Az első keresztes hadjárat (1095–1099) a keresztes háborúk első nagy, latin keresztény vállalkozása volt. A hadjáratot II. Orbán pápa 1095. november 27-én, a clermont-i zsinaton hirdette meg, miután I. Alexiosz bizánci császár nyugati katonai segítséget kért a szeldzsuk előretörés következményei miatt. A vállalkozás egyszerre volt bűnbánati zarándoklat, fegyveres segítségnyújtás a keleti keresztényeknek, a Bizánci Birodalom anatóliai helyzetének javítására irányuló katonai akció, valamint Jeruzsálem és a Szent Sír birtokbavételére irányuló szentföldi hadjárat.
A hadjáratot nem modern értelemben vett államok egységes akciójaként indították. A latin keresztény sereg különböző főúri, lovagi, egyházi és zarándoki csoportokból állt, amelyek francia, lotaringiai, flandriai, normann, dél-itáliai normann és dél-francia területekről, valamint a Német-római Birodalom vidékeiről indultak el. A francia király és a német-római császár személyesen nem vettek részt benne. A hadjáratnak nem volt mindenki által elfogadott világi főparancsnoka; lelki vezetőként Monteil-i Adhemar, Le Puy püspöke működött, míg a katonai döntések a nagyobb kontingensek vezetőinek egyezkedésén, rivalizálásán és alkalmi együttműködésén alapultak.
A vállalkozás első hullámát a történetírás „népi keresztes hadjáratnak” vagy „szegények keresztes hadjáratának” nevezi. Ezek a csoportok a főúri seregek hivatalos indulása előtt keltek útra. Útjukat több helyen fegyelmezetlenség, fosztogatás és a Rajna-vidék zsidó közösségei ellen elkövetett pogrom kísérte, de a különböző népi és félkatonai csoportokat nem lehet egyszerűen egyetlen egységes mozgalomként kezelni. Nincstelen Walter és Remete Péter csapatai a Magyar Királyság és a Balkán érintésével jutottak el Konstantinápolyig, majd Kis-Ázsiában megsemmisítő vereséget szenvedtek.
A szervezettebb főúri hadjárat 1096 végén és 1097 tavaszán érkezett Konstantinápoly alá. A keresztes vezetők többsége esküt tett Alexiosznak, hogy az egykor bizánci fennhatóság alatt álló visszafoglalt területek ügyében elismeri a császár jogait. Ezután a latin és bizánci erők 1097-ben visszafoglalták Nikaiát, majd a dorylaeumi csatában visszaverték I. Kilidzs Arszlán rúmi szultán seregét. A dorylaeumi győzelem után a keresztesek nagy veszteségekkel, de továbbhaladtak Anatólián, majd Kilikia, Edessza és Szíria térségén át jutottak el a hadjárat legnagyobb próbatételéhez, Antiokheia ostromához.
Antiokheia 1097 októbere és 1098 júniusa között tartó ostroma a hadjárat sorsdöntő eseménye volt. A keresztesek belső árulás segítségével foglalták el a várost, majd rövidesen maguk kerültek ostrom alá Kerboga moszuli atabég felmentő seregével szemben. Kerboga veresége után a vezetők között vita tört ki Antiokheia birtoklásáról, miközben Boulogne-i Balduin keletebbre megalapította az Edesszai Grófságot. A fő sereg 1099 elején indult tovább dél felé, és a szíriai–palesztin tengerparti útvonal, helyi alkuk, ellátási kényszerek és sikertelen ostromok után jutott el Jeruzsálemig.
A hadjárat végső katonai sikere Jeruzsálem 1099. július 15-i elfoglalása volt. A város bevétele után a keresztesek nagyarányú vérengzést követtek el a muszlim és zsidó lakosság körében. A kortárs latin források retorikája gyakran bibliai képekkel és túlzó formulákkal él, de a modern történetírás egyetért abban, hogy a mészárlás valós és súlyos esemény volt. Ugyanakkor a források menekülőkről, foglyokról, kiváltott túlélőkről és későbbi rendezésekről is tudnak, ezért kerülendő minden olyan totalizáló megfogalmazás, amely kivétel nélküli teljes kiirtást állítana.
Az első keresztes hadjárat nyomán létrejöttek az első latin keleti államok: az Edesszai Grófság, az Antiochiai Fejedelemség, a Jeruzsálemi Királyság és később a Tripoliszi Grófság. A hadjárat új intézményi és lelki formát adott a keresztény szent háborúnak, tartósan átalakította a latin Nyugat és a Bizánci Birodalom viszonyát, új politikai rendet hozott létre a Földközi-tenger keleti medencéjében, és mélyen beépült mind a nyugati, mind a közel-keleti történeti emlékezetbe.
Elnevezés és történeti értelmezés
A „keresztes hadjárat” kifejezés a modern történetírásban bevett elnevezés, de a 11. század végi résztvevők fogalmi világa nem teljesen azonos a későbbi, intézményesült keresztes terminológiával. A kortárs latin szerzők gyakran iter, via, peregrinatio, expeditio vagy negotium Dei jellegű kifejezéseket használtak. A kortárs muszlim források a nyugati hadjárat résztvevőit többnyire „frankoknak” nevezték, még akkor is, ha tudtak különbséget tenni a frank, normann, német vagy más nyugati csoportok között. A „keresztes hadjárat” mint összefoglaló történeti fogalom későbbi terminológiai fejlemény; a résztvevők saját nyelvükön gyakran zarándoklatként, útként vagy szentföldi vállalkozásként írták le fogadalmukat. A résztvevő a kereszt felvételével egyszerre tett zarándoki és katonai fogadalmat: a keresztes vállalkozás ezért a középkori bűnbánati gyakorlat, a fegyveres védelem és a szent helyekhez kötődő zarándoklat sajátos összekapcsolódásaként értelmezhető.
A korábbi népszerű történetírásban elterjedt volt az a magyarázat, hogy a keresztes hadjáratot elsősorban zsákmányvágy, földéhség vagy a nincstelen másodszülött lovagok kalandvágya mozgatta. Ez a felfogás részben a 19. századi racionalista és antiklerikális értelmezésekből, részben a 20. század közepének nagy hatású, de ma már több ponton árnyalandó összefoglalóiból öröklődött. A modern kutatás összetettebb képet ad. A részvétel rendkívül költséges volt: sok főúr birtokokat adott el vagy zálogosított el, hogy finanszírozza az utat. Ez nem zárja ki az egyéni ambíciót, a rangszerzést vagy a politikai számítást, de az okleveles anyag és a narratív források alapján a vallási motiváció, a bűnbánat, a Szent Sír iránti áhítat, a keleti keresztények megsegítésének gondolata és a zarándoklat eszméje központi szerepet játszott.
A hadjárat értelmezése különösen érzékeny téma, mert a „keresztes háború” a modern közbeszédben gyakran nem konkrét középkori eseményeket, hanem civilizációkritikai toposzt jelöl. A történész feladata nem a mentegetés és nem is az anakronisztikus vádirat, hanem a 11. századi szereplők gondolkodásmódjának, intézményeinek, félelmeinek, vallási nyelvének és politikai környezetének rekonstrukciója. A hadjáratban egyszerre volt jelen őszinte vallási buzgóság, bűnbánati fegyelem, katonai brutalitás, politikai érdek, logisztikai kényszer, személyes ambíció és apokaliptikus várakozás.
Előzmények
A 11. századi latin kereszténység
A 11. századi Nyugat-Európa társadalma katonailag tagolt, vallásilag intenzív és politikailag széttagolt világ volt. A Francia Királyság, a Német-római Birodalom, a Normandiai Hercegség, Flandria, Lotaringia, Toulouse és a dél-itáliai normann fejedelemségek nem egységes állami rendszerben, hanem hűbéri, családi és regionális kötelékekben működtek. A királyi hatalom több térségben korlátozott volt, a helyi urak és lovagi csoportok közötti erőszak pedig sok vidéken mindennapos problémát jelentett.
A clunyi reform és a gregorián reform a papság fegyelmének javítását, a szimónia visszaszorítását, a laikus invesztitúra korlátozását és az egyházi élet megtisztítását tűzte ki célul. Az egyház ebben a korszakban nem egyszerűen vallási igazolást adott a háborúnak, hanem több mozgalommal korlátozni is próbálta a keresztények közötti fegyveres erőszakot. Az „Isten békéje” (pax Dei) és az „Isten fegyverszünete” (treuga Dei) kezdeményezések a nem harcolók — parasztok, nők, kereskedők, klerikusok, zarándokok — védelmét, az egyházi javak sérthetetlenségét és a hadakozás időbeli korlátozását hangsúlyozták.
A keresztes felhívás ebben az összefüggésben a lovagi erőszak fékezésének és átirányításának egyik sajátos formájaként is értelmezhető. A pápaság nem pusztán új ellenséget keresett a nyugati harcosoknak, hanem a keresztény fegyveres réteg számára olyan vallási célt jelölt ki, amelyet bűnbánati fogadalommal, zarándoklattal és egyházi tekintéllyel kapcsolt össze. A fegyveres szolgálat vallási értelmezésében szerepet játszott a ágostoni igazságos háború hagyománya, a pápaság 11. századi reformprogramja, valamint a keresztény és muszlim hatalmak határvidéki küzdelmeinek tapasztalata.
Nem helyes azonban a keresztes hadjáratot egyszerűen a „nyugati agresszió”, a „túlnépesedett Európa kirajzása” vagy a „kapzsi másodszülött lovagok” sémájára redukálni. A Szentföldre induló főurak és lovagok számára az út nem olcsó vállalkozás, hanem anyagilag kockázatos és életveszélyes fogadalmi aktus volt. Ez nem zárja ki a presztízst, a dinasztikus ambíciót vagy a birtokszerzés lehetőségét, de az eseményeket csak akkor lehet pontosan értelmezni, ha a vallási, társadalmi, politikai és katonai szempontokat együtt vizsgáljuk.
A Bizánci Birodalom válsága
350px|thumb|A manzikerti csata után a Bizánci Birodalom elveszítette anatóliai hátországának jelentős részét.
A hadjárat közvetlen politikai hátteréhez a Bizánci Birodalom 11. századi válsága tartozott. A manzikerti vereség után, 1071-ben, a bizánci hatalom nagy része összeomlott Kis-Ázsiában. Bár a csatát önmagában nem szabad teljes birodalmi összeomlásként értelmezni, a vereséget követő belháborúk, trónharcok és tartományi hatalmi válságok lehetővé tették, hogy a szeldzsuk török csoportok tartósan megvessék lábukat a térségben.
I. Alexiosz Komnénosz 1081-ben került trónra. Uralkodásának első éveiben egyszerre kellett szembenéznie a dél-itáliai normannok balkáni támadásaival, a besenyők fenyegetésével és az anatóliai török előrenyomulással. Nikaia szeldzsuk kézre kerülése különösen súlyos stratégiai problémát jelentett, mert a város Konstantinápoly ázsiai előterének egyik kulcspontja volt. Alexiosz fokozatosan stabilizálta a birodalom helyzetét, de Anatólia visszaszerzéséhez nem rendelkezett elegendő katonai erővel.
A nyugati segítségkérés bizánci szempontból nem ideológiai kaland, hanem reális katonai és diplomáciai eszköz volt. A császár valószínűleg korlátozott számú nyugati zsoldost vagy fegyveres segédcsapatot remélt, nem pedig hatalmas, részben önálló célokat követő latin zarándok-hadseregek érkezését. Ez az eltérő elvárás később sok feszültség forrása lett. A bizánci udvar a latinokat hasznos, de veszélyes katonai erőnek tekintette; a keresztesek pedig sokszor bizalmatlanul fogadták a császár diplomáciai óvatosságát és területi igényeit.
A közel-keleti politikai helyzet
A 11. század végének Közel-Kelete politikailag rendkívül megosztott volt. A Nagy-szeldzsuk Birodalom 1092-ben, I. Maliksáh halála után belső viszályokkal küzdött. Kis-Ázsiában I. Kilidzs Arszlán uralma alatt a Rúmi Szultanátus erősödött meg; Szíriában Aleppó, Damaszkusz, Moszul és más központok különböző török és arab vezetők kezében voltak; Egyiptomot és időnként Palesztinát a síita Fátimida Kalifátus irányította.
Az Abbászida Kalifátus ebben a korban vallási-legitimációs tekintéllyel bírt a szunnita világban, de a bagdadi kalifa politikai és katonai mozgástere erősen korlátozott volt. A hadjárat konkrét katonai ellenfelei nem az Abbászidák, hanem a rúmi szeldzsukok, dánismendek, szíriai emírek, moszuli erők és a fátimidák voltak. A muszlim politikai megosztottság döntő tényező volt: a keresztesek nem egységes iszlám birodalommal, hanem egymással is rivalizáló hatalmi központokkal találkoztak.
Jeruzsálem uralma a 11. században többször változott. A város a fátimida és szeldzsuk hatalmi versengés része volt: a szeldzsukok az 1070-es években szerezték meg, majd a fátimidák 1098-ban, közvetlenül a keresztesek érkezése előtt foglalták vissza. Ez a helyzet különösen fontos, mert a keresztesek nem ugyanazzal a muszlim hatalommal kerültek szembe Anatóliában, Szíriában és Jeruzsálemnél. A hadjárat története ezért nem két homogén vallási tömb háborújaként, hanem többszereplős, változó szövetségekkel és helyi alkukkal teli közel-keleti konfliktusként írható le.
Határvidéki háborúk és zarándoklatok