bélyegkép|Tájékoztató szórólap az első bécsi döntésről Az első bécsi döntés a szlovák és a magyar fél által felkért két döntőbíró, Ribbentrop német és Ciano gróf olasz külügyminiszter 1938. november 2-án meghozott döntése volt, amelyet Bécsben, a Belvedere kastélyban hirdették ki. Az etnikai revíziót megvalósítva (az utólagos kiigazításokkal ) Trianonban elcsatolt területet juttatott vissza Magyarországnak, 869 ezer fős lakossággal, akik közül 752 ezer fő (86,5%) volt magyar és 117 ezer más nemzetiségű. A döntésnek köszönhetően újra magyar lett Kassa, Rozsnyó, Ungvár, Munkács, Beregszász, Rimaszombat, Érsekújvár, Komárom, Léva, Losonc és Fülek városa. A magyar honvédség november 5. és 10. között vonult be a csehszlovák hadsereg által kiürített területre, ahol mindenütt örömmel fogadták. Az új határokon túl magyar maradt. November 13-án hirdették ki az 1938. évi XXXIV. törvénycikket a Magyarországhoz visszacsatolt felvidéki területeknek az országgal való egyesítéséről.

Az első bécsi döntés közvetlen előzménye az Anschlusst követő német politika, aminek célja Csehszlovákia felbomlasztása volt. Hitler 1938 augusztusában felajánlotta a teljes északi revíziót Horthynak abban az esetben, ha Magyarország háborút provokál a csehszlovákokkal, ám ő ezt elutasította. Franciaország és Nagy-Britannia azzal kívánta elkerülni Csehszlovákia teljes feldarabolását, hogy elfogadták a nemzeti alapú határrevíziókat. Szeptember 29-én a négy nagyhatalom aláírta a müncheni egyezményt, amely a Szudétavidék németlakta területeit a Harmadik Birodalomnak juttatta, Galeazzo Ciano gróf (Benito Mussolini később kivégzett veje) javaslatára az a kitétel is bekerült, hogy Csehszlovákia a területi viták békés rendezése érdekében kezdjen tárgyalásokat a magyarokkal és a lengyelekkel is. A Kánya Kálmán és Jozef Tiso (Tisza József) közötti (magyar nyelven folyt!) tárgyalások azonban eredménytelenek maradtak, mivel Tiso a magyarlakta városokat nem akarta visszaadni, csak a falvakat. A felek ezért október végén kértek nemzetközi döntőbíráskodást, amiben Nagy-Britannia és Franciaország nem kívántak részt venni, így a döntést végül Németország és Olaszország hozta meg.

Mivel a két nagyhatalom döntését nem előzte meg írásbeli megegyezés az érintettek között, gyakran nem választottbíráskodásnak, hanem politikai arbitrázsnak tekintik azt, hiszen a felek között még a jogvita terjedelmében sem volt egyetértés. Míg a szlovák fasiszta bábállam területe egészére, addig Magyarország csak arra a területre értette, amelyet a szlovákok nem ismertek el jogos követelésként a komáromi tárgyalásokon. Sajátosság még, hogy a döntéshez nem kapcsolódik indokolás, erre az eljárásra (ex aequo et bono) azonban hiányzott a kifejezett felhatalmazás a két vitában lévő államtól. A második világháború után megkötött párizsi béke a második bécsi döntéssel együtt érvénytelennek nyilvánította, a visszacsatolt területek pedig újra Csehszlovákiához kerültek.Kovács Péter: Nemzetközi közjog, Osiris Kiadó, Budapest, 2011 ; 505. o.

Háttér A revízió előfeltételei A magyar külpolitika már a trianoni béke megkötését követően hozzálátott a későbbi revízió előkészítéséhez, amely sikerének biztosításához több feltételt határozott meg. Ezek közül az első a nagyhatalmak támogatása volt, ugyanis az 1920 tavaszán tartott francia–magyar titkos tárgyalások egyértelművé tették, hogy a térségben a politikai viszonyokat azok határozzák meg. Ehhez társult az a felismerés, hogy a revízió nem lehet sikeres és maradandó, ha azt a nagyhatalmak nem támogatják vagy nem fogadják el. A katonai megoldással szemben a magyar vezetés mindig a békés, diplomáciai megoldást szorgalmazta. Bethlen István elsődlegesen Olaszország szerepét tartotta fontosnak, de a többi antant nagyhatalommal is igyekezett elfogadtatni a revízió lehetőségét. Kánya Kálmán külügyminisztersége idején Nagy-Britannia és Franciaország jóindulatú semlegességét igyekezett megnyerni az ügyben, a kisantanthoz fűződő szövetségesi viszonyuk ellenére.

Németország szerepe bélyegkép|jobbra|170px|A magyar küldöttség 1938. augusztus 22. és 28. között járt Németországban, Hitler meghívására

A nagyhatalmak támogatása közül Németországét tartotta a legfontosabbnak a magyar külpolitika, ugyanis Európában csak ők rendelkeztek hasonló revíziós igénnyel. Már a weimari köztársaság is érdekelt volt a versailles-i békeszerződés rendszerének lassú lebontásában, ez Hitler hatalomra jutásával pedig egyre jobban erősödött. Az 1930-as évek közepétől a németek nagy hangsúlyt helyeztek a külföldön élő nemzettársaik helyzetének javítására, és 1937-ben Darányi Kálmánnal is közölték elégedetlenségüket, ami végül a Volksbund magyarországi létrejöttéhez vezetett. A Csehszlovákiában való közös fellépésükről 1938. február 10–12-én Budapesten tárgyalt a Szudétanémet Párt és az Egyesült Magyar Párt több vezetője.

1938-ban a Harmadik Birodalom négyféle megoldást látott Szlovákia ügyében: 1. önálló Szlovákia, 2. autonóm Szlovákia csehszlovák államszövetségben, 3. Magyarországhoz csatolás, 4. autonóm Szlovákia Lengyelországon belül. Az első esetet a németek csak akkor látták volna életképesnek, ha az gazdaságilag Németországhoz kapcsolódik, a második Csehország megszállásával megszűnne, a harmadik lehetőséget csupán a magyarok érdekének tekintették, míg a negyediket akkor tartották megoldhatónak, ha Lengyelország cserébe bizonyos területeket átad a németeknek.Janek István: Az első bécsi döntés, 16–17. o.

Az Anschlusst követően Németország új célpontja Csehszlovákia lett, amelyet katonai vagy diplomáciai eszközökkel kívántak felbomlasztani. Magyarország már 1937-től igyekezett egy esetleges katonai akcióban a neki szánt szerepet megtudakolni, azonban a németek elzárkóztak a katonai együttműködéstől. A németek 1938 tavaszán a Zöld terv végrehajtását látszottak preferálni, ám több szempont, így az agresszornak szánt Magyarország meghátrálása miatt erről később letettek. Az augusztus 22-én kezdődött kieli tárgyalások is egyértelművé tették, hogy Magyarország katonailag nem áll készen a neki szánt szerep betöltésére, és több szempont miatt a Felvidék teljes revíziója sem reális elképzelés. A német diplomáciában ezalatt egyre inkább előtérbe került a magyar etnikai revízió alternatívája a teljes revízióval szemben. A magyar kormányzat is ezt tartotta reális megoldásnak, ám elvek szintjén sosem szakadt el a teljes revízió gondolatától sem.

A magyar vezetés, bár tisztában volt azzal, hogy milyen súlyos kül- és geopolitikai következményei lehetnek a revíziónak, a csehszlovák válság idején mégsem kívánt kimaradni a felkínált lehetőségből. Magyarországnak ekkor kezdettől fogva alapvető érdeke volt, hogy a magyar kisebbség megoldásában ugyanazon alapelvek érvényesüljenek, mint a szudétanémetek esetében. A magyar kormány 1938 májusáig napirenden tartotta a teljes Felvidék visszacsatolását jelentő elképzelést. Később ez úgy módosult, hogy a magyarlakta területek visszacsatolása mellett a szlovákok és ruszinok körében népszavazás tartását szorgalmazták, abban a reményben, hogy nagyobb részük Magyarországgal közösen képzeli el a jövőjét.

A németek agresszív külpolitikája nyomán Magyarország és Lengyelország is aktivizálódott Csehszlovákia ellen. A németek többször igyekeztek rávenni a magyarokat az erélyesebb fellépésre. Az 1938. szeptember 29-én megkötött müncheni egyezmény a Szudétavidéket Németországnak juttatta és Szlovákia számára autonómiát tett lehetővé. A magyar és lengyel fél remélte, hogy az egyezmény az ő ügyükben is döntést hoz, azonban az csak egyik függelékében emlékezett meg a kérdésről, olasz kérésre. A további csehszlovákiai kisebbségek ügyében, a Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia közötti kétoldalú tárgyalásos rendezést hangsúlyozták. A függelék ezen kívül kimondta, hogy „A négy hatalom kormányfői kijelentik, hogy a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbségek kérdése, amennyiben azt a következő három hónapon belül az érdekelt kormányok közötti megegyezés útján nem rendezik, a négy hatalom itt jelenlevő kormányfői újabb összejövetelének tárgya lesz.” Magyarország és Csehszlovákia között "csupán" 3 határincidens történt közvetlenül a bécsi döntést megelőzően (ok­tó­ber 5. Kacagópuszta, ok­tó­ber 7. Pár­kány, ok­tó­ber 13. Perbenyik).Simon Attila 2006: Síppal, dobbal, nagybőgővel – avagy kísérlet a „Felvidék visszafoglalására” 1938. október 5-én. Fórum Társadalomtudományi Szemle; B. Stenge Csaba 2017: Súlyos határincidensek Csehszlovákia és Magyarország között 1938. október–decemberében I. Seregszemle XV/2, 128–145.

A komáromi tárgyalások bélyegkép|jobbra|200px|Jozef Tiso, a Szlovák Köztársaság miniszterelnöke majd elnöke bélyegkép|jobbra|200px|A tárgyalások helyszíne, a megyeháza (Komarno, Župná 15., 2017)

A magyar külügy, a diplomáciai szabályok betartásával megkezdte a tárgyalások előkészítését a müncheni egyezmény jegyzékében foglaltak teljesítésére. A kétoldalú tárgyalások 1938. október 9-én este hétkor kezdődtek meg Komáromban. A csehszlovák delegációt – amely kizárólag szlovákokból állt – Jozef Tiso, az autonóm Szlovákia két nappal korábban kinevezett miniszterelnöke vezette, a magyar delegációt pedig Kánya Kálmán külügyminiszter.A magyar delegáció tagjai voltak: gróf Teleki Pál kultuszminiszter, Pataki Tibor miniszterelnökségi államtitkár, gróf Péchy Tibor földművelésügyi államtitkár, Wettstein János prágai magyar követ és vitéz Andorka Rudolf vezérkari ezredes A magyar delegáció a Zsófia hajóvalA Zsófia hajó képe 1952-ben (akkor Szabadság) érkezett és egyben szállása is az volt, míg a szlovák küldöttséget a város egyik szállodájában helyezték el. Komárom a szlovák delegáció számára nagyon hátrányosnak bizonyult, ugyanis a helyi magyar lakosság a visszatérés mellett volt, a magyar küldöttséget virágesővel fogadták, a templomok tornyaira magyar zászlókat tűztek ki, és a tárgyalásokra behallatszott az utcán énekelt (elvileg betiltott) magyar himnusz. A tárgyalások helyszínéül a csehszlovák hadsereg által őrzött megyeháza szolgált, tárgyalási nyelvként a franciában állapodtak meg, azonban mivel a küldöttek mindegyike beszélt magyarul, így végül azt használták, a jegyzőkönyveket pedig francia, szlovák és magyar nyelven vezették.

A csehszlovák delegáció felkészületlensége és a szakértők hiánya miatt a magyar fél volt az állandó kezdeményező. Az első napon Kánya közölte a magyar fél álláspontját és átadta memorandumát, amelyben az 1910-es népszámlálás szerinti legalább 50%-ban magyarlakta területeket, valamint a német többségű Pozsonyt követelte átadni. Ez összesen  km²-t jelentett, lakossal, a többi területen pedig népszavazást kívántak tartani (az összes követelés 14 153 km²-re terjedt ki). A csehszlovák delegáció kérte a tárgyalások elnapolását ennek tanulmányozására hivatkozva. A tárgyalást másnap délután folytatták, a csehszlovák küldöttség nevében Ivan Krno teljes mértékben elutasította a magyar követeléseket és megkérdőjelezte az 1910-es népszámlálási adatok hitelességét is, ami miatt heves vita alakult ki a felek között. Tiso javasolta a tárgyalás hosszabb időre való elnapolását, amit a magyar fél elutasított így másnap reggel, 11-én folytatták. A szakértők tanácskoztak az 1910-es népszámlálásról, ám az álláspontok nem közeledtek, de a delegációk délután is próbálkoztak. Tiso ismét elnapolást kért, egy ellenjavaslat kidolgozásához, ám Kánya ezt visszautasította, és rámutatott a csehszlovák delegáció felkészületlenségére, időhúzó taktikájára és a megfelelő szakértők hiányára. A magyar küldöttségnek végül sikerült elérnie, hogy a szlovákok belemenjenek Ipolyság és Újhely 36 órán belüli átadásába, így ezek voltak az első települések, amelyeket Csehszlovákia az első bécsi döntés keretében visszaadott.Magyar Világhíradó, 1938