A félkurzív írás (vagy más néven: folyóírás) a kínai írás kézírásos változata, amely a Keleti Han-korban jelent meg, de máig általánosan használt forma. Jóllehet a hagyományos kínai íráshoz alakították, de az egyszerűsített kínai írásra is tökéletesen adaptálható volt, többek között azért, mert a hagyományos kínai írásjegyek egy részét – épp a félkurzív írásban már korábban is használt összevonások alapján – egyszerűsítették. Máig az egyik leggyakoribb kalligráfiai stílusnak számít.

Története, elnevezése A félkurzív írás a Keleti Han-dinasztia idején alakult ki, a hivatalos kancellár írás és a szabályos gyors, lendületes kézírásos változataként.

A stílus kínai elnevezését ( 行書) egy Tang-kori forrás úgy magyarázza, hogy a mivel könnyebb írni, mint a t, használata népszerűvé vált a miniszterek között ( 流行), és ezért nevezik nak. (A írásjegy 行 elsődleges jelentése: 'halad', 'megy'.) A magyar szakirodalomban folyóírásnak is nevezik.

Másik elnevezése: 行楷, ami arra utal, hogy a könnyebben írható, kézírásos változata.

Jelentőségét mindmáig megőrizte, hiszen nem csak a kalligráfia egyik leggyakrabban használt stílusa, hanem az általános kínai kézírás is a szabályait követi.

Formajegyei A félkurzív írás megőrizte a kancellár írás és a szabályos szögletes, négyzetbe szerkesztett struktúráját, de már kihasználja az ecsetvonások hajlékonyságát, amely lehetővé tette a gyors kézírássá válását. Előszeretettel egyszerűsít, gyakorta él a grafikai elemek összevonásával – afféle állandósult ligatúrákat alkalmazva, de épp csak annyira, hogy az ne menjen az olvashatóság rovására. Aki el tudja olvasni a val írt kínai szöveget, annak a félkurzív írás megértése sem okoz nehézséget. Többek között ezt a formai jellegzetességét használták ki, amikor az 1950-es években megalkották az egyszerűsített kínai írást.

A félkurzív írás a maga művészi lendületességével közvetlen előzménye a kurzív írásnak, vagy más néven a fogalmazó írásnak, amely az absztrakt megoldásaival, egyéni ligatúrák használatával a kalligráfia legmagasabb szintjét képviseli a Távol-Keleten.

Megjegyzések

Jegyzetek

Források C. Blunden – M. Elvin. A kínai világ atlasza. Budapest, Helikon 1995. Ferenczy Mária (szerk.). A Tíz Bambusz csarnoka. Könyv- és nyomdászattörténeti kiállítás a Kínai Nemzeti Könyvtár kincseiből. [Kiállítási katalógus] Budapest: Országos Széchényi Könyvtár, 2003. Gáncs Nikolasz. Shodó. Az ecset útja. Budapest: [Magánkiadás], 2009. Kwo Da-Wei. Chinese Brushwork in Calligraphy and Painting. Its History Aesthetics and Techniques. New York, Dover Publications, 1981. Miklós Pál. A sárkány szeme. Bevezetés a kínai piktúra ikonográfiájába. Budapest: Corvina Kiadó, 1973.

További információk

Kategória:Kínai írás