Várpalota (1870 előtt csak: Palota, egyes művekben: V. Palota, németül: Burgschloß) város Veszprém vármegyében, a Várpalotai járás központja. Magyarország szocialista idejében bányászvárosként tartották számon, ám a bányákat az idő múlásával bezárták. A helyiek közül sokan a közeli nagyvárosokba, Veszprémbe vagy Székesfehérvárra járnak dolgozni. Légvonalban Veszprémtől és Székesfehérvártól is egyaránt 20 km-re, Budapesttől 70 km-re, a Balatontól pedig 17 km-re fekszik. A város eredete a római és az avar korszakhoz kapcsolódik, amint azt a város külterületén megtalált temetkezési halmok, sírkövek és római kori leletek bizonyítják. Ezeknek egy része a Thury-vár lapidáriumában megtekinthető. A középkorban virágzó mezőváros volt.
Fekvése Várpalota a Dunántúlon, Veszprém vármegye keleti szélén, Veszprém és Fejér megyék határán, a Keleti-Bakony délkeleti lejtőin és a Sárrét vidéke között terül el. A lakosság számát tekintve a megye negyedik legnépesebb települése. Budapesttől 90 kilométerre fekszik, két megyeszékhely, Székesfehérvár és Veszprém között félúton, a Balatontól alig 30 kilométerre.
A várostól északra, a Keleti-Bakony déli lejtőjén Márkó és Bakonykúti között kilométereken át elterülő, fűfélékkel és elszórtan kisebb cserjékkel borított dolomitsziklás mezőt régen legelőként használták, 1968-tól a Magyar Néphadsereg, majd 1990 óta Magyar Honvédség Böszörményi Géza Csapatgyakorlótér Parancsnokság Nullponti lő- és gyakorlótere.https://web.archive.org/web/20210820094113/https://honvedelem.hu/alakulat/mh-bakony-harckikepzo-kozpont.htmlTenczer Gábor - Túra a Bakony egykori UFO-leszállóhelyére (Telex.hu, 2022.09.17.)Tenczer Gábor - Gyalogszafari az inotai sztyeppfennsíkon (Telex.hu, 2021.05.08.)
Története Ókor A rómaiak jelenlétének bizonyítéka az általuk emelt kőgát – a 8-as számú főút mellett Öskü irányában – és Székesfehérvár irányában, Inota határában a két helyreállított halomsír. A kőemlékek a vár kőtárában tekinthetők meg.
Középkor
bélyegkép|balra|338x338px|Palota a középkorban A középkor legjelesebb emléke a város központjában álló, a 14. században épült, majd az évszázadok során többször átépített középkori vár. A török időkben Palota fontos királyi végvár volt, leghíresebb védőjét, Thury Györgyöt Zrínyi Miklós is megemlíti Szigeti veszedelem című művében. A középkorban épült a gótikus stílusú inotai katolikus templom is.
Újkor Leírás a településről a 18. század végén: "Palota: Magyar Mező-Város Veszprém Vármegyében, földes Urai Gróf Zichy Uraságok, a’ kiknek régi várával, és új kies kastéllyával ’s kertyével ékesíttetik. Hajdani Vára, mellyet Újlaky Miklós kezdett vala építtetni, külömbféle viszontagságokat szenyvedett, a’ mint a’ Történetirók előadták. E’ nevezetes épűleteken kivűl szép kőből épűlt Szentegyházzal is díszesítik e’ Várost a’ földes Uraságok, mellynek mind fekvése, mind épűlete újjabb díszt szolgáltat e’ Városnak. Lakosai katolikusok, reformátusok, evangelikusok, és Zsidók is, fekszik az Ország-útban Bőrhegye alatt, Veszprémhez 2 1/2, Fejérvárhoz 2 mértföldnyire, elég vidám helyen, postája is vagyon, két szakaszokra van felosztva határja, és ámbát tsak nem tsupán kőből áll, megtermi mindazáltal mind az őszi, mind a’ tavaszi veteményt, és különös arról, hogy az egész Vármegyében erőssebb tésztájú tiszta búza nem terem, mint itten, erdeje vadakkal bővelkedik, szőlő hegyei jó bort termők, két kallója is van. Különős, és télen meleg vizű forrása lévén, két szűntelen forgó malmot hajt folyásával. Itt vagyon ama’ híres Kikiri Tó is, mellynek forrása feneketlennek tartatik, és sok malmokat forgat szűntelen való folyamattyával; vize régi időben nagy faragott kövekből rakott gáttal fenntartatván, igen nagy halas, és madaras Tót szolgáltatott; de már ma az leeresztve lévén, tsak a’ folyása vagyon még, és a’ bozótsága rétekké változott. Innen veszi a’ híres Sárréttye is a’ maga eredetét."Vályi András: Magyar országnak leírása, 1796–1799
A 18. században virágzó mezővárossá fejlődött a település. Ezt tanúsítják a városközpont barokk templomai, valamint az alsóvárosi temetőben felújított Zichy-kápolna. A város főteréről nyugatra, a katolikus templom mögött Ybl Miklós tervei alapján felépítették a Zichy-kastélyt, amelyet később klasszicista stílusban átépítettek. A város jelentős számú zsidó lakossága emelte az 1840-es években a városközpontban lévő klasszicista stílusú zsinagógát. A város a 18. században számottevő kézműiparral rendelkezett.
A 18-19. században Palota mezőváros híres volt meszeseiről, mézesbábosairól, vargáiról, tutyikészítőiről. A 19. században a zsidókon kívül több görög és örmény kereskedő is volt a városban. A 19. század végén a város jelentős fejlődésnek indult. Itt elsősorban a szénbányászatot érdemes megemlíteni, mert az alig néhány ezer fős település mezőgazdaságilag nem volt túl jelentős, az ipari testület pedig továbbra is kis réteget foglalkoztatott. A bányászat Várpalotán 1876-ban kezdődött, legalábbis ez tartják a széntermelés kezdeti dátumának, ellenben a komolyabb kitermelést 1886-ban kezdték meg.
A 20. század első fele A 20. század elején a szénbányászat beindulásával jelentős ipari fejlődés kezdődött.
Várpalota lakossága ugyanakkor az 1836-os tetőpont óta folyamatosan csökkent 1920-ig (4964 lakos). Ez általában nem volt igaz a magyarországi településekre, mert a trianoni békeszerződés többnyire káros hatással volt az országra, de Várpalota sorsa több okból is szerencsésen alakult a háborús időszakban és utána: területén nem haladt át a front, mivel az ország elvesztette szénbázisait (Krassó-Szörényi medence stb.), így a palotai szén felértékelődött, az ország szintén elvesztette vegyipari üzemeit, melyek közül többet a térségben építettek fel (Pétfürdő, Balatonfűzfő, Peremarton.)
Szénbányászat A korai bányászat termelési irányvonalában 1903-ban jelentős változás történt. Zichy Vladimír kezéről Witzleben Henrik kezére került a szénbányászat, aki a porosz császár rokona volt. De ez csupán az akkor uralkodó birtokviszonyok mellett a felsőurasági részt érintette, az alsóurasági rész a Wolf testvérek kezére került. Az alsóuraságot 1908-ban vásárolta meg Witzleben gróf. A gróf új szellemet vitt a palotai szénbányászatba, német bányászokat is hozatott, szakszerűbbé és kifizetődőbbé tette a bányaművelést. Erre többek között bizonyítékok azok a német(es) műszavak, melyek éppen azoknak a bányászoknak a szókincsében találhatóak, akik ezekben az években tanulták ki a mesterségüket. Ezek a szavak később már többnyire kiesnek a fiatalok szókincséből, és magyaros kifejezéseket használnak a következő időkben.
Witzleben alatt megjavult a munkások keresete. Mivel az alsóváros kútjai ebben az időben apadtak el, bevezetteti a Szélhel-forrás vizét a városba. 1904-ben téglagyárat épít és mészégetőt, melyet 1909-ben generátortüzelésre rendez be. 1907-ben megalapítja a Várpalotai Ipartelepek R.T.-ot, de a részvények többsége a kezén marad. A kitermelt szén jobb felhasználása érdekében brikettgyárat létesít 1914-ben. Beruházásai nagy összegeket emésztettek fel, de intézkedései nyomán alakul ki Palotán a modernebb, kapitalista értelemben vett bányászat.
Witzleben 1919-ben eladta részvényeit, a vásárlók a bécsi Deposition Bank, a Magyar Országos Bank, meg a Város és Községfejlesztő RT voltak, melyek létrehozták az Unió Bányászati és Ipari RT-ot, melynek kapóra jött az 1915-ben elkezdődött várpalotai villamosítás, mert az alacsony értékű, 2200 kalóriás lignit egy részét az Erőmű, mint rendszeres fogyasztó lekötötte.
1920 után átmenetileg szénhiány lépett fel az országban, így a palotai szén – történetében először – a kereslet miatt lett értékesíthető a városhatárokon kívül. Ennek egyenes következménye, hogy 1923-ban az Esztergom-Szászvári R.T., majd ennek utóda, a Salgótarjáni Kőszénbánya R.T. is bekapcsolódott a bányaművelésbe. De 1926-ban a világgazdasági válság következtében ismét csökkent a szén iránti kereslet. A bánhidai erőmű is áttért a jobb minőségű szenek alkalmazására, így a palotai szén piaca szinte kizárólagosan lakossági fogyasztásra korlátozódott. Ezen az R.T. vezetői úgy segítettek, hogy megszerezték piacnak a fűzfői gyártelepet, és társvállalatát, a Nitrokémiai Ipartelepeket. Ennek köszönhető, hogy a válságban lévő szénbányászat volumene az 1928-as értékhez képest (49 000 tonna) 1929-re több, mint kétszeresére nőtt (129 000 tonna).
A termelés növekedése azonban nem állt meg, sőt! 1930-ban már 163 060 tonna, majd 1932-ben 251 000 tonna a kitermelt szén mennyisége. Persze ehhez nagy mértékben hozzájárult, hogy 1929-ben működésbe lépett a szénosztályzó, megkezdte termelését a Fleissner-féle ahidráló berendezés, mely a nyers szenet volt hivatott vízteleníteni; a víztartalom kb. 46%-ról 18-20%-ra csökkent, a kalóriaérték pedig 2000-2200-ról 4000-4200-ra nőtt. Így az ahidrált szén már a tüzelőpiacon is versenyképessé vált. A piac szélesítése végett jó néhány dunántúli malom tüzelőberendezését palotai ahidrált szén használatára alkalmas szívó-gázmotorokra cserélték ki.
A vegyipar kezdetei
1931–1932 -től kezdve működik a Péti Nitrogénművek. Telepítésében nagy szerepe volt a várpalotai lignitnek, mely az energiaigényes vegyipari folyamatokhoz szolgáltatott energiát. A gyártelepet és az ahidráló üzemet drótkötélpályával kötötték össze, és innentől fogva a Nitrogénművek lett a szén legfőbb, legbiztosabb fogyasztója. A következő nagy löketet a kormány 1938-as győri programja adta, melynek keretén belül közvetetten megnövekedett az igény az országon belül a villamos energiára. (A győri program valójában egy hadikonjuktúrát elindító, államilag kezdeményezett program volt, melynek előnyeit a legtöbb iparág élvezte.)
A szénbányászat továbbra is virágzott a háborús konjunktúrában, melynek csúcspontját 1942-ben érte el (710 000 tonna), de amint a front közeledett, a tengelyhatalmak hadiszerencséje elveszett, a széntermelés is visszaesett, és 1944 volt az utolsó év, mikor még a termelés a háború előtti piacokra folyt.
A II. világháború pusztítása A front a második világháborúban Magyarország teljes területén áthaladt, így Várpalotán is. A pusztulás óriási volt, melynek több, komoly oka is van. A németek, utolsó olajforrásukat, a zalai kutakat féltvén erős hadsereget koncentráltak a térségbe, és ellentámadást is indítottak, ami balatoni csata néven vált ismertté. A front tehát nem csak átvonult, hanem hat hétig itt is tombolt a térségben. Ennek már önmagában is súlyos következményei voltak, de talán nem kevesebb súllyal szerepel a latban a péti vegyipari kombinát, mely ebben az időben még gyártott motorhajtó anyagot, mellesleg a kombinátnak volt kőolajfinomító részlege is, amit a németek mindenáron védeni akartak a fent említett okokból.
1945-ben a második világháború március 21-én ért véget Várpalotán. Sajnos a város nem volt szerencsés: a város épületeinek 3/4 része a háború martalékává vált. Ugyanez érvényes a város akkori két legnagyobb üzemére, a Salgótarjáni Kőszénbánya RT várpalotai bányaüzemeire, valamint a pétfürdői városrészben található nitrogénműtrágya-gyárra (valamint az olajfinomító létesítményeire is).
A 20. század második fele A háború utáni újraépítés első tevékenysége volt az előzőekben írt három ipari létesítmény rendbetétele, a termelés beindítása. Az akkori állami vezetés úgy döntött, hogy a várpalotai bánya lignitvagyonára alapozva az inotai városrészben egy szénbázisú hőerőművet épít, majd a magyar bauxitkincsre alapozva alumíniumkohót közvetlenül az erőmű szomszédságában. Ezen ipari vertikum országos szinten is igen jelentős termelési értéket produkált, már az 1950-es években is. A későbbi iparfejlesztések a meglévő gyárak kibővítésében, illetve korszerűsítésében játszottak nagy szerepet.
Az erőmű és az alumíniumkohó dolgozói számára épült a Készenléti lakótelep.Barla-Szabó Zsófia - Egy elfeledett városrész / Séta a várpalotai Készenléti lakótelepen (corvinusonline.blog.hu, 2020.08.13.)
Ipari termelés a hatvanas és nyolcvanas évek között