Theodotion vagy Theodotión (ógörögül: Θεοδοτίων, a kéziratok és a szakirodalom jelölésében gyakran θ′; működése hagyományosan a 2. századra tehető) ókori görög nyelvű bibliafordító, illetve bibliai szövegrevízor volt. Nevét a Héber Biblia olyan görög változatához kapcsolja a hagyomány, amely a korábbi Ógörög vagy Septuaginta-szöveget több ponton a héber szöveg felé igazította. A késő ókori keresztény és zsidó–görög bibliai szöveghagyományban Theodotiont rendszerint Aquilával és Szümmakhoszszal együtt említik: ők alkotják az úgynevezett „hármakat” — görög jelöléssel Aquila α′, Szümmakhosz σ′, Theodotion θ′ —, akiknek fordításait Órigenész a Hexaplába illesztette.
Theodotion történeti alakja nehezen rekonstruálható. Szent Iréneusz zsidó prozelitaként említi, Epiphaniosz Pontushoz és Commodus korához kapcsolja, Jeromos pedig több helyen ebionita vagy zsidó hátterű fordítóként beszél róla. Ezek az adatok részben egymással is nehezen egyeztethetők, ezért a modern kutatás megkülönbözteti a történeti Theodotion kérdését attól a theodotioni szöveghagyománytól, amelyet az ókori kéziratok, patrisztikus idézetek és hexaplarikus jegyzetek őriztek meg.
A Theodotion névhez kapcsolt változat legnagyobb hatása Dániel könyvében figyelhető meg. A görög egyházi kézirathagyományban a Dánielhez tartozó, Theodotion nevén hagyományozott szöveg gyakorlatilag kiszorította a régebbi Ógörög Dánielt. A keresztény kéziratokban és liturgikus használatban ezért többnyire nem az Ógörög Dániel, hanem a theodotioni Dániel szövege élt tovább, beleértve a Dánielhez kapcsolódó görög kiegészítéseket is: Zsuzsanna, Azarja imája és a három ifjú éneke, valamint Bél és a sárkány történetét.
Neve és jelölése
A név görög alakja Θεοδοτίων (Theodotiōn). Jelentése a görög θεός („isten”) és az adásra utaló névelemek alapján nagyjából „Isten ajándéka” vagy „Istentől adott” értelemben magyarázható, bár a név etimológiája a szócikk tárgya szempontjából másodlagos. A latin és modern szakirodalmi forma rendszerint Theodotion.
A görög bibliai szövegkritikában Theodotion fordítását vagy a neki tulajdonított olvasatokat a θ′ jelöli. Ez a jel különösen a Septuaginta kritikai apparátusaiban, a hexaplarikus töredékek kiadásaiban és a régi görög fordítások összehasonlításában fordul elő. A jel nem mindig bizonyítja, hogy az adott olvasat közvetlenül egy 2. századi történeti személy fordítói munkájából származik; sok esetben azt jelenti, hogy a kézirati vagy hexaplarikus hagyomány az olvasatot Theodotion oszlopához, illetve a Theodotion-névvel hagyományozott szövegtípushoz kapcsolta.
Életrajzi hagyományok
Iréneusz tanúsága
Theodotionról az egyik legkorábbi ismert adat Szent Iréneusz Adversus haereses című művében olvasható. Iréneusz Theodotiont Aquilával együtt említi, és olyan fordítóként mutatja be, aki az Ézsaiás 7,14-ben szereplő héber עלמה (‘almáh) szót nem a Septuagintában olvasható παρθένος („szűz”) szóval, hanem a „fiatal nő” jelentéséhez közelebb álló görög kifejezéssel adta vissza. Iréneusz számára ez a különbség krisztológiai vitakérdés volt, mert a Septuaginta alakja a keresztény értelmezésben fontos szerepet játszott Máté 1,23 ószövetségi hivatkozásának magyarázatában.
Iréneusz közlése teológiai vitahelyzetben hangzik el, ezért nem pusztán semleges életrajzi adatként értelmezendő. Arra azonban fontos tanú, hogy a 2. század végére Theodotion nevét már ismerték, és fordítását a keresztény szerzők a zsidó görög bibliai fordítások körébe sorolták. A modern kutatás az Ézsaiás 7,14-et nem egyszerűen felekezeti polémia tárgyaként, hanem fordítástörténeti jelenségként kezeli: Theodotion vagy a neki tulajdonított hagyomány a héber szó közvetlenebb lexikai értékét kívánta visszaadni, míg a Septuaginta korábbi görög alakja önálló recepciótörténeti jelentőségre tett szert.
Epiphaniosz és Jeromos adatai
Epiphaniosz A súlyokról és mértékekről című művében Theodotiont Pontusból származó személyként írja le, aki előbb a markionita közösséghez tartozott, majd áttért a judaizmusra. Ugyanő Theodotion működését Commodus uralkodásának idejére helyezi. A beszámoló értékes, mert régi fordítói hagyományokat őriz, de a modern kutatás óvatosan használja: Epiphaniosz több bibliafordító életrajzát erősen sematizált, polemikus vagy legendás elemekkel közli, és nem mindig világos, hogy kronológiája önálló történeti emlékezeten, vagy a fordítók hexaplai sorrendjéből levont következtetésen alapul-e.
Jeromos Theodotiont több helyen említi. Egyes megjegyzéseiben ebionitának nevezi, másutt a zsidó görög fordítók közé sorolja. Különösen fontos Dániel-kommentárjának előszava, amelyben megjegyzi, hogy az egyházakban nem a Septuaginta Dániel-szövegét, hanem Theodotion változatát olvassák. Ez a megjegyzés nem azt jelenti, hogy a keresztény hagyomány „elvetette” volna a Septuagintát egészében; azt jelzi, hogy Dániel könyvének görög hagyományában sajátos helyzet alakult ki: a theodotioni Dániel használata sokkal szélesebb körben terjedt el, mint az Ógörög Dánielé.
Epheszosz, Pontus és a vallási hovatartozás kérdése
Az ókori szerzők Theodotion származásáról nem egységesek. Iréneusz hagyománya alapján gyakran Epheszoszhoz vagy Kis-Ázsiához kapcsolják, Epiphaniosz viszont Pontust említi. Jeromos ebionita megjelölése sem feltétlenül modern értelemben vett felekezeti azonosítás: a késő ókori keresztény irodalomban az „ebionita”, „zsidózó” vagy „prozelita” jelzők gyakran vitairatok retorikai készletéhez tartoztak. Ezért nem állíthatjuk biztos tényként, hogy Theodotion epheszoszi ebionita családból származott, hanem azt mondja: az ókori források szerint zsidó, zsidó prozelita vagy zsidó-keresztény háttérhez kapcsolt személy volt, akinek pontos életrajza bizonytalan.
A fordítás jellege mindenesetre zsidó írásmagyarázati és szövegrevíziós környezetre utal. Theodotion szövegének célja nem új keresztény bibliai fordítás készítése volt, hanem a görög bibliai szöveg közelebb igazítása a héberhez, miközben a korábbi görög hagyományt sem szakította meg olyan radikálisan, mint Aquila. Ezért a kutatás Theodotiont leginkább a görög nyelvű zsidó bibliai revíziók történetében helyezi el.
Történeti háttér
Theodotion neve a 2. századi zsidó és keresztény bibliahasználat vitáival összefüggésben vált fontossá. A Septuaginta eredetileg zsidó környezetben készült, és a hellenisztikus diaszpóra számára a héber szent iratok görög nyelvű hozzáférését biztosította. A kereszténység elterjedésével azonban a görög Ószövetség a keresztény közösségek alapvető szentírási szövegévé is vált. Ez a helyzet hozzájárult ahhoz, hogy zsidó körökben új görög fordítások és revíziók szülessenek, amelyek a görög szöveget közelebb igyekeztek vinni a héber, később maszorétaként ismert szövegtípushoz.
Aquila, Theodotion és Szümmakhosz ebbe a tágabb fordítás- és revíziótörténeti folyamatba illeszkednek. Nem egyszerűen három egymástól független „új fordításról” van szó, hanem különböző fordítói stratégiákról: Aquila rendkívül következetes, sokszor görögtelenül szó szerinti módszert alkalmazott; Szümmakhosz jóval idiomatikusabb görög megfogalmazásra törekedett; Theodotion pedig általában köztes helyet foglal el, mert a korábbi görög szöveghez sokszor közel maradt, de azt a héberhez igazította.
Fordításának és revíziójának jellege
Köztes hely Aquila és Szümmakhosz között
Theodotion munkáját a szakirodalom többnyire nem teljesen új fordításként, hanem a Septuaginta vagy Ógörög szöveg revíziójaként írja le. Ez különösen azért fontos, mert a régi magyar és nemzetközi lexikonok gyakran túl egyszerűen fogalmaztak, amikor azt állították, hogy Theodotion „lefordította az Ószövetséget héberről görögre”. A fennmaradt adatok alapján pontosabb azt mondani: Theodotion vagy a neki tulajdonított szöveghagyomány a görög bibliai szöveget a héberhez igazította, miközben több könyvben jelentős mértékben megőrizte a korábbi görög fordítás szókészletét és mondatszerkezetét.
Aquila fordításával összevetve Theodotion kevésbé mechanikus. Aquila gyakran minden héber szónak külön görög megfelelőt ad, még akkor is, ha az eredmény nehézkes görög szerkezet. Theodotion ezzel szemben gyakran követi a héber szöveget, de nem szakít teljesen az Ógörög megoldásokkal. Szümmakhoszhoz képest viszont Theodotion kevésbé irodalmi és kevésbé szabad: nem elsősorban elegáns görög parafrázist ad, hanem revíziós irányban működik.
Ezt a köztes helyzetet jól szemlélteti Józsué könyve 5,12 példája, amelyet a modern Septuaginta-kutatás gyakran idéz. Az Ógörög szöveg a héber „ettek a Kánaán földjének terméséből” mondatot szabadabban, a „föníciaiak országa gyümölcsének élvezeteként” adja vissza. Aquila minden fontos héber elemet külön-külön, szinte szó szerint fordít. Theodotion viszont a héberhez igazítja a mondatot — „ettek Kánaán földjének gyümölcséből” —, de a görög καρπός („gyümölcs”) használatában még érződik a korábbi görög szöveg hatása. Ez a példa mutatja, hogy Theodotion nem pusztán „szolgai” fordító, hanem a korábbi görög hagyomány és a héber szöveg között közvetítő revíziós technikát alkalmazott.
Transzliterációk és hebraizáló megoldások
Theodotion szövegének egyik jellegzetes vonása a héber vagy arámi szavak átírása, vagyis transzliterációja. Ahelyett, hogy minden szót görög jelentésmegfelelővel adna vissza, bizonyos neveket, tárgyi vagy kultikus kifejezéseket, illetve nehezen fordítható szavakat görög betűkkel ír át. Ez a gyakorlat részben a megfelelő görög szó hiányából, részben a szent vagy sajátos kulturális jelentés megőrzésének igényéből magyarázható.
A transzliterációk különösen Dániel könyvében és a hozzá kapcsolódó hagyományban fontosak, ahol a héber és arámi forrásszöveg, az Ógörög fordítás és a theodotioni változat viszonya összetett. A transzliteráció nem feltétlenül ügyetlen fordítói megoldás; a késő ókori fordítási kultúrában gyakran tudatos stratégia volt, amely megőrizte az eredeti kifejezés idegenségét, szakralitását vagy pontos azonosíthatóságát.
Az Ézsaiás 7,14 körüli vita
Theodotion fordításának ókori recepciójában kiemelt szerepe volt Ézsaiás 7,14-nek. A héber szövegben szereplő עלמה (‘almáh) szó jelentése a héberben „fiatal nő”, házasságkötés előtti korú nő, a Septuaginta viszont a παρθένος („szűz”) szóval fordította. Máté evangéliuma ezt a görög alakot használja Jézus születésének értelmezésében. Iréneusz szerint Aquila és Theodotion ezzel szemben más görög megoldást alkalmazott, amely nem hordozta ugyanazt a krisztológiai olvasatot.
A régi felekezeti vitákban ezt a különbséget gyakran úgy értelmezték, mintha a zsidó fordítók tudatosan „meghamisították” volna a messiási jövendölést, vagy mintha a keresztények önkényesen használták volna a Septuagintát. A modern filológiai tárgyalás ennél óvatosabb. A különbség egyfelől valódi teológiai vitapont volt a 2. századi zsidó–keresztény párbeszédben, másfelől fordítástudományi jelenség: a fordítók eltérő módon értékelték, hogy a héber szó melyik jelentésárnyalatát kell görögül visszaadni. Theodotion alakja ezért nem „keresztényellenes” vagy „egyházellenes” szereplőként, hanem egy vitatott, de filológiailag fontos fordítói hagyomány tanújaként tárgyalandó.
Theodotion és Dániel könyve
Két görög Dániel-szöveg
Dániel könyve különleges helyet foglal el a Septuaginta hagyományában, mert nem egyetlen ókori görög formában maradt fenn, hanem két fő változatban: az úgynevezett Ógörög vagy Septuaginta-Dánielben, illetve a Theodotion nevén hagyományozott Dánielben. Az Ógörög Dániel korábbi fordításnak tekinthető, de a keresztény kézirathagyományban viszonylag korán a theodotioni változat vált uralkodóvá; Jeromos is megjegyzi, hogy az egyházak Dániel esetében nem a régi Septuaginta-változatot, hanem Theodotion szövegét olvasták.