Az első helgolandi csataHelgoland közelében 1917-ben egy másik, kisebb jelentőségű tengeri ütközet is zajlott (második helgolandi csata), mely miatt utólag az 1914-est összecsapást "első helgolandi csatának’’ nevezik.; Az összecsapás angol megjelölése (Battle of the Heligoland Bight – „Helgolandi-öböli csata”) földrajzilag pontatlan meghatározás, mivel arra a Német-öbölben került sor, Helgoland szigetétől északnyugat-nyugatra. A Helgolandi-öböl ellenben a szigettől délkeletre található. az első világháború legelső tengeri csatája volt 1914. augusztus 28-án, melyet az Egyesült Királyság és a Német Császárság haditengerészeti egységei vívtak egymással az Északi-tenger délkeleti részén.Ezt megelőzően voltak kisebb összecsapások egy-egy magányos német hadihajó részvételével, de ezek kis jelentőségűek voltak, és nem sorolandók a szoros értelemben vett csaták közé. Lásd például: Königin Luise, Taikungtaui ütközet, Río de Oró-i ütközet. A rajtaütésszerűen megtervezett hadműveletben a britek jelentős túlerővel támadtak rá járőröző rombolókra, illetve a segítségükre siető könnyűcirkálókra a német partoknál, Helgoland szigetének közelében, és három könnyűcirkáló, valamint egy romboló elsüllyesztésével jelentős veszteségeket okoztak nekik. Az összecsapásban több mint 700 német tengerész veszett oda, további 500 fő hadifogságba esett vagy megsebesült. A briteknek egy könnyűcirkálója és három rombolója sérült meg súlyosan, emberveszteségük 35 halott és 55 sebesült volt mindössze.
A csatát nagy brit győzelemként könyvelték el, a visszatérő hajókat ünneplő tömeg fogadta. A hadművelet azonban könnyen csúfos kudarccá fajulhatott volna a britek számára, amennyiben röviddel a megkezdése előtt nem rendelnek a rombolóflottillák távoli biztosítására csatacirkálókat és könnyűcirkálókat, és ezek nem sietnek a bajba jutott – mindössze néhány, külön-külön fellépő német könnyűcirkáló által szorongatott – flottillák segítségére. A brit flotta megmutatkozó gyenge teljesítménye nem kapott nyilvánosságot. A kommunikációs hiányosságok miatt a hajóik többször is kevés híján egymásra nyitottak tüzet, tüzérségük teljesítménye jóval a németeké alatt maradt. A német veszteségek mögött főként az a kommunikációs hiba állt, hogy egyik hadihajójuk sem, de még a helgolandi támaszpont sem jelentette a térségben tapasztalt sűrű ködöt, miközben Wilhelmshavenben tiszta idő volt, és az itteni flottaparancsnokság hasonlónak vélte az időjárást a harcok helyszínén is, s ennek tudatában adta ki a parancsokat az újabb könnyűcirkálók bevetésére, melyek közül több a ködben hirtelen és kis távolságra felbukkanó ellenséges kötelékek áldozatává vált.
A csata után a németek átszervezték a partközeli vizek védelmét, az energiaigényesnek és veszélyesnek ítélt őrjáratozások helyett inkább aknazárak létesítésével oldották meg azt. Habár a csata nagy részében a német cirkálók kimondottan hatékonyan harcoltak a többszörös túlerővel szemben, Vilmos császár korlátozta a flotta mozgásterét, és jelentősebb hadműveleteket ezután csak az ő személyes hozzájárulásával lehetett kezdeményezni. Ezt követően egészen decemberig – az angol partok elleni támadássorozat megindításáig – a német felszíni flotta passzivitásban maradt.
Előzmények – A tengeri háború alakulása a háború első heteiben A csatára nem egészen egy hónappal Nagy-Britannia Németországnak küldött, augusztus 4-ei hadüzenete után került sor. A szárazföldön ezekben a hetekben a németek jelentős eredményeket értek el a nyugati hadszíntéren folyamatosan előrenyomulva Franciaország északi részén és Belgiumban. A rendszeresen érkező rossz hírek miatt a brit kormányzat a haditengerészethez fordult, hogy aktívabb szerepvállalás révén mutasson fel sikereket. A brit haditengerészeti hagyományokhoz az agresszív fellépés és az ellenséges kikötők közeli blokádja tartozott hozzá, melynek révén folyamatosan az ellenség partjainak közelébe korlátozódtak a harcok. A brit közvélemény is ezt várta el a flottától, és a stratégiai elképzelések is ennek megfelelőek voltak egészen 1913-ig. A torpedókkal felszerelt tengeralattjárók és az aknák megjelenésével azonban világossá vált, hogy a kapitális hajókat nem lehet tartósan az ellenséges kikötők előtt tartani, mert túl nagy kockázatot jelent számukra az ezen új harci eszközök jelentette fenyegetés. Ezenfelül a széntüzelésű kazánokkal ellátott hadihajóknak folyamatosan mozogniuk kellett, hogy ne legyenek álló célpontok a tengeralattjárók számára, és emiatt pár naponta vissza kellett térniük a támaszpontra feltölteni a készleteiket.
Bár a német haditengerészet vezetősége a háború előtt tisztában volt azzal, hogy Nagy-Britannia számára elméletileg adottak a lehetőségek az egész Északi-tenger blokádjának megvalósításához, ennek brit részről való gyakorlati megvalósításának lehetőségét mégis elvetették, mivel a nemzetközi törvények tiltották az ilyen jellegű zárlatot, ráadásul ezzel semleges országok jogait is megsértették volna. A németek úgy vélték, hogy Nagy-Britannia ilyen intézkedésekkel kockára tenné jó hírét a világ közvéleménye előtt. Emellett úgy tartották, hogy a Royal Navy-t tradíciói is arra kötelezik, hogy egy nála jóval kisebb méretű haditengerészettel szemben támadólag lépjen fel. A német haditengerészetnél ezért a tengeralattjáró fegyvernem és a partvédelmi állások megerősítéséhez fogtak hozzá, a fő felszíni erőket tömörítő Nyílttengeri Flottát (Hochseeflotte) – melyről nem feltételezték, hogy a másfélszeres túlerőben lévő britek ellen nyílt csatában győzelmet tudna elérni – pedig a kikötőkben tartották, és várták a brit flotta feltűnését, hogy a kedvező pillanatban csapást mérhessenek rá (ez a stratégia volt az ún. Kleinkrieg).Groos 54-64. o.
A britek azonban a vonatkozó nemzetközi egyezményeket (melyeket bár aláírtak, de utólag nem ratifikáltak) a fent említett okokból kifolyólag figyelmen kívül hagyták, és a német várakozások ellenére a Doveri-szorosban és az Északi-tenger északi részén állították fel a blokádot, elvágva a tengeren túli kereskedelemtől Németországot. Minden Németországba érkező és onnan induló hajónak vagy a tengeralattjárókkal és aknamezőkkel lezárt széles Doveri-szoroson, vagy a Shetland-szigetek és Norvégia közötti, brit flotta által ellenőrzött széles átjárón kellett volna áthaladnia.Lásd pl.: Történelmi világatlasz (Kartográfiai Vállalat, Budapest 1991) 78. o. I/II. térképek
A blokád fenntartásához a britek három nappal a hadüzenet után átszervezték a szigetek körüli vizek hajóhadait. Az 1. Honi flottából (1st Home Fleet) a Nagy Flotta (Grand Fleet) lett, ebbe vonták össze a legmodernebb dreadnought-mintájú csatahajókat és a Skóciától északra lévő Orkney-szigetek Scapa Flow nevű öblében állomásoztatták, mely egyszerre volt messze a német támaszpontoktól és lehetett innen ellenőrizni az Északi-tenger bejáratát. A La Manche partjai mentén állomásozó Csatorna Flottát (Channel Fleet) a 2. és a 3. Honi flottából alakították ki, és ezekbe kerültek a régebbi építésű (pre-dreadnought) csatahajók. Feladatuk a kontinensre induló expedíciós erők biztosítása és a szigetország déli partvidékének a védelme volt. Az eltérő stratégiai elképzelések miatt a két ellenséges flotta nem találkozott össze. A német támaszpontok kedvezőtlen fekvésének köszönhetően hadihajóik nem tudták veszélyeztetni – vagy csak nagy kockázatok mellett veszélyeztethették volna – a Brit-szigetek számára létfontosságú nyugati irányú (atlanti) kereskedelmet. A Grand Fleettel időnként előretöréseket hajtottak végre az Északi-tengeren, illetve kisebb cirkáló- és csatacirkálórajokkal járőrözéseket végeztek – több alkalommal a Német-öbölbe is behatolva, hogy ezzel a német flottát otthonmaradásra bírják.
A Brit Expedíciós Haderő (British Expeditionary Force) zömét 1914. augusztus 12–14. között sikeresen átszállították Franciaországba, mely műveleteket a Helgolandi-öbölbe küldött rombolók és tengeralattjárók bevetésével is igyekeztek biztosítani. A Grand Fleet ugyanakkor az Északi-tenger közepén cirkálva várt arra, hogy a német flotta meginduljon a La Manche felé, hogy ekkor utánaindulva elzárja előle a hazavezető utat. Ennek keretében a Grand Fleet az augusztus 16-án tett előretörése során 40 tmf-re közelítette meg Helgolandot.Naval Staff Monographs 110. o. A németek azonban nem indítottak támadást a csapatszállító hajók útvonala ellen, így a felállított csapdába sem mentek bele. A német hadsereg vezérkara számított a brit csapatok átszállításának gyors kivitelezésére, de annak ilyen gyorsan való megszervezésére nem. A csapatok átdobásának gyors megkezdése meglepetésként érte őket, és mivel a La Manche-on ebben az esetben bevetni kívánt tengeralattjáróik az Északi-tengeren kutattak a Grand Fleet hajói után, nem volt, amivel felléphettek volna a brit seregek átszállítása ellen.
A Német-öböl védelme bélyegkép|jobbra|300px|A német védelmi gyűrűk és biztosító cirkálók elhelyezkedése a csata reggelén A németek a háború elején kellő számú őrhajó hiányában rombolók (torpedónaszádok) őrjáratoztatásával oldották meg a Német-öböl védelmét. A védelmi rendszerből pár nap után kivonták a tengeralattjárókat, hogy azokat offenzívebb módon alkalmazhassák. A rombolók ilyen célú felszabadítását védelmi aknazárak létesítésével elérhették volna még a kevésbé értékes egységekkel való leváltásuk előtt, de a hadvezetés nem akarta ilyen módon korlátozni a hadihajók mozgási szabadságát.Groos 133. o.
A németek Helgolandtól nyugatra két védelmi vonalat húztak meg. A külső védelmi vonal a szigettől 25 mérföldnyire () húzódott, és itt a támadás napján az I. rombolóflottilla (I. Torpedobootflottille) kilenc modern egysége járőrözött, míg 12 mérfölddel () közelebb a szigethez a III. aknamentesítő divízió (III. Minensuchdivision) régi rombolókból (torpedónaszádokból) átalakított egységei helyezkedtek el. A könnyűcirkálókból álló II. felderítőcsoport (Aufklärungsgruppe II), valamint a rombolók parancsnoka Leberecht Maaß ellentengernagy volt, aki a Jadénál horgonyzó Cöln könnyűcirkáló fedélzetéről irányította egységeit. Az őrjáratozó rombolókat a Frauenlob és a Stettin könnyűcirkálók támogatták, melyek Helgoland közelében helyezkedtek el a védővonalak fedezésére a Hela aviso-hajóval egyetemben. További nyolc könnyűcirkáló az Emsnél, a Wesernél, a Jadénál és Brunsbüttelnél állomásozott. A Jadénál horgonyoztak a német csatacirkálók is. A Balti-tengerről a napokban megérkező flottaparancsnok azt a távollétében meghozott döntést, hogy a csatacirkálók a Jadénál a külső réven tartózkodjanak, visszavonta, és ezeket a nagy hadihajókat visszarendelték Wilhelmshavenbe. Ezek viszont apály idején nem tudtak kihajózni a kikötőből, mert nagy merülésük miatt alacsony vízállásnál képtelenek voltak áthaladni a kijárat előtti homokpadok felett.Groos 29-30.; 32-33. o.Az angol nyelvű szócikkben szerepel egy forrásmegjelölés nélküli információ, mely szerint a német titkosszolgálat tudomást szerzett a Harwichban állomásozó könnyű erők (Harwich Force) tervezett támadásáról, és ezért a Jade-torkolatban horgonyzó csatacirkálókat riadókészültségbe helyezték, így mindkét fél csapdába igyekezett csalni a másikat. Ilyen jellegű hírszerzési információról a német történetírás nem tesz említést.