A munkagazdaságtan a közgazdaságtan azon részterülete, amely a munkaerőpiacot és ezen piac jellemzőinek (így a béreknek, a foglalkoztatásnak és a munkanélküliségnek) az alakulását vizsgálja, elemzi és magyarázza.
A munkaerőpiac elemzésénél kétféle alapvető megközelítés létezik: a mikroökonómiai és a makroökonómiai megközelítés. Előbbi a munkaerőpiaci folyamatokat a piac résztvevőinek, a vállalatoknak és a háztartásoknak a haszonmaximalizáló döntésein keresztül modellezi, míg utóbbi ugyanezeket a folyamatokat más termelési tényezők és javak, valamint a pénz piacaival való összefüggéseikben vizsgálja. Sok közgazdász csak a mikroökonómiai megközelítést nevezi „munkagazdaságtan”-nak.
A munkaerőpiac makroökonómiája
A munkaerőpiac makroökonómiai jellemzésére számos mutatószám szolgál. A legfontosabbak: Foglalkoztatottak száma Munkanélküliek száma Gazdaságilag aktívak száma (munkaerő-állomány) Gazdaságilag inaktívak száma Foglalkoztatási arány Munkanélküliségi ráta Aktivitási vagy részvételi (participációs) arány Átlagkeresetek Bruttó nominális átlagkereset Nettó nominális átlagkereset Bruttó reál átlagkereset Nettó reál átlagkereset
Ezen mutatószámok definícióját lásd a Munkaerőpiac szócikkben.
A makroökonómia fontos következtetése, hogy a foglalkoztatás általában együtt hullámzik a gazdaság teljesítményével (amit például a GDP segítségével mérhetünk). Ezt az állítást látszik igazolni, hogy a munkanélküliség mértéke a gazdasági válságok idején a legnagyobb.
Hasonlóan negatív kapcsolat lelhető fel a munkanélküliség és az infláció alakulása között. Ha felgyorsul az árak emelkedése, a bérek általában nem képesek lépést tartani ennek ütemével, így a reálbérek kisebbek lesznek, ami a munkanélküliség csökkenésével jár. A folyamat fordítva is lejátszódhat. (Fontos, hogy az áremelkedésnek fel kell gyorsulnia, tehát az előrejelezhető, egyenletes infláció önmagában nem eredményez kisebb munkanélküliséget.) Ez a „törvény” azonban messze nem teljesül minden esetben; jó ellenpéldája a stagfláció.
A munkaerőpiac mikroökonómiája
A neoklasszikus mikroökonómia a munkaerőpiacot más javak piacaihoz hasonlóan vizsgálja. A piac eladói (kínálati) oldalán a háztartások, vevői (keresleti) oldalán a vállalatok állnak. Az úgynevezett alapmodell a munkaerőpiacot versenyzői piacnak tekinti, amely feltevés sok közgazdász szerint a valóságos életben is megállja a helyét, a vevők és az eladók viszonylag nagy száma miatt. Az alapmodell kiterjesztései ezzel szemben olyan helyzeteket elemeznek, amikor a tökéletes verseny egy–egy feltétele, többnyire az árelfogadó magatartás, illetve a piaci szereplők tökéletes informáltsága, nem teljesül.
Alapmodell – kínálat
A munkaerő-kínálat alapmodellje a mikroökonómiai fogyasztáselmélet kétjószágos, indulókészletes modelljén alapszik. A modell feltevései: A háztartások racionális döntéshozók, akik az összes rendelkezésükre álló információ felhasználásával hasznosságuk maximalizálására törekszenek. A háztartásoknak két „jószág” mennyiségéről kell döntést hozniuk: a javakból történő fogyasztásukéról (C) és a szabadidejükéről (R). Hasznossági függvényük tehát alakú. A fogyasztás és a szabadidő is hasznos jószág, vagyis ha a háztartás növeli a fogyasztásának, illetve a szabadidejének a mennyiségét, az számára magasabb hasznosságot eredményez. Másképpen fogalmazva: az U függvény mindkét változója szerinti parciális deriváltja pozitív. A szabadidőt valamilyen időegységben, például órában mérjük. A szabadidő mennyiségileg korlátozott jószág, mert van egy természetes felső határa (). (Ha például a munkakínálati döntést egy hétre vizsgáljuk, akkor nem lehet 168 óránál többet tölteni szabadidővel, mert egy hét ennyi órából áll. Valójában persze ezt a 168 órát még az alvás, a munkába járás stb. ideje is csökkenti.) és a választott szabadidő-mennyiség különbsége a munkaidő (L), aminek a mennyiségét szintén órában mérjük. A szabadidő egységének ára a reál órabér (w, a továbbiakban csak „órabér”) – hiszen azzal, hogy egy órával több szabadidőt „vásárolunk”, lemondunk egy órányi munkáról. Az órabér ebben a modellben a háztartás számára exogén, vagyis adott, nem befolyásolható változó. Az órabér mértéke a ledolgozott munkaidőtől sem függ. A fogyasztás összetett jószág, vagyis több, különböző mértékegységekben mért jószágból tevődik össze; mértékegysége ezért a pénzegység, 1 forint. Ennek megfelelően a fogyasztásnak nincs „ára” sem, pontosabban az is 1 Ft-tal egyenlő. A háztartás indulókészletének összetétele: szabadidőből a kiinduló mennyiség ; fogyasztásból a kiinduló mennyiség a háztartás nem munkából származó jövedelme (M) – ez lehet például családi pótlék vagy örökség, de értéke természetesen 0 is lehet.
Optimum
A költségvetési korlát egyenlete azt mutatja meg, hogy a választott fogyasztás és a szabadidő együttes értéke egyenlő az indulókészlet értékével:
bélyegkép|350px|Optimális munkaerő-kínálati döntés
Az egyenletből R és C az ismeretlen: ezek értékét a háztartás úgy fogja megválasztani, hogy azzal az hasznossági függvény értékét maximalizálja.
A probléma egy derékszögű koordináta-rendszerben is ábrázolható: ekkor az egyik tengely a szabadidő, a másik a fogyasztás mennyiségét reprezentálja. A költségvetési korlát egy negatív meredekségű egyenes lesz, az úgynevezett közömbösségi görbék pedig a hasznossági függvény szintvonalai. Optimumot ott találunk, ahol egy közömbösségi görbe éppen érinti a költségvetési korlátot; ez ugyanis a korlát legnagyobb hasznosságú pontja. (Mivel a fogyasztás és a szabadidő is normál jószág, a hasznosság a koordináta-rendszerben jobbra és fölfelé haladva növekszik.) Az úgynevezett érintési feltétel, ha MRS a közömbösségi görbe meredeksége:
MRS = -w
Vagyis a közömbösségi görbe meredeksége egyenlő a költségvetési korlát meredekségével (mínusz w-vel). Ha U R szerinti parciális deriváltját -rel, C szerinti parciális deriváltját pedig -vel jelöljük, akkor a differenciálszámítás szabályai szerint a feltétel ilyen alakba hozható:
A két oldalról a negatív előjelek természetesen elhagyhatók:
A továbbiakban az exogén tényezők (nem munkából származó jövedelem, bér, maximális szabadidő) változásának az optimumra gyakorolt hatását vizsgáljuk.
A nem munkából származó jövedelem megváltozása
A nem munkából származó jövedelem csökkenését valamilyen juttatás (például családi pótlék) csökkenése, egy, a jövedelemtől nem függő adó növekedése, vagy valamilyen fix költség (például munkába járás díja) emelkedése idézheti elő. M csökkenése „lejjebb” tolja a költségvetési korlátot, de annak meredekségét nem változtatja meg. Következménye így minden esetben a munkakínálat növekedése lesz.
Megfordítva is ugyanerre az eredményre jutunk: a nem munkából származó jövedelem növekedése a munkakínálat csökkenését idézi elő.
bélyegkép|350px|Az órabér növekedésének hatása az optimumra
Az órabér megváltozása
Az órabér (w) növekedését nemcsak a direkt béremelés, hanem például valamilyen jövedelemadó csökkentése is eredményezheti. Az órabéremelkedés a költségvetési korlát meredekségének megnövekedését, vagyis a korlát indulókészlet körüli elfordulását eredményezi. Az optimális munkaidőre gyakorolt hatása azonban nem egyértelmű: növelheti és csökkentheti is azt. A munkaidő megváltozásának előjele ebben az esetben attól függ, hogy a Slutsky-egyenletet alkotó két tényező: a bérnövekedéssel azonos irányú helyettesítési hatás és az ellentétes előjelű jövedelmi hatás közül melyik az erősebb. Az eredmény természetesen bércsökkenés esetén is hasonló, csak ott a költségvetési korlát az óramutató járásával ellentétes irányba fordul.
Az időkorlát megváltozása
Az időkorlát, növekedése azt jelenti, hogy a háztartás számára megnőtt a maximálisan választható szabadidő-, illetve munkaidő-mennyiség. Ennek tipikus esete például, ha a munkába való utazás ideje csökken.
Az időkorlát emelkedése azzal jár, hogy az optimális szabadidő és az optimális munkakínálat egyaránt növekedni fog. A keletkező „pluszidőt” tehát a háztartások megosztják a szabadidő és a munkaidő között. Az időkorlát csökkenése ezzel ellentétes hatást eredményez.
A munkakínálati görbe
A munkakínálati görbe vagy munkakínálati függvény egy egyén, egy csoport vagy a teljes munkaerőpiac által választott (kínált) munkaórák számát mutatja meg a bér függvényében. A görbét, lévén hogy egyfajta kínálati függvény, „fordítva” ábrázoljuk: a függőleges tengelyre kerül a bér, a vízszintesre pedig a munkaidő.
Empirikus tény, hogy az egyéni munkakínálati görbe „visszahajló”: magas bérszinteken negatív meredekségűvé válik. Ennek oka, hogy minél nagyobb a bér, annál erősebbé válik a bérváltozás jövedelmi hatása a helyettesítési hatással szemben, egészen addig, amíg a bérnövekedés már nem emeli, hanem csökkenti a munkakínálatot.
A piaci munkakínálati görbe azonban nem visszahajló, mert vannak olyan egyének, akik csak magas bérszinteken hajlandók egyáltalán munkát vállalni. Az ő belépésük ellensúlyozza az előbb említett tendenciát.
Alapmodell – kereslet és egyensúly
bélyegkép|350px|Munkapiaci egyensúly az alapmodellben
Mivel a munkaerő a vállalatok számára a termelési tényezők egyike, így a munkaerő-kereslet modellje a termeléselméletben használatos tényezőkeresleti modell speciális esetének tekinthető. Feltételezzük, hogy egy órányi pótlólagos munkaerő alkalmazása a vállalat számára pontosan kiszámítható bevétellel jár: ez a munkaerő határtermék-bevétele (MRP). MRP értelemszerűen a már „felhasznált” munkaórák számának csökkenő függvénye.
Mivel az alapmodellben a munkaerőpiacot versenyzői piacnak tekintjük, a vállalat csak a piacon kialakult egyensúlyi bérrel (w) szembesül, vagyis a bér számára is csupán exogén tényező, adottság.
Belátható, hogy a vállalat munkakeresleti függvénye éppen az MRP-vel lesz azonos. Ekkor az optimális vállalati foglalkoztatást az MRP-görbe és a konstans w egyenes metszéspontja határozza meg. Ugyanis w nem lesz más, mint a munkaerőre fordított határkiadás (ME), vagyis egy órányi pótlólagos munkaerő alkalmazásának költsége.
Ez az egyensúly Pareto-hatékony, mert a vállalatok minden olyan munkást alkalmazni fognak, akinek a számára a munkaideje kevesebbet ér, mint ugyanez a munkaidő a vállalat számára (MRP).
Az alapmodell kiterjesztései
bélyegkép|350px|Munkapiaci egyensúly nem tökéletes verseny mellett. Összehasonlításképpen, a versenyzői piaci foglalkoztatást és bért Lv és wv mutatja
Nem versenyző vállalatok
Ha a munkaerőpiac keresleti oldalán lévő vállalat(ok) nem árelfogadó(k), akkor nem egy konstans bérszinttel, hanem a növekvő piaci munkakínálati függvénnyel szembesül(nek). A határkiadási függvény (ME) pedig még a kínálati görbénél is meredekebb lesz, mert egy pótlólagos munkás alkalmazásakor nemcsak az ő – a korábban alkalmazott munkásokénál magasabb – bérét kell megfizetni, hanem a már foglalkoztatottak bérét is erre a szintre kell emelni.
Az egyensúlyi foglalkoztatás ismét az MRP és ME görbék metszéspontjában lesz. A vállalat(ok)nak azonban nem kell a metszésponthoz tartozó bért megfizetni; elegendő csupán a kínálati görbének az egyensúlyi foglalkoztatáshoz tartozó bérszintjét megállapítani. Ez a helyzet két szempontból is hátrányos a versenyzői piaci egyensúlyhoz képest: Az alkalmazott háztartások nem kapják meg a munkaerejük határtermék-bevételét, vagyis amennyit az a vállalat(ok) számára ér (és nem kapják meg a versenypiaci bért sem). Az egyensúly nem Pareto-hatékony, azaz vannak olyan munkások, akiket nem foglalkoztatnak, pedig az „társadalmi szempontból” előnyös lenne.
A nem versenyző munkakereslet legszélsőségesebb példája a monopszónium, amikor a munkaerő piacán csupán egyetlen vevő (vállalat) van jelen. Oligopszóniumról beszélünk, ha a vállalatok száma csekély, és azok nem tanúsítanak árelfogadó magatartást.
Szakszervezetek