelebb, a magasak távolabb.
Az orsóhárfa egy ábrázolásán a húrok nem függőlegesen állnak, hanem átlósan, így a leghosszabb húr a háromszög csúcsa, a nyak és az oszlop találkozása felől fut az orsószerű test közepéhez, vele párhuzamosan mindkét oldalon egyre rövidülő húrok sorakoznak. Ez lehet a festő tévedése is, de nem nélkülöz bizonyos logikát: a legmélyebb húr a test legszélesebb, legmélyebben rezonáló részéhez, a többi pedig hangolásának megfelelően a test egyre vékonyodó részeihez fut.
A görög íróknál Péktisz, trigónosz right|thumb|260px|Pszaltérion egy terrakotta szobrocskán A költészetben a vázaképeknél korábbi utalások is vannak: a Kr. e. 6. század elejétől kezdve Szapphó, Alkaiosz, Anakreón és Pindarosz műveiben egyaránt szerepel egy paktisz vagy péktisz (πηκτίς) szerint a szó görög eredetű, a péktosz (πηκτός) Homérosznál fából összeillesztett, asztalosmunkával készített dolgokra vonatkozik, Szophoklész egy helyütt lírára használja. A péktisz a hellenisztikus költészetben lírát jelent, még később pánsípot jelöl. Greek-English Lexicon – πηκτός nevű, hárfaként azonosítható zeneszerszám. szerint például Szapphó 156. töredéke A klasszikus görög írók ezt lüdiai eredetű, kézzel pengetett, sokhúrú hangszernek írják le, melynek jellemzője valamiféle oktávpárhuzamban való játék. Attikai írók egy trigónon vagy trigónosz (τρίγωνος = ’háromszögletű’)Greek-English Lexicon – τρίγωνος nevű hangszert is gyakran említenek, amit a péktisztől különbözőnek, de hozzá hasonlóan „sokhúrúnak” tekintenek; szerint pl. Platón az Állam III. kötetében (399c) néhol trigónon pszaltérionnak is nevezik. Bár semmilyen bizonyíték nincs erre, a vázaképeken ábrázolt hangsúlyosan háromszög formát mutató orsóhárfa talán a trigónosszal hozható párhuzamba, Szapphó és Alkaiosz péktisze pedig a fentebb említett típusok közül az első kettővel, az ívelt testformájúakkal rokonítható.
Magadisz A magadisz (μάγαδις)Greek-English Lexicon – μάγαδις szó elsőként egy Alkman idézetben, majd Anakreón egy töredékében bukkan fel, hogy azután komoly fejtörést okozzon az utókornak. szerint Alkman PMG 101 és Anakreón PMG 374. Anakreón szövegében ez a szó egy húsz húros hangszer pengetéséhez kapcsolódik, ami nyilván hárfa, de cseppet sem biztos, hogy a neve lenne a magadisz. A későbbi ókor több tudósa hangszernévként azonosította, de nemigen tudta eldönteni, hogy ez voltaképp hárfának, kitharának vagy aulosznak a neve, és ha hárfáé, akkor azonos-e a péktisszel. szerint pl. Athénaiosz 635cAthenaeus of Naucratis / The deipnosophists, or, Banquet of the learned of Athenæus volume III 1012. o–1016. old.
A magadizó (μαγαδίζω)Greek-English Lexicon – μαγαδίζω ige elsősorban a kórusénekben, de talán az auloszjátékban is egy olyan zenei előadásmódra vonatkozik, melyben a dallam oktávpárhuzamban szólal meg. A magadisz eszerint ilyen jellegű játékmódra készült, esetleg oktávban duplázott húrú péktiszt jelölhet, de az is lehet, hogy a szó Anakreón töredékében és másutt nem is külön hangszerre, hanem magára erre a sajátos hangzásra, játéktechnikára utal. szerint létezett magadisz aulosz nevű fúvós hangszer is Az ókori görög zene alapvetően vokális: a dallamok, így a hangszerek is legtöbbször az emberi hang ambitusára szorítkoztak. A „sokhúrú” pszaltérionon előadott dallamok is bizonyára e határok között maradtak; a több oktávnyi hangterjedelmet arra használhatták, hogy a melódiát oktávpárhuzamban megkettőzzék, vagy talán egy oktávval magasabban vagy mélyebben visszhangozzák az alapdallamot.;
Szambüké A szambükét (σαμβύκη; latin sambuca)Greek-English Lexicon – σαμβύκη az írott forrásokban gyakran rokonítják a trigónonnal és a magadisszal, de megkülönböztető jegyei nem derülnek ki világosan. Egyes írók szerint rövid húrokkal ellátott, magas hangú hárfaféle volt. szerint Aristides Quintilianus: De musica 2.16 A Kr. e. 4. századi és későbbi irodalomban a szambükén játszó nőt jelentő szambükisztria kifejezést (mint általában a női hárfást jelentő pszaltria szót) kurtizánokra használták. A római korban sambuca volt a neve egy ostromgépnek, amelynek alakja az ilyen nevű hangszerre hasonlított: ez egy hajótestekre épített létra- vagy daruszerű alkalmatosság volt, amellyel vizesárokkal védett vagy vízparton emelt erődítéseket lehetett támadni. Már az ókorban sem tudták eldönteni, vajon a haditechnikai eszköz kapta-e nevét a hangszerről, vagy fordítva.Athenaeus of Naucratis / The deipnosophists, or, Banquet of the learned of Athenæus volume III 1012. old. szerint Curt Sachs a sambucát egy Babiloni szabka nevű ostromgéppel hozza kapcsolatba
A sambuca, szambúka a középkorban a symphonia, azaz a duda és a tekerőlant (sambuca rotata) másik elnevezése volt.Révai nagy lexikona – szambúka
Epigoneion és szimikion
Az epigoneionnak (ἐπιγόνειον) kivételesen sok, 40 húrja volt. Nevét állítólag a Kr. e. 6. század második felében élt Sziküóni Epigonosztól kapta, majd a későbbi korokban „függőleges pszaltérionná” alakították. szerint Athénaiosz: Deipnosophistai 4.81. A szimikion (σιμίκιον) ehhez kapcsolódó, de csak 35 húros zeneszerszám. szerint Pollux: Onomasticon 4.59. Egy feltételezés szerint az epigoneion (és talán a szimikion is) eredetileg a lapciterák családjába tartozhatott, vagyis egy lapos hangszertestből, és annak síkjával párhuzamosan egyik oldalától a másikig kifeszített húrokból állt. Az a kitétel, hogy a későbbiekben függőleges helyzetben használták, arra utal, hogy kezdetben vízszintesen, talán ülve a térdekre helyezve szólaltatták meg. szerint Curt Sachs felvetése Elképzelhető, hogy eredetileg nem zenei előadás céljára, hanem a hangsorok, hangközök tanulmányozására készültek.
A Bibliában Az ószövetségi írások között Dániel próféta könyve négy helyen sorol fel a Kr. e. 6. század elején uralkodott II. Nabú-kudurri-uszur udvarában használatos hangszereket (Dn 3:5, 7, 10, 15).Dn 3:5 Károlyi Gáspár bibliafordításában: „Mihelyt halljátok a kürtnek, sípnak, cziterának, hárfának, lantnak, dudának és mindenféle hangszernek szavát: boruljatok le, és imádjátok az arany állóképet, a melyet Nabukodonozor király állíttatott.” Az eredeti, arámi nyelvű felsorolás: karná, masrókítá, kajterósz, szabbechá, pszantérín, szúmpónjá A rész arámi nyelven íródott, de a hangszernevek között feltűnik néhány görög jövevényszó, köztük kettő olyan, ami a görög íróknál hárfaféleséget jelent: a szabbechá és a pszantérín.
A szabbechá (שַׂבְּכָא vagy סַבְּכָא) a szambükével rokonítható, de a görög hangszernév maga is idegen, közel-keleti, talán föníciai eredetű. A középkor bibliamagyarázataiban sokféleképp próbálták a hangszert meghatározni. Sevillai Szent Izidor ókeresztény író például a fúvós hangszerek közé sorolta, szerint Etymologiae Lib. III, cap. 21,7 (latin sambucus = ’bodza’) Papiasz ezen kívül „népi citeraként” szerint az Elementarium doctrinae-ben „genus cytharae rusticae” is elképzelte. Újabban kisebb függőlegesen tartott hárfaként szokás azonosítani.
A pszantérín (פְּסַנְטֵרִין vagy פְּסַנְתֵּירִין) a pszaltérion származéka. Lehetséges, hogy a Kr. e. 7. századi Újasszír Birodalomból ismert vízszintesen tartott, verővel megszólaltatott szöghárfához hasonlított. Ugyanebből a görög szóból, talán az arámi pszantérín közvetítésével lett a perzsa szantur és variánsai, a szantir, szantari, egy verőkkel megszólaltatott trapéz alakú citeraféle neve, ami a cimbalom rokona.
A héber Biblia Kr. e. 300 körül készült görög fordítása, a Septuaginta néhány esetben a kinnór, többször a nével hangszernevet a pszaltérion szóval adja vissza, az 5. század elején készült latin nyelvű Vulgata pedig a psalterium kifejezést használja.
Használata right|thumb|160px|Hárfa egy Kr. e. 4. századi pelikén Az ábrázolásokon a hárfa húrjait a két kéz ujjaival pengetik, a pengető használata kivételes. szerint csak két Kr. e. 4. századi itáliai vázaképen látható pengetővel megszólaltatott hárfa. Mezopotámiában létezett egy vízszintes helyzetű, pengetővel használt hárfa, de a függőlegesen tartott hárfákat ujjakkal pengették. A hárfajátékos szinte mindig ülő helyzetben látható, legtöbbször nő, sok esetben múzsa. Gyakran házassági ceremónián szerepel a hangszer, a hárfás itt maga a menyasszony, vagy annak társnője. Viszonylag kevés esetben látható a vázaképeken hivatásos női muzsikus, ami bizonyos fokig ellentmond az írott forrásoknak, a klasszikus kor komédiaíróinak, akik a hárfát sokszor házasságtörő, erotikus női magatartással hozzák kapcsolatba.
A vázafestményeken a húrok száma kilenc és húsz közötti, ez jól egyezik az írott források adataival. A háromszögletű orsóhárfának rendszerint jóval több húrja van, mint az ívelt típusoknak. Az mindenképpen feltételezhető, hogy az ilyen hangszerek hangterjedelme jóval meghaladta az egy oktávot.