A taoizmus kínai filozófia és világnézet, amelyet Kína autentikus ősi vallásának is tekintettek; mert vallási elemeket is tartalmaz.Даосизм (Taoizmus) // Большой Энциклопедический словарь (Nagy enciklopédikus szótár) — 2000. A konfucianizmus és a buddhizmus mellett egyike annak a három tanításnak (pinjin: sānjiào), amely jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, politikát, gazdaságot.
A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot tao-nak nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog és nem-dolog benne foglaltatik. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”.
Az európai felfogás egyaránt taoizmusnak nevezi a kínai ókori eredetű filozófiai irányzatot (道家, dào jiā, tao csia) és a vele összefonódott népi vallást (道教, dào jiào, tao csiao). A hagyomány szerint a taoizmus tanításainak első összefoglalója a Változások Könyve, a Ji csing volt, míg az úgynevezett népi vallás első leírójának a kínai bölcset, Lao-ce-t (Lǎozǐ) tartják. A Lao-ce-féle tanítások további magyarázataiként ismert könyvek elsősorban néven ismertek. Eredetileg filozófiai iskolaként jött létre, de a népies misztikum a vallások szintjére emelte. Fő tanítása a kozmikus harmónia helyreállítása a természet és ember viszonyán keresztül.
Története Vallás vagy filozófia? bélyegkép|balra|200px|Taoista pap A taoizmus több mint 2500 éve a kínai gondolkodás, filozófia és vallás egyik meghatározó tényezője. A keleti világnézet a nyugati ember számára meglehetősen szokatlan, hiszen a kultúráink fejlődése évezredek során különböző irányokban haladt. A monoteista vallások isteni kinyilatkoztatásai, parancsai a felsőbb hatalom feltétlen elfogadását követelték meg a hívőktől, míg a keleti vallások nem egyszer szinkretikus egységben őrzik a különböző tanok és hitek különféle áramlatait. Elmondhatjuk, hogy a filozófia erősen meghatározó jellegű ezekben a vallásokban, olyannyira, hogy nem vallásokra épült filozófiáról beszélhetünk, hanem sok esetben éppen fordítva, filozófiára épült vallások kialakulása figyelhető meg az indiai és kínai kultúrákban. Ez igaz nem csak a taoizmusra, hanem így alakult a buddhizmus, hinduizmus, konfucianizmus esetében is.
A mai „modern” egyistenhitű vallások (kereszténység, iszlám) a keleti vallásokat túlhaladottnak tartják, elsősorban számtalan istene, bizonyos mértékű sámánisztikus vonásai miatt is, másrészt pedig azért, mert a tao, a dharma, a brahman személytelen, de mélyen ható fogalmaival nem tudnak mit kezdeni. Így volt ez az évezredek során a kínai közgondolkodásban is, ahol a törvény, a tao hol tisztán személytelen ősprincípiumként, hol mindenható, megszemélyesített isteni lényként jelent meg. A kétféle felfogás nem átalakult egymásba, hanem egymás mellett párhuzamosan fejlődött és alakította ki a maga kultúráját.
A nyugati világban éles megkülönböztetést nyer a hit és a tudás. A két világnézeti rendszer ellentmondása, küzdelme és egymás mellett élése a nyugati eszmetörténet egyik jellemző vonása. Ezzel szemben a keleti szemlélet ugyanannak a világtörvénynek a megnyilvánulását látja minden hitbéli, metafizikai, filozófiai, sőt tudományos eredményben is.
A természettel való összeolvadás, az egységhez tartozás az ember végső célja kell hogy legyen, a tao, azaz a mindent átható végső és kiindulási ok, a világtörvény megismerése önmagunk megismerésével egyenértékű. A taóval eggyé válni, a mindenséget ezáltal megismerni, elfogadni, az ember létezésének egyetlen értelme.
bélyegkép|jobbra|200px|Tao Te King: Az Út és az Erény könyve
Az iszlám és a kereszténység hitet védelmező harcos megnyilvánulásaival ellentétben a keleti vallások a belső elmélyülést, meditációt hirdetik: a vallási aktivizmussal szemben a teljes visszahúzódást, amely Indiában az aszkézis különféle változataiban, a taoizmusban a filozófiájában ölt testet.
A taoizmus mint vallás (道教, dào jiào, tao csiao) és a taoizmus mint filozófia (道家, dào jiā, tao csia) megkülönböztetése a nyugati sinológusok között sokáig általánosan elfogadott nézet volt, a kínai gondolkodás azonban soha nem választotta ezt a két fogalmat élesen ketté. Kölcsönös kapcsolatuk, egymáshoz való viszonyuk ismertetése nélkül nem beszélhetünk a taoista világszemlélet alakulásáról.
A filozófiai és a vallási taoizmus közötti különbséget pragmatikus szempontok alapján célszerű értékelni. A filozófiai taoizmus a tao ideáját, mibenlétét, kihatásait, metafizikai vonatkozásait vizsgálja, míg a vallásos a tao „szellemiségét” a hívők számára a misztikumok és misztériumok szintjén, gyakorlati módszerekkel meg is próbálja valósítani (meditációk, koncentráció, légzéstechnika, alkímia, rituálék és mágiák a test és szellem átalakítására, a tao szellemével való összeolvadáshoz).
Hangsúlyozni kell, hogy a tao évezredekre visszatekintő kínai fogalom (→kínai univerzizmus), filozófiai keretbe Lao-ce helyezte az i. e. 4. században, míg vallásként bizonyosan csak a 2. századtól beszélhetünk taoizmusról, amikor az "Ég Mesterének" templomát megalapította.
A taoizmus két legfontosabb szövege Lao-ce „Tao-tö-king” (道德經, Dào dé jīng, ’az Út és az Erény könyve’) és a Zhuang Zhou Zhuangzi (莊子, Csuang-ce, ’belső fejezetek’) című könyve.
Kezdetek bélyegkép|jobbra|200px|Selyemre írt taoista szöveg a mawangdui sírokból
A tágabb értelemben vett taoizmus, a kínai univerzizmus részeként, évezredek óta meghatározó eleme a kínai közgondolkodásnak, filozófiának, vallási, metafizikai világnézetnek. A taoista tanítások első megjelenését nem tudjuk pontosan behatárolni, hiszen a taoizmus mint fogalom kialakulása hosszú fejlődési folyamat eredménye. Az évezredek folyamán integrálta Kína ősi hiedelemvilágát, mítoszait, a legkülönfélébb irányzatokat. A halhatatlanság keresése, mint a taoizmus egyik központi gondolata, már a kezdetektől fogva jelen volt a tanban, az i. e. 2. évezred császáraira, re és ra hivatkozva az i. e. 4. században megjelent is említi.A Nyugati Anyakirályné () háromezer évenként egyetlen gyümölcsöt termő őszibarackfája, illetve maga a gyümölcs a kínai néphit szerint ma is halhatatlanság szimbóluma. Már igen korán megjelentek kezdetleges kozmológiai elképzelések az ég és föld, az energia, a jin és a jang szerepéről és hatásairól az ember testi és szellemi állapotára.
A tan filozófiájának kifejlődése a i. e. 1040 – i. e. 256) idejére tehető.
A vallási taoizmus történetiségét vizsgálva megállapítható, hogy „a taoizmus soha nem volt egységes vallás, és mindig is számos eredeti kinyilatkoztatáson alapuló tanítás kombinációjából állt”.Lívia Kohn: Taoist Mystical Philosophy: The Scripture of Western Ascension idézi: Isabelle Robinet: A taoizmus kialakulása és fejlődése 27.o
Az eredeti kínai felfogás szerint a világot három szubsztancia vezérli, a és a .
A , mint legfőbb uralkodó, főistenként létrehozta a világot, ő az előidézője minden történésnek, ám uralkodása során tétlen marad. A való hit monoteizmusnak is tekinthető, de passzív, elvont személytelensége miatt szoros érzelmi kapcsolat nem alakult ki az emberekben iránta.
Sok szövegben a Shangdi helyett a tian, „az égbolt” szerepel mint legfőbb princípium, amely hitvesével, a földdel létrehozta a tízezer lényt, megáldja a jókat, szerencsétlenséget hoz a rosszakra. A tian eltávolodott már a által megszemélyesített legfőbb isteni személyről alkotott képtől. Nem beszél, nesztelenül hat. Mivel a kínai ősidőkben nem válik élesen ketté természet és ember, élő és élettelen, a kínai filozófia századai során egyszer istennek, máskor személytelen hatalomnak, sőt szigorú törvényeknek alávetett természeti jelenségnek 1130–1200) tüntetik fel.
A tao A tao eredetileg utat – pontosabban egy konkrét, meghatározott utat, ösvényt – jelent, sőt ma is a csillagok útját jelenti az égbolton, de jelenti a bölcs utat is, amely célhoz vezet, a rendet és a törvényt, amely mindenben érvényesül. Ebben a felfogásban hasonlít a hindu dharma fogalmára, annak karmikus vonatkozásai nélkül, illetve a dharmával ellentétben a taót a legtöbb kínai filozófus szubsztanciális tulajdonságokkal ruházza fel. Tárgyiasul, és magával a kifinomult ősanyaggal azonosul. Ez a tárgyiasulás vezet odáig, hogy a taót az idők során egyfajta varázserővel ruházták fel, azaz beható ismeretével a tudós bölcs számára elérhetővé válik a fémek átalakítása, az élet meghosszabbítása (→alkímia, bölcsek köve), a levitáció, a láthatatlanság, sőt az örök élet is.
Az évszázadok folyamán a tao természetéről vallott nézetek sokszor ellentmondásosak, zavarosak, a különböző filozófusok és vallási iskolák magyarázatai eltérőek. Konfuciusznál a tao törvény, amelynek segítségével az ég rendben tartja a természetet és az emberi életet. A kínai univerzizmus fogalmai szerint a tao egységes világtörvénykénti értelmezése a meghatározó.
A taoizmus és a konfucianizmus bélyegkép|jobbra|200px|Konfuciusz megmutatja Lao-cének az újszülött Buddhát
A Lao-ce által hirdetett taoizmus és a konfucianizmus története annyiban közös, hogy bár eredetileg (a többi filozófiai iskolához hasonlóan) mindkettő az állam helyes kormányzásának módozatait kutatta, a konfucianizmus megmaradt az állam és társadalom problémáinak vizsgálatánál. Ezzel szemben Lao-ce tanításai nyomán a taoizmus az egyén misztikus, transzcendens, vallásos vagy filozófiai kérdéseire keresett és adott válaszokat. A társadalom és államszervezet vizsgálatától fokozatosan eltávolodott.
A hagyományos kínai családmodell erkölcsi alapjaihoz Konfuciusz teremtette meg a filozófiai hátteret az ősök, az államszervezet és a hierarchia feltétlen tiszteletét hirdető erkölcsi tanításaival, míg Lao-ce hívei a természet megfigyelésével, az út (tao) felfedezésével, és a taóban fellelhető mintázatok intuitív elemzésével, a biztosította „nemcselekvés” által jutnak el a végső megvilágosodáshoz.
A kínaiak a konfucianizmust olyan, főként erkölcsi, morális tannak tartják, amely anélkül képes etikai tanításokat közvetíteni, hogy szüksége lenne valamilyen transzcendens lény kinyilatkoztatására. Habár transzcendens lény szigorúan véve valóban nem létezik, a tao ősi fogalmai Konfuciusz tanaira is erőteljesen hatással voltak. Konfuciusz a társadalom tevékeny tagjaként, Lao-ce a taóban való elmélyülés és egyesülés alanyaként határozta meg az embert, hiszen a taoisták szerint: „A bölcs felismeri a tao által nyújtott mintázatokat, és cselekvését azokhoz igazítja. Ekképpen a taóval egyesül, a természettel harmóniában él, és szándékai valóra válnak. A tao útján követve az ég és föld természetes folyamatait, ura lesz a világ dolgainak.” i. e. 2. század
Nem kérdés, hogy a rendkívül központosított császári hierarchia érdekeit melyik nézet szolgálta jobban. Ezzel szemben a zűrzavaros háborúktól sújtott történelmi időszakokban a taoizmus nyújtotta a nép számára a belső vigaszt és menedéket.
A két ellentétes szemléletű, bár azonos alapokból kiinduló filozófiai felfogás a nyugati világban akár szellemi háborúskodáshoz is vezethetett volna, ám a kínai gondolkodás az emberi természet e két pólusát (társadalmi cselekvés és egyéni belső transzcendens boldogulás) a jin-jang megnyilvánulásának tartja, és beépíti mindennapjai életébe. A kínai ember ifjúkorában a konfucianizmus elvei alapján illeszkedik környezetébe, megtanulja a társadalom működését, az érvényesülés lehetőségeit, szokásokat és szabályokat, míg idősebb korban a társadalmi konvenciók által háttérbe szorított „én” belső működése, a természet spontaneitása és a taóban való elmélyülés kerül előtérbe.