jobbra|bélyegkép|250px|Albrecht Dürer Imádkozó kezek című tanulmánya (1508) Az ima vagy imádság a vallásgyakorlat egyik alapvető formája: olyan szándékos megszólítás, odafordulás vagy kapcsolattartás, amelyet az imádkozó egy személyesnek tekintett Istenhez, istenséghez vagy más természetfölötti személyhez intéz. Az ima magában foglalhat imádást és dicsőítést, hálaadást, bűnbánatot, kérést, közbenjárást, panaszt, fogadalmat vagy csendes jelenlétet. A szó nemcsak a cselekedetet, hanem a szóban vagy írásban rögzített imaszöveget is jelöli.„Prayer”. In: Berard L. Marthaler et al. (szerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 11. kötet. Detroit–Washington: Thomson Gale–The Catholic University of America, 2003. 588–591.
Az imádkozás történhet egyénileg vagy közösségben, hangosan, énekelve vagy belsőleg; lehet kötött szövegű, rögtönzött, illetve szavak nélküli. A vallási hagyományok az imát gyakran meghatározott időkhöz, helyekhez, testtartásokhoz, gesztusokhoz, szent szövegekhez és szertartásokhoz kapcsolják. Az „ima” fogalma azonban nem minden vallásban fedi pontosan ugyanazt: a személyes istenhez intézett könyörgés mellett egyes hagyományokban a mantra, a recitáció, a meditáció vagy a szemlélődés bizonyos formáit is imának nevezik, míg más irányzatok ezeket külön gyakorlatként tartják számon.Görföl Tibor – Máté-Tóth András (szerk.): Világvallások. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2009. .
A vallástudomány az imát rendszerint megkülönbözteti a mágikus formulától. Az imában a kért eredmény az isteni vagy természetfölötti személy szabad akaratától függ; a mágikus eljárás ezzel szemben a szavaknak, tárgyaknak vagy rítusoknak önmagukban működő, kényszerítő hatást tulajdonít. A történeti források nem igazolják azt az egyenes vonalú fejlődési sémát, amely szerint az ima szükségképpen a mágiából alakult volna ki, bár a kétféle magatartás egyes népi vagy rituális gyakorlatokban összekeveredhet.
Fogalma és jellemzői A fenomenológiai meghatározások az imát az ember és a személyesnek tekintett transzcendens valóság közötti kapcsolat egyik formájaként írják le. Ebben a megközelítésben az ima nem pusztán információközlés: a megszólítás, a bizalom, a függés, a tisztelet, az önátadás és a közösség kifejezése is lehet. Az monoteista vallásokban az ima címzettje mindenekelőtt az egyetlen Isten; a többistenhívő hagyományokban a hívő a kérés tárgyának vagy az ünnepnek megfelelő istenséghez fordulhat. Ahol a végső valóságot személytelenül értelmezik, ott az „ima” szó használata tágabb és részben analóg értelemben történik.Friedrich Heiler: Prayer: A Study in the History and Psychology of Religion. Ford. Samuel McComb – J. Edgar Park. New York: Oxford University Press, 1958.
A keresztény teológiai hagyomány több, egymást kiegészítő meghatározást őrzött meg. Damaszkuszi Szent János nyomán az ima az értelem Istenhez emelése és a megfelelő javak kérése; Nüsszai Szent Gergely és más egyházatyák az Istennel való beszélgetésként is jellemezték. A skolasztikus teológia szűkebb értelemben a kérő imát, tágabban pedig az Istenhez fordulás egészét nevezte imádságnak.K. J. Healy: „Prayer (Theology of)”. In: Berard L. Marthaler et al. (szerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 11. kötet. Detroit–Washington: Thomson Gale–The Catholic University of America, 2003. 592–600. A Katolikus Egyház Katekizmusa az imát az élő és igaz Istennel fennálló eleven, személyes kapcsolatként, továbbá Isten és az ember Krisztusban létrejövő szövetségi kapcsolatának cselekedeteként fogalmazza meg.A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2558–2565. Magyar Katolikus Egyház.
A külső forma önmagában nem dönti el az ima vallási jelentését. Ugyanaz a szöveg lehet közösségi liturgia, személyes elmélkedés vagy figyelmetlenül végzett recitáció; a csend pedig egyaránt jelenthet szemlélődést, meditációt vagy egyszerű hallgatást. A vallási hagyományok ezért rendszerint együtt tárgyalják a külső rendet és a belső szándékot. A kötött szöveg és a személyes, benső ima nem szükségképpen ellentétei egymásnak: a rögzített formula közös hitet őrizhet, segítheti a figyelmet és keretet adhat a szemlélődésnek, míg a rögtönzött ima közvetlenül fejezheti ki az adott helyzetet.
Történeti áttekintés Az ima korai történetéről főként régészeti emlékek, himnuszok, templomi feliratok és vallási szövegek tanúskodnak. Az ókori mezopotámiai és egyiptomi kultúrákban fennmaradtak istendicsérő himnuszok, királyi és magánkönyörgések, bűnvalló szövegek és templomi liturgiák. Ezek az imák nem kizárólag anyagi javakra irányultak: a védelem és gyógyulás mellett az igazságosságot, a bűnbocsánatot és az isteni jelenlétet is kérhették.
Az ókori görög vallásban az ima rendszerint áldozathoz, fogadalomhoz vagy nyilvános szertartáshoz kapcsolódott. A megszólítás gyakran felsorolta az istenség neveit és jelzőit, majd emlékeztetett a korábbi tiszteletadásra, végül előadta a kérést. A görög filozófusok közül többen erkölcsi szempontból bírálták a méltatlan vagy önző kéréseket; Szókratész és Platón hagyományában megjelent a belső jóért, bölcsességért és helyes életért mondott ima eszménye. A római vallásban a pontosan végzett formula, a megfelelő istennév és a szertartási rend különös jelentőséget kapott, ugyanakkor a családi és személyes könyörgés is jelen volt.Diós István – Viczián János (szerk.): „Imádság”. In: Magyar Katolikus Lexikon. Budapest: Szent István Társulat, 1993–2014. Online változat.
Az ókori Izrael imádsága a bibliai szövetség, Isten jelenléte és hűsége köré rendeződött. A Zsoltárok könyve dicsőítő, hálaadó, panaszos, bűnbánati és kérő énekei a későbbi zsidó és keresztény imádság legfontosabb közös forrásai lettek. A babiloni fogság idején és a második templom korában a templomi áldozati kultusz mellett egyre részletesebb zsinagógai és otthoni imarend alakult ki. A bibliai imákban a személyes és a közösségi nézőpont gyakran összekapcsolódik: az egyén saját szükségét a nép történetének és Isten ígéreteinek összefüggésében mondja el.M. R. E. Masterman: „Prayer (in the Bible)”. In: Berard L. Marthaler et al. (szerk.): New Catholic Encyclopedia. 2. kiadás, 11. kötet. Detroit–Washington: Thomson Gale–The Catholic University of America, 2003. 591–592.
A kereszténység az ószövetségi és zsidó imahagyományt Jézus Krisztus személye, tanítása, halála és feltámadása felől értelmezte. Az első keresztény közösségek megtartották a zsoltárokat, a napszakokhoz kötött imát, az áldásokat és a közbenjárást, ugyanakkor saját himnuszokat, doxológiákat és eucharisztikus imákat alkottak. A szerzetesség kialakulásával a zsoltárok rendszeres imádkozása napi renddé szerveződött; ebből fejlődtek ki a keleti imaórák és a nyugati zsolozsma. A középkorban az egyházi liturgia mellett sokféle magánáhítat, litánia, zarándokima, Mária-ima, passióelmélkedés és laikus imakönyv terjedt el.
A reformáció nem szüntette meg a kötött imát, hanem felekezetenként eltérően rendezte át annak tekintélyét és használatát. Luther Márton és Kálvin János nagy jelentőséget tulajdonított a Miatyánknak, a zsoltároknak és a bibliai mintáknak; az lutheránus és református istentiszteletben megmaradtak rögzített könyörgések és énekelt imák. Az anglikán Book of Common Prayer a bibliai olvasmányokat, a zsoltározást, a napi imaórákat és a szentségi liturgiákat egységes imakönyvben rendezte el. Más protestáns irányzatok nagyobb teret adtak a rögtönzött imának, miközben a Miatyánk, a gyülekezeti ének és a bibliaolvasás továbbra is meghatározó maradt.
A modern korban az ima hagyományos közösségi formái mellett megerősödtek a laikus lelkiségi mozgalmak, a bibliakörök, az ökumenikus imaalkalmak és a médián keresztül szervezett közös imák. A vallásszociológia és a valláspszichológia az imát identitásképző, jelentésadó és megküzdést segítő gyakorlatként is vizsgálja, miközben a teológiai hagyományok továbbra is elsősorban az ember és a transzcendens közötti kapcsolatként értelmezik.
A kereszténységben Bibliai alapok A Biblia imádságai nem alkotnak egyetlen műfajt. Az Ószövetségben az imát olyan igék fejezik ki, mint a hívás, kiáltás, könyörgés, áldás, dicséret, hálaadás, a lélek kiöntése vagy Isten arcának keresése. A pátriárkák történeteiben az ima gyakran cselekedetben, oltárépítésben, engedelmességben és közbenjárásban jelenik meg. Ábrahám Szodomáért könyörög, Mózes a népért jár közben, Anna személyes fájdalmát önti ki Isten előtt, Dávid alakjához pedig a zsoltári hagyomány kapcsolódik. A próféták imája egyszerre foglalhat magában panaszt, vitát, bűnvallást és a népért mondott közbenjárást.
A zsoltárok az emberi élet széles tartományát viszik Isten elé: örömöt, félelmet, betegséget, üldöztetést, bűntudatot, közösségi katasztrófát és reményt. A panaszzsoltárokban az imádkozó kérdezhet és tiltakozhat, de a panasz rendszerint Istenhez, nem pedig Istentől elfordulva hangzik el. Az ún. átokzsoltárok az erőszak és igazságtalanság tapasztalatát őrzik; a zsidó és keresztény értelmezés ezeket történeti, költői és lelki összefüggésükben kezeli, nem pedig magánbosszúra szóló egyszerű utasításként.
Az Újszövetség Jézust imádkozóként mutatja be. Imádkozik megkeresztelkedésekor, fontos döntései előtt, a tanítványokkal és magányosan, a Getszemáni-kertben, valamint a kereszten. Az evangéliumok szerint az Atyával való kapcsolata határozza meg küldetését; imájának központi mozzanata az Atya akaratának elfogadása. Tanítványainak a Miatyánkot adja, amelyben Isten nevének, országának és akaratának elsőbbsége megelőzi a mindennapi kenyérre, bocsánatra és szabadításra vonatkozó kéréseket.
A hegyi beszéd elutasítja a képmutató, emberi elismerést kereső imát és az értelmetlen szóhalmozást, de nem a kötött vagy ismételt imát mint olyat. Maga Jézus is imádkozik ismert zsoltárszövegekkel, a Miatyánk pedig megtanulható közös formula. Az újszövetségi követelmény a szív őszintesége, a megbocsátás, a hit, az alázat, a kitartás és Isten akaratának keresése. Pál apostol a „szüntelen imádkozásra” buzdít, és az imát a Szentlélek működésével kapcsolja össze, aki az ember gyengeségében közbenjár és lehetővé teszi az „Abba, Atya” megszólítást.
Teológiai értelmezés A keresztény ima alapvetően szentháromságos szerkezetű. A legtöbb liturgikus ima az Atyához szól, a Fiú által, a Szentlélekben; ugyanakkor az Újszövetség és a keresztény hagyomány közvetlenül Krisztushoz, valamint a Szentlélekhez intézett imákat is ismer. A „Jézus nevében” való imádkozás nem pusztán záróformula, hanem azt fejezi ki, hogy a keresztény Krisztus küldetésével, tanításával és akaratával egységben fordul az Atyához.
A klasszikus keresztény felosztás szerint az ima fő tartalmi formái a dicsőítés vagy imádás, a hálaadás, a bűnbánat és engesztelés, a kérés, valamint a másokért mondott közbenjárás. Ezek gyakran egyazon imában kapcsolódnak össze. A kérő ima nemcsak anyagi javakra irányulhat: tárgya lehet a hit, a bölcsesség, a bocsánat, az erények, az üdvösség és a közösség java. A Miatyánk sorrendje sok keresztény hagyományban az imakérések mértékéül szolgál: az ideigvaló szükségletek helyet kapnak benne, de Isten országa és akarata összefüggésében.Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, II–II, q. 83, a. 1–17.