thumb A i koncessziós zónák Kínában város délkeleti részén alapított koncessziós területek, melyek kilenc ország által igazgatott különleges közigazgatási autonómiaként működtek. A koncessziót a félgyarmati sorba került Kína uralkodóháza, a adta át több külföldi imperialista hatalomnak.

A koncesszió területének rögzítésére a bokszerlázadást lezáró békekötés keretében 1901. szeptember 7-én került sor ben, a konfliktusban nemzetközi erőként fellépő nyolc nemzet szövetségével. Ez alapján a már korábban 1860-ban átadott és sanghaji francia és angol koncessziós területek mellett más nemzetek is területekhez jutottak.

A tengeri kijárattal is rendelkező, akkor egymillió lakosú város területének hatvan százalékát feloszthatták egymás között a harcokban részt vett államok. Így a folyó jobb partján nyugati oldalon megalakultak a japán, a francia, az angol, illetve a német koncessziós területek, míg a folyó bal partján a keleti oldalon helyet kapott az osztrák–magyar, az olasz, a belga és az orosz koncesszió. Az Osztrák–Magyar Monarchia által birtokba vett belvárosban található rész mintegy százötven hektáros területet tett ki.

A koncessziók 1860 és 1945 között működhettek és komoly befolyást gyakoroltak a város későbbi életére. Jelentős beruházások történtek és a koncessziós időben épített épületek közül több a mai napig is fennmaradt. Ezek közül a fontosabbak részei lettek a kínai örökségvédelmi programnak, továbbá a nemzetközi jelenlét is nagyban hozzájárult, hogy az illetékes hatóság 2002-ben 103 kínai várossal együtt a „történelmileg és kulturálisan nevezetes városok” közé sorolta .

Történeti előzmények A 19. századot megelőző időszakban a kínaiak nézete szerint az európai hatalmi jelenlét elfogadhatatlan volt számukra, mert ez az erős császárság hatalmát ásta volna alá. Ugyanakkor európai termékek áramlottak a birodalomba, és a nagyhatalmak részéről egyre nagyobb gazdasági érdek mutatkozott a kínai piac befolyásolására. Az európai hittérítők is megjelentek, és részt vettek a kínai-európai viszony formálásában, missziójuk eredményeként egyre több kínai tért át a keresztény hitre. A 18. század végére meghatározóvá vált az angol misszió és a javak cseréje, valamint az export és import fenntartása már egyes kínai kereskedő köröknek is érdekévé vált. A kínai-angol kereskedelem kezdetben erős kínai többletet mutatott, hiszen a kínaiak csak ezüstöt fogadtak el ellenszolgáltatásként, majd ezt a különbséget a britek ópium eladásával kompenzálták. A kereskedelem nem volt zökkenőmentes, hiszen 1839 márciusában Kína betiltotta az ópiumimportot, és ez az úgynevezett ópiumháborúhoz vezetett. A kínai részről bevezetett védővámok és szigorú ellenőrzések azt célozták, hogy korlátozzák a behozott külföldi termékek mennyiségét. Az európai kereskedők csak néhány városban kereskedhettek, és ott is csak a császár engedélyével, az őt kiszolgáló hivatalnokréteg felügyelete mellett.

Az évszázadok során a kereskedelem ebben a formában működött, és a kínaiak az európai államok hatalmának erősödését nem vették figyelembe. Rendszeresek voltak az európaiak sérelmére történt bebörtönzések, kivégzések, amit egyre kevésbé tolerált a másik fél. Több európai ország a jövőbeli nagyhatalmi törekvéseik védelme és kiterjesztése érdekében akár katonai erő alkalmazására is készen állt. A kialakult helyzet megoldásának egyik legfőbb gátja maga a történelmi alapokon nyugvó, egyre gyengülő császárság volt, hiszen esetleges engedmények tételével a saját tehetetlenségét bizonyította volna a kínai nép felé. A kínai közvélemény idegengyűlölete eközben tovább fokozódott a hagyományos kínai tanokat rendszeresen megsértő külföldiekkel és a kínai keresztényekkel szemben, ezért ellenük rendszeresen atrocitásokat követtek el. Az egyre élesedő konfliktushelyzetre áthidaló megoldást jelentett, hogy létrehoztak egy olyan új rendszert, mely elfogadta formailag a császár felsőbbségét, de fejet hajtott az erősödő külföldi nagyhatalmi érdekek előtt is. Emiatt jöhettek létre a kijelölt kereskedő telepek, melyek különleges jogokkal rendelkeztek és nem csak egy nemzet, hanem több is használhatta azokat, például az egyik ilyen legnagyobb volt.

bélyegkép|jobbra|200px|Frederick Wright-Bruce (1814–1867) brit diplomata

A városban a 19. századtól nyithattak az európai külkereskedelem felé. A Kínában alapított koncessziós területek létrehozása nagy brit diplomáciai siker volt, és elengedhetetlen érdemeket szerzett Frederick Wright-Bruce brit diplomata és bátyja, James Bruce azok létrejöttében. A Kína által 1858. június 26-án aláírt t Frederick vihette haza Angliába, mely a második ópiumháború lezárását jelentette. A korábban ban is dolgozó brit tisztviselőnek Kínában folytatott diplomáciai tevékenységét London magas elismeréssel honorálta.

fontosságát az is növelte, hogy 1897-ben megépítették a at, ami összeköttetést biztosított és felé. Ezeknek köszönhetően a város hamar virágzó kereskedelmi központtá vált, ahol európai kereskedők, vállalkozók és diplomaták telepedhettek le. Az őket ért gyakori támadások miatt azonban a kínai kormányzat területet adott át, ahol diplomáciai védettség alatt képviseleteket létesíthettek. ben az 1860. október 18-án megkötött egyezmény alapján brit, francia és amerikai koncesszió létesítésére nyílt lehetőség. A brit és francia koncesszió meg is kezdte a működését, az amerikai azonban csak részben indult meg. A bokszerlázadás miatt kialakult konfliktus eredményeként 1900 és 1902 között többnemzeti katonai közigazgatást vezettek be a városban. A lázadást lezáró békekötésre 1901. szeptember 7-én került sor ben, és a harcokban nemzetközi erőként fellépő nyolc ország mindegyike koncessziós jogot kapott a városban.

Az ilyen terület nem kizárólagosan a kereskedelem fellegvára volt, hanem politikai menedéket nyújtott számtalan kínai tábornoknak és politikusnak is, például többször megfordult itt , aki 1908-ban az osztrák-magyar koncessziós területen háromszintes, 54 szobás villát építtetett magának.

Bokszerlázadás

1899 novemberében elkezdődött a bokszermozgalom által kirobbantott lázadás. A külföldiek ellen irányuló, antiimperialista, elsősorban a paraszti tömegekre támaszkodó felkelés Észak-Kínából indult, és nyíltan a hatalmon lévő kínai kormányzat ellen fordult. Kezdetben ezért a kínai kormánycsapatok felvették a harcot a lázadókkal. A császári udvar kitűnő diplomáciai érzékkel a polgárháborút megakadályozta, mert meglepő fordulatot tudott okozni azzal, hogy nyíltan a bokszerek mellé állt, és így a lázadás új irányt vett: a külföldiek ellen fordult. A Kínában élő nemzetközi konzulátusok, az európai kereskedők és a keresztények az egyre véresebb lázadás miatt nagy veszélybe kerültek. Az európaiakat ért atrocitások miatt az Egyesült Királyság, az Amerikai Egyesült Államok, a Német Birodalom, az Olasz Királyság, a Francia Köztársaság, az Orosz Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia 1900 tavaszán flottatüntetést tartott a város közelében lévő Taku kikötőjében.

1900 júniusára a bokszerek és támogatóik elfoglalták és t, és közben megöltek 230 külföldit. Az áldozatok között volt június 20-án Klemens Freiherr von Ketteler, a Német Birodalom nagykövete, akit az utcán mészároltak le. A császárné mindezek ellenére tovább buzdította a lázadókat, és június 21-én háborút hirdetett az összes nyugati hatalom ellen. Több hadúr azonban nem engedelmeskedett neki, és nem vettek részt a külföldiek elleni támadásokban. A lázadók eközben már a Tiltott Város mellett lévő megerősített diplomáciai negyedet vették ostrom alá június 20. és augusztus 14. között. Az imperialista nagyhatalmak válaszul a fenyegetettségre létrehozták az úgynevezett nyolc nemzet szövetségét. A szövetség csapásmérő erejét, egy főt számláló tengerészkülönítményt a flottatüntetésben résztvevők közül jelölték ki, és ennek része volt az SMS Zenta cirkáló és legénysége is. A brit Edward Hobart Seymour altengernagy parancsnoksága alatt június 10-én Takuból indult a szövetséges csoportosítás. Az előrenyomulásukat azonban a felkelők meggátolták és visszavetették őket.

A szövetséges hatalmak közben nem tétlenkedtek, jelentős orosz és japán erősítést küldtek szorongatott csapataik megerősítésére. Az osztrák-magyar hozzájárulás is növekedett, hiszen további hadihajók érkeztek, így a SMS Kaiserin und Königin Maria Theresia augusztus 7-én érkezett meg Takuba, ahol egy 160 fős tengerészkülönítményt tett partra két partraszálló löveggel. Az SMS Aspern és az SMS Kaiserin Elisabeth szeptember 17-én jelent meg a térségben, a továbbiakban ők biztosították az osztrák-magyar külképviseletek védelmét, valamint részt vettek a harcokban. A hadműveleteket Alfred Gaselee brit altábornagy vezette, és alárendeltségében a nemzetek hozzájárulása révén felállított szövetséges erők – ekkorra már gyalogsággal és tüzérséggel megerősített egységei – összesen főt számláltak. Ez a jelentős erőt képviselő nemzetközi haderő az ostrom alá vett európai és japán diplomáciai létesítményeket már fel tudta szabadítani. A nemzetközi koalíciós csapatok július 14-én egy napi harc árán elfoglalták t.

A város rövid története bélyegkép|jobbra|300px|Viktória park a város látképével (1909-ből származó képeslap) a 11. században még kis halászfalu volt. A tengeri kereskedelem a 14. századtól indult és hozott jelentős fejlődést. A település közelsége további garanciát jelentett arra nézve, hogy a főváros hátterét biztosító kikötőváros is folyamatosan növekedhessen. A kora 16. században megjelentek az európai hajósok, és kezdetben szabadon kereskedhettek a Ming-dinasztia és a uralkodói alatt is. A későbbiekben azonban korlátozták a kereskedelmet, így városa és voltak az egyedüli kikötők, melyeket az európaiakkal történő kereskedelem céljából 1759 és 1842 között használni lehetett. 1842-ben ez a kör ötre bővült, az első ópiumháborút követő békekötés alapján.

A második ópiumháborút lezáró szerződést 1858. június 26-án itt kötötték meg a városban, és ekkor már tízre emelkedhetett a kínai szabad kikötők száma. A városban folyó kereskedelem és az itt élő külföldiek védelme érdekében lehetővé vált, 1860-tól egészen 1945-ig, hogy nemzetközi koncessziók működjenek. Az óváros, mely mindvégig kínai kézen maradt, meghatározta a kilenc más államhoz tartozó koncesszió életét, annak ellenére, hogy azok területen kívüliséget élveztek. A 1911. évi bukását követően több önkormányzat váltotta magát a városban. A hatalmi zavargások, a japán megszállás és a második világháború azonban súlyos csapásokat mért az itt élőkre. A világháborút követően a Kínai Kommunista Párt már nem tette lehetővé a koncessziók további működését, így azokat sorban felmondták az érintett államok.

A koncessziók

bélyegkép|jobbra|250px| japán nyelvű térképén a koncessziós területeket az alábbi színek jelzik:A folyó keleti partja: A folyó nyugati partja:

A városban az elsők között brit és francia koncessziót alapítottak 1860-ban. Ezekhez aztán 1895 és 1901 között csatlakozott még Japán Birodalom, Német Birodalom, Orosz Birodalom és olyan országok is, amelyeknek Kínában máshol még nem voltak érdekeltségeik, mint például az Osztrák–Magyar Monarchia, Olaszország és Belgium. Ezek a hatalmak, mint a bokszerlázadás leverésében részt vevő nemzetközi koalíció tagjai, a háborús jóvátétel keretében jutottak a területekhez. A koncessziós területen kihasználták azt, hogy jogilag a terület fennhatóságuk alá tartozott, ezért saját börtönöket, iskolákat, laktanyákat és kórházakat üzemeltettek, mindezt úgy, hogy a folyó mentén alig nyolc kilométer hosszan terült el ez az egész nemzetközi fennhatóság.