Heltai Gáspár (Nagydisznód?, 1510? – Kolozsvár, 1574?) reformátor, protestáns lelkész, szépíró, műfordító és nyomdász. A magyar nyelvű, késő reneszánsz irodalom kiemelkedő képviselője, az európai színvonalú magyar széppróza egyik megteremtője.
Élete bélyeg|263px
Születésének pontos helye és dátuma nem ismert. Családneve alapján következtetnek arra, hogy a Szeben megyei Heltauban (Nagydisznód) látta meg a napvilágot erdélyi szász polgárcsaládban. Több jel is arra utal, hogy fiatal korában katolikus papként működött, valószínűleg Brodarics Istvánnal is jó kapcsolatokat ápolt. De 1543-ban már az evangélikus wittenbergi egyetem hallgatói között találjuk, tehát ekkorra már áttérhetett a lutheránus vallásra. A következő évben tért vissza Magyarországra. Kolozsvárott telepedett le, ahol szász lelkészként dolgozott egészen haláláig.
Heltai német anyanyelvű volt, magyarul (az egyik székely dialektus szerint) csak 1536-ban tanult meg, de ennek ellenére minden munkáját ezen a nyelven publikálta. Amikor áttért az evangélikus vallásra, megnősült és a patricius polgári életforma szerint rendezte be életét. A lelkészkedés mellett több vállalkozásba is belefogott.
1550-ben Hoffgreff Györggyel közösen nyomdát alapított Kolozsváron. Két évig a nyomda kiadványain mindkettőjük neve szerepelt, 1553-ban azonban már csak Heltaié, aztán 1554–1558 között csak Hoffgreffé. Végül 1559-től, a nyomda 1575-ben történt bezárásáig végleg csak Heltai nevével találkozunk a kiadványokon. Biztosan nem tudják a kutatók, de valószínűleg pénzügyi nézeteltérések lehettek a tulajdonosok között, ezt a feltevést támaszthatja alá az a tény is, hogy Hoffgreff 1558-ban bekövetkezett halála után a nyomda tulajdonosa végleg Heltai lett. Az író másik irodalomtörténeti szempontból jelentős vállalkozása az 1560-as évek elején létesített papírmalma volt.
Heltai tudta, hogy a szászok a Német-római Birodalom területéről hozatják be a számukra fontos német nyelvű kiadványokat, mindennapi könyvszükségletüket pedig jól kielégítette az akkoriban Brassóban működő Honterus-nyomda. Ennek következtében ő maga csak elszórtan jelentetett meg egy-két német nyelvű munkát, 1552-től pedig kizárólag magyar és latin nyelvű kiadványokat tett közzé. Ugyanis nem volt még olyan könyvkiadói műhely, amely rendszeresen megjelentetett volna magyar nyelvű írásokat. Heltai a kiadványait jórészt maga írta, fordította, vagy szerkesztette; olyan következetes nyomdai helyesírással, hogy műveinek és kiadványainak elterjedése nagy szerepet játszott a magyar helyesírás szabályozásában.
Heltai 1559-ben már az antitrinitáriusok oldalára állt a hitvitákban, ennek következtében végképp megszakadt kapcsolata az evangélikus szászokkal. Újabb felekezetváltását komoly lelki vívódások előzték meg, és csak tíz év múlva, 1569-ben lett hivatalosan is antitrinitárius. Áttérésében valószínűleg nagy szerepet játszott Dávid Ferenc. 1571-ig rendszeresen jelentetett meg unitárius vallási munkákat, de ebben az évben Báthory István erdélyi fejedelem megtiltotta a Szentháromság-tagadás szellemében fogant művek kiadását és terjesztését. A Magyar Unitárius Egyház nevezetes tagjai között tartja számon.
Munkásságát Heltai is, akárcsak több kortársa katekizmus-kiadással kezdte 1550-ben. Közben elindította hatalmas műfordítói vállalkozását is: a teljes Biblia részenkénti magyar nyelvű megjelentetését. Vallásos művei azonban munkásságának jelentéktelenebb részét alkotják, egyedül a Biblia-fordítás általa készített részei jelentősebbek, amelyeket Heltai sose fejezett be, és az emberek se fogadták kedvezően (különösképpen, amikor Heltai áttért az unitáriusok hitére). Szépprózai és értekező munkái sokkal értékesebbek és színvonalasabbak. Heltai Kolozsvárott halt meg, valószínűleg 1574-ben.
Munkássága Értekező prózája Megmutatkozik Heltai írói tehetsége abban, hogy kortársaitól eltérően, az ő prédikátori, vallási-erkölcsi nevelésre készített munkái túllépnek az értekező próza keretein és szépirodalmi elemekkel telítődnek. 1552-ben készült el Az részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialogusa. Mint a legtöbb Heltai mű ez sem önálló munka: Sebastian Franck traktátusa nyomán készült, de nem tekinthető fordításnak: Heltai szabadon kezelte az eredetit, saját céljainak megfelelően alakította azt át. Egyes részeket átírt, másokat elhagyott, megint másokat megrövidített, sőt a mondanivalót is lényegesen átalakította, a hazai viszonyokhoz alakította.
A német eredeti formája elbeszélő próza, ezt Heltai két kolozsvári polgár dialógusává alakította át: Antal a reformátorok szavaira jó útra tért polgár próbálja jobb belátásra bírni a züllés útjára lépett Demetert. Az író mondanivalójának mélyén az a felismerés húzódik meg, miszerint a polgárság számára végzetes lehet a pazarlás, javainak élvezetekre való elherdálása. A könyv a város polgárok problémáiról szól és polgári olvasók számára készült. Legnagyobb újdonsága, hogy társadalmi kérdéseket feszeget.
Heltai már ezt a korai művét is nagy nyelvi leleménnyel írta meg. Mivel német anyanyelvű volt néha erőltetettnek, botladozónak tűnnek nyelvtani szerkezetei, de még így is nagyon különbözik prédikátor társai száraz stílusától. Nem engedi, hogy fejtegetése unalomba torkolljon, egy-két mondat erejéig mindig találkozunk utalásokkal korabeli ismert eseményekre, ismert történetekre. Ezeknél a részeknél szembetűnő az elbeszélői kedv.
Másik értekező jellegű munkája, a Háló (1570), Gonsalvius Reginaidus spanyol szerző 1567-ben megjelent latin nyelvű művének a fordítása. A könyv spanyol inkvizíció borzalmait leleplezte le, lefordításával János Zsigmond bízta meg Heltait. Gonsalvius tíz keresztyén (protestáns) történetén keresztül tárta fel az inkvizíció szörnyűségeit. A borzalmak leírásával Heltai izgalmas olvasmánnyá alakította át a Hálót; önálló kiegészítéseivel magyar érdekűvé tette és antitrinitárius szelleművé hangolta át.
A fordított részekbe több helyen toldott be magyar vonatkozású részleteket; ezek egyike, a Szántai István 1538. évi segesvári vitájáról szóló leírás, már csaknem önálló fejezetnyi terjedelmű.
Száz fabula Szórakoztatva tanító történeteket szinte minden protestáns író írt, ezek tárgya azonban bibliai vagy az egyházzal kapcsolatos volt. A reneszánsz világias voltának lehet a következménye, hogy Heltai a prédikátori oktatás érdekében már az olvasók érdeklődését jobban kielégítő profán történetektől sem riadt vissza. Ezt bizonyítja leghíresebb munkája a Száz fabula (1566) is.
Ebben a könyvében Heltai Aiszóposz állattörténeteit dolgozta fel, az ezópusi mesék Stainhövel-féle 15. századi német változatát használta forrásként. Mindössze két mese (66. és a 73.) származik más német forrásból, egy harmadikat (99.) pedig maga állított össze. Heltai most sem műfordítást készített. Az eredeti német szöveget alapanyagnak használva, önállóan formálta meg magyar nyelven a történeteket. A meseszöveget követő „értelmezések” az író eredeti szerzeményei, közöttük és a meseszövegek között nincs stílustörés. A német eredetiben a mese csak szűkszavú példázat, ezzel szemben Heltai igyekezett olvasójában minél erősebb érzéki, érzelmi, hangulati hatást kiváltani. Így ugyanis hatásosabb az értelmezésben megfogalmazott tanítás. Kerüli az elvont fogalmakat, ahol csak tehette, konkrét érzékelhető kifejezéseket használt, szívesen élt képekkel, szólásokkal vagy találó hasonlatokkal.
Az aiszóposzi fabulák többségének cselekménye vérszegény, a szereplők környezetrajz nélkül légüres térben mozognak. Heltai eleinte alig változtatott ezen a szűkszavú stíluson, aztán a munka előrehaladtával egyre inkább megfigyelhető, hogy néhány kifejezés, közmondás-szerű szólam, egy-egy párbeszéd közbeiktatásával elkezdte élénkíti az előadást. A könyv vége felé haladva egyre inkább feltűnik, hogy a forrásában talált fabulákat máshonnan vett részletekkel egészítette ki, két mesét eggyé olvasztott, változtatott az eredeti történeteken. Különösen sikerültek, elevenen hatnak az eredeti mű pusztán elbeszélő, leíró részeinek dramatizált, párbeszédekbe, monológokba feloldott jelenetalkotásai. Egyik szép példája ennek a 22. mese Az agg lóról és agg agárról.
A kötet előrehaladtával a mesékbe egyre több reális elem került, a környezetrajz is fokozatosan megjelent bennük. Mindeközben a fabulák szerkezetileg is teljesen új formát kaptak, olykor új, önálló elbeszélésekké váltak (30, 55, 59, 61. mese). Heltai az állatmeséktől eljutott a reális, emberi történetekig; ezeknek a rövid elbeszéléseknek a jellem- és emberformálása vezetett el a magyar szépprózában először egy eredeti novellisztikus ábrázolásáig a nemes ember és az ördög történetének elbeszélésében (99.).
Az elbeszélői kedv növekedésével a mesék társadalmi mondanivalója egyre jobban előtérbe került. Az eredeti mesék az ember sorsát, viselkedését példázzák, az állatszereplők emberi erényeket és bűnöket jelenítenek meg, ennélfogva kitűnő alkalmat adnak erkölcsi és társadalmi tanulságok levonására. Heltai kiaknázta a lehetőséget, aktualizálta, konkretizálta is mondanivalóját.
Az író ezt a művét is polgári olvasóközönségnek szánta, ehhez alakította annak stílusát és mondanivalóját. Az erkölcsi-társadalmi jellegű tanulságok igen határozottan juttatják kifejezésre a korabeli polgár irtózását minden zűrzavartól. A történetek kezdetben áttételesen, magyarázatot igényelve, csak az értelmezéssel együtt juttatják kifejezésre a határozott társadalomkritikát, aztán a kötet vége felé a gazdagabb művészi alakítás és a valóságelemek megszaporodása révén a történetek már önmagukban is tudják tolmácsolni azt. A ragadozók ekkor már rendszerint a falu környékén ólálkodnak, bemerészkednek oda, és ellenfelükké egyre inkább maguk a parasztok válnak.
Az Egy nemes emberről és az ördögről szóló mese a 16. századi magyar széppróza legművészibb alkotása. Az ördöghistóriában Heltai a gazdag nemesember és cifra nemesasszony uraskodását, majd csúfos bukását mutatja be. A cselekmény mozgatója az ördög, aki csapdát állít a főúr és felesége számára. A nemes ember vesztét végül a fösvénység okozza, ez készteti arra, hogy az ördögöt szolgálatába fogadja. A nemes képében az ördög forgatja ki a jobbágyokat mindenükből. A leleplezés azzal válik teljessé, hogy az ördög végső célja a nemes lelkének a megszerzése.
Az ördög csak azt kérte béréül, amit a jobbágyok majd saját jószántukból ajánlanak neki. Ez az alku vezet el a történet csattanójáig: egy parasztasszony meghallván, hogy jön a földesura, azt kiáltja: vigye el az ördög a nemes urat.
Összegezve elmondható, hogy a Száz fabulával Heltai áttörést hajtott végre; a profán szórakoztató elbeszélést is a társadalmi konfliktusokat híven ábrázoló művészi elbeszélések közé emeli.
Szaz fabula / mellyeket Esopusból és egyebuennen egybe gyuetet és oeszve szoerzet a fabuláknac értelmével egyetembe Heltai Gáspár, Kolozsvár, 1566.
Történeti munkái Heltai 1565-ben sajtó alá rendezte Bonfini művének a Hunyadi Mátyásra vonatkozó – addig kiadatlan – negyedik részét, A nemes Hunyadi Mátyás története címen. 1571 után egy átfogó történeti kiadványsorozat terve foglalkoztatta. Ennek három kötetéből csak az első, a Chronica az magyaroknak dolgairól (1575) készült el, amely a történeti események elbeszélésében a mohácsi vészig halad. A második rész a mohácsi csata utáni történet összefoglalása lett volna, a harmadik pedig egy magyar nyelvű világkrónika. E két utóbbi Heltainak halála miatt azonban már nem készült el.