Illyés Gyula (eredetileg, 1933-ig Illés Gyula; Sárszentlőrinc-Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2.Születése bejegyezve az sárszentlőrinci polgári anyakönyv 55/1902 száma alatt. – Budapest, 1983. április 15.) háromszoros Kossuth-díjas magyar költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A Digitális Irodalmi Akadémia megalakulásától annak posztumusz tagja.
Neve Illés Gyula néven született, s párizsi emigrációja idején, 1925-ben jelentek meg első versei – otthon maradt családtagjait kímélendő – Illyés Gyula név alatt. Ezt követően e választott nevén publikált, amit 1933-ban belügyminiszteri engedéllyel hivatalosan is megszerzett.
Életútja Származása és családja A nagyapa, Illés János juhász volt, amit a pásztor foglalkozásúak arisztokráciájának tartottak akkoriban. Erre az öreg rendkívül büszke is volt. Részletesen ír erről Illyés a Mezőföld uradalmairól szóló A puszták népe című művében.
Apai ágon a dunántúli lapályokon és völgyekben vándorló, római katolikus vallású pásztorősök leszármazottja volt. Illyés később is szívesen idézte meg e szerteágazó rokoni láncolatot adó „pogány besenyő ősöket”, és személyes emlékeiben is őrizte a tolnai erdőkben makkoltató kanász szépapja,Illyés Gyula pályaképe Illés János és a szintén pásztorszármazású, szigorú és bigott katolikus apai nagyanya, Csima Anna alakját. A nagyszülők hat gyermeke közül az elsőszülött Illés Gyula (1868–1924) értelmiségi pályára ment, később dombóvári főjegyző lett. A másodszülött fiú, Illés János (1870–1931) előbb apja mellett pásztorkodott, később a kovács- és a kazánfűtő-mesterséget is kitanulta. Uradalomról uradalomra vándorolva vállalt munkákat, mígnem az Apponyiak birtokán, a Tolna vármegyei Felsőrácegrespusztán megállapodott és családot alapított.
Alig öt hét ismeretség után itt vette feleségül Kállay Idát (1878–1931), az Alföld békési zugából a Dunántúlra származott puritán, református família sarját. A Kállayak ugyan katonákat és prédikátorokat is adtak a hazának, de elsősorban parasztok voltak. A költő anyai nagyapja, Kállay Lajos volt az első mesterember a nemzedékek sorában, aki a bognármesterséget kitanulva vetette meg lábát a felsőrácegrespusztai uradalomban, és ide hozta feleségéül a Kőbányai Sörgyár egyik igazgatójánál megismert, ott belső szobalányként szolgáló Uitz Annát. Házasságukból négy gyermek – három lány és egy fiú – született: Emilia (1873–1945), Ida (1878–1931), Katica(?), Lajos (1886–1973). A később Cecén élt anyai nagyszülők derűs, nyugalmat árasztó alakját szintén megőrizte az irodalmárrá vált unoka emlékezete.
Jóllehet, apja maga is kétkezi munkát végzett, szántógépeket, vasboronákat, cséplőgépeket javított, ám emellett irányítása alatt dolgoztak kovácsok, fűtők és gépészek is. Illyés dolgos, a munkát tisztelő, a természet iránt nyitott, ugyanakkor a könyveket megvető, magányos és indulatos emberként festette le apját. Ezzel szemben anyja, a tartózkodó, gyengéd természetű Kállay Ida az olvasás és a tanulás szeretetét hozta magával családjából és plántálta bele gyermekeibe. A szülők 1898. június 19-én kötöttek házasságot, frigyükből három gyerek született: Ferenc, Klára és Gyula.
Gyermekkora és tolnai diákévei (1902–1916) A szülők legkisebb gyermeke, Gyula 1902. november 2-án – egy vasárnapra eső halottak napján – született Felsőrácegrespusztán. Négy nappal később, november 6-án keresztelték meg a pálfai római katolikus templomban.
A szülőföld, az egymás közelségében futó Siót és Sárvizet környező mezőföldi puszták vidéke, és a szűkebb környezet, a felsőrácegresi uradalom egyaránt meghatározó élményvilágként jelent meg Illyés Gyula életében és művészetében, természetről és társadalomról vallott gondolkodásában. Születésekor az Apponyi-uradalom és az azt körülvevő határ az ott élő mintegy háromszáz ember állandó életkeretéül szolgált, saját udvarházzal, kápolnával, iskolával és persze lakó-, illetve gazdasági épületekkel, műhelyekkel. Az öttagú Illés család a puszta egyik legelőkelőbb, zsindelytetős, meszelt falú téglaházában élt. (A 20. század második felében Rácegrespuszta – az egykori uradalomtól északabbra – sátortetős házakkal újraépült, s többek között a költő szülőháza is az enyészeté lett.) A gyerek Illyés Gyula a puszta megszokott életét élte: mezítlábas cselédgyerekként részt vett a gazdasági munkákban, esténként pedig egy csöndes sarokba húzódva hallgatta az uradalmi cselédek népdalait, népmeséit, hiedelemmondáit és igaz történeteit. A létező világot a puszta jelentette számára, élete első tíz évében a környező falvakba csak nagy ritkán jutott el.
Az elemit a pusztai római katolikus népiskolában kezdte meg 1908-ban, s az első négy osztályt itt is végezte el. A számok világa nem vonzotta gyermeki érdeklődését, de jó előmenetelt tanúsított az írás-olvasásban. Nyolcéves korában szülei a svábok lakta közeli Varsádba adták „német szóra”, sőt, franciaórákat is vett a pálfai kastély nevelőkisasszonyától. Édesanyja ösztönzésére bújta a családi „könyvtár” ponyváit, vásári nyomtatványait és kalendáriumait, ezeken keresztül érdeklődése kinyílt a magyar múlt dicső pillanataira, megismerkedett Rákóczi, Kossuth és Petőfi nevével. Időnként maga is papírra vetette gondolatait, ám ekkor még inkább kiemelkedő rajzkészségével vonta magára a figyelmet.
1912-ben az apa összekülönbözött Apponyi gróffal, s az Illés család Simontornyára költözött. Illés János munkavállalási próbálkozásait nem kísérte szerencse, vállalkozásai rendre kudarcba fulladtak, s kis vagyonkáját a család csaknem elveszítette, de végül apja is megtalálta számítását. Gyula Simontornyán járta ki 1912–13-ban a római katolikus elemi iskola ötödik osztályát, világa kitágult, korábban sosem látott embertípusokkal ismerkedett meg „a városon”, s itt írta meg első költői zsengéit, saját későbbi vallomása szerint „klapanciáit” is. Apja egyik testvére, Illés Lajos kocsmát bérelt Simontornyán, és fölmerült, hogy Gyulát is erre a pályára szánják. A családi tanács azonban végül másként határozott a kisebbik fiú sorsa felől: 1913 őszén tandíjmentes diákként beíratták a dombóvári katolikus főgimnáziumba, és a városban élő apai nagybácsi, Illés Gyula főjegyző gondjaira bízták a szépreményű ifjút. Bátyját és húgát szintén taníttatták.
Dombóvár ebben az időben a tolnai vidék legpolgárosultabb városa volt, a gyökeresen újszerű életmód és környezet azonban nem hatott ösztönzően a kisdiákra. Az Erzsébet utca 1. szám alatt kvártélyt és kosztot biztosító nagybátyjában a gyökereitől távolodó városi embert látta. Az egyébként is ideges természetű, érzékeny és indulatos fiút társai kigúnyolták és többször megszégyenítették erős tájszólása miatt. Képességeit sem becsülték, noha kései gimnáziumkezdése miatt egy évvel idősebb volt a többi diáknál és érettebbnek is érezte magát náluk. Tanulmányi előmenetele egyedül a magyar nyelv és irodalom, valamint a természetrajz tárgyakban mutatkozott biztatónak. Mindössze az első gimnáziumi évet végezte el Dombóváron, az első világháború kitörése után, 1914 őszén a bonyhádi evangélikus főgimnázium második osztályos tanulója lett. A vegyes nemzetiségű és felekezetű Bonyhád befogadóbb környezetnek bizonyult, ráadásul Ferenc bátyja is ennek az iskolának a padjait koptatta, azaz ismeretlenül is ismerősként fogadták a tizenkét éves Gyulát. Az első évben internátusi diákként élt, a következő évben pedig többedmagával szobát bérelt a Szent József (ma József Attila) utca 4. szám alatt. A tanulmányokkal is jobban haladt, társai közül kitűnt szavalóképességével, rendszeresen írt verseket, és hegedülni is tanult. A szünidőket rendesen az Illés nagyszülők ozorai vagy az anyai nagyszülők cecei házában töltötte.
A Simontornyán maradt szülők házassága eközben visszavonhatatlanul megromlott, nem találtak társra egymásban. Az apa fokozatosan elidegenedett családjától, a vívódó, elvágyódó anya pedig egyre szótlanabbá, visszahúzódóbbá vált, de a viszony megrontásában jelentős szerepet játszottak a litániázó katolikus ozorai rokonok és a zsoltáros református cecei ág egymás közti villongásai is. Gyula a második – gimnáziumi tanulmányai harmadik – évét fejezte be Bonyhádon, amikor 1916-ban édesapja és édesanyja szétváltak. A szülők kapcsolata az Illés testvérek egész jövőjére rányomta bélyegét: Klárát ezt követően egyik apai nagynénje nevelte fel, s egy életre az apai ághoz kötődött, míg az anyjával Budapestre költöző Gyula a szigorú légkörben élő apai ágtól idegenkedett, és az anyai nagyszülők cecei házában ismerte meg a családélmény meghittségét (az elsőszülött Ferenc ifjú felnőttként meghalt). Az apa egyedül maradt, katonaként harcolt az első világháborúban, majd 1931-ben bekövetkezett haláláig a Tolna megyei Tüskepusztán dolgozott uradalmi gépészként.
Fővárosi diákévei (1916–1921) A tizennégy éves fiú és édesanyja közvetlenül a válás után, 1916-ban felköltöztek a fővárosba. Az egykori békevilág túlnépesedett Budapestjének társadalma ekkor már az első világháború nyomorának jeleit viselte magán, a korszakra jellemző nagyvárosi kulisszaként ivódtak be a kamasz emlékezetébe a nyomortelepek, a népkonyhák, a szénhiány, a jegyre osztott élelmiszerért sorban állók és a frontról hazatért sebesültek látványa. Anyjának nővére fogadta be őket angyalföldi, Gömb utcai lakásába. Anyja varrásból tartotta fenn magukat, s kevéssel később már a Terézvárosban, a Bajza utca 42. szám alatt béreltek kétszobás földszinti lakást, amelynek egyik helyiségét hónapos albérleti szobaként kiadták, némi jövedelemre téve ezzel szert. A gimnázium negyedik osztályát, az 1916/17-es tanévet a Munkácsy Mihály utcai gimnáziumban végezte el (1921-től Kölcsey Ferenc Gimnázium). Itt ismerkedett meg mélyebben a magyar költészettel, a már ismert Petőfié mellett Arany János, Ady Endre és Babits Mihály nevével.
A tanév végeztével latintanára nem javasolta, hogy a gimnázium felsőbb osztályaiban tanuljon tovább, így 1917-ben anyja az Izabella utcai felsőkereskedelmi iskolába íratta be. Itt tanult 1921-ig, s e négy év során figyeltek fel tanárai és társai először képességeire, gondolkodására és felkészültségére, különösen történelemtanára, Varjas Sándor gyakorolt rá nagy hatást. Itt tett szert első barátságaira is, felsős éveiben a diákönképzőkör elnöke volt, s társait gyakran hívta össze „eszmeszikráztatásra” a Bajza utcai lakásba. A régmúlt irodalmakról és a kortársi áramlatokról folytatott viták mellett rendszeresen eszmét cseréltek filozófiai, képzőművészeti és társadalmi-politikai kérdésekben is. Egyre gyakrabban verselt, de költeményeit ha meg mutatta is társainak, rendre megszégyenült. Ekkoriban rajzolgatott is, ám döntően nem a képzőművészet terén bontakoztatta ki kamaszkori művészi ambícióit. A tanítási szüneteket többnyire a tolnai rokonság körében, főleg Cecén töltötte. Közelről, lelkesen követte az őszirózsás forradalom eseményeit és a tanácsköztársaság kikiáltását.
1918 után bekapcsolódott a baloldali ifjúsági mozgalmak életébe, gyakran megjelent a Galilei Kör rendezvényein. Gyakran találkozni életrajzaiban azzal a hamis momentummal, hogy 1919 júliusában harcolt a románok ellen vívott szolnoki csatában, valójában csak egy tiszántúli előadásra utazott, s a harcok miatt a városban rekedve vöröskatonákkal együtt tért vissza Budapestre.